Egyenes út

Egyszerűség, egyenesség, kérlelhetetlen hit, következetesség – ennyit már tudtam a kárpátaljai reformátusokról, mielőtt elindultam, hogy saját szememmel győződjek meg arról, mindez csupán nyakasság kérdése-e vagy a Lélek munkája.

Mint kiderült, az ébredés nemcsak hogy valós, de egy emberöltő óta töretlen.

Egységes magyar reformátusságról nehéz beszélni akkor, ha arra gondolunk, hány és hányféle gyülekezet vagy épp lelkiségi irányzat létezik Kárpát-medence-szerte. Ami azonban a sokféleségben is összeköt, alkalmat ad arra, hogy tanuljunk egymástól, eltanuljunk bizonyos készségeket. Tanulni mentem én is Kárpátaljára, bár odafelé csak annak voltam tudatában, hogy egyfajta vizsga előtt állok. Egyik interjúalanyom ugyanis Istentől is megkérdezte, jó-e az, ha nyomtatásban látja a nevét. Megkapta a választ, így én is kaphattam válaszokat tőle.

Nemcsak a lélekben bejárt út volt rögös, hanem az is, ami a kisbuszunkat dobálta. A kátyúknál beszédesebb tanúja nem is lehetne annak, mennyire korrupt ország Ukrajna. Közúti igazoltatás, sorkatonai behívó, jogosítvány intézése – elkerülhetetlen, hogy a kenőpénzek világába ne csöppenjen, aki a Szovjetunió második legnagyobb utódállamában él. Csakhogy a csalás itt nem választható: fizetni kell így is, úgy is. Éppen ezekről a kínos helyzetekről mesélnek huszonéves fiatalok, akik megtérésük óta nem hajlandók a rájuk kényszerített görbe úton járni. Csodaszámba megy, hogy ebből a mai napig nem volt komoly bajuk.

Egy nemrégiben megtért, fiatal házaspár lakásában ülünk. Szombat van, a péterfalvai fiatalok minden héten ilyenkor együtt töltenek néhány órát, imádkoznak, beszélgetnek.

– Korrupt ez az ország, de mégsem vágyunk elmenni – mondja Kékesi Boldog Diána. A fiatal családanya szerint az emberek elégedettebbek Kárpátalján, mint Magyarországon, ahol úgy véli, a földi javakért rabszolgát csináltak magukból. Bár Ukrajnában a magyarok számos kedvezménytől elesnek, az anyagi hátratételért bőven kárpótolja őket az a lelki élet, amilyet az anyaországba el-ellátogatva nem tapasztalnak.

– A gyülekezetben nem értették, miért van szükségem megtérésre. Az Isten nélküli élet viszont csak színészkedés, nem teljes élet – jellemzi első templomos éveit a családapa.

A mai napig hívják csempészni, de már nem tart a régi haverokkal, meséli Biki József. Mint mondja, szegény családban nőtt fel, ezért évekig úgy hitte, a boldogság egyenlő a vagyonnal. Amikor azonban huszonévesen végignézett cigarettacsempészésből szerzett házán, takaros udvarán és új autóján, nem érezte, hogy boldog lenne.

– Miután elváltam, még komolyabban belementem a csempészésbe. Tönkrement az idegrendszerem, depressziós és pánikbeteg lettem. Tudtam, hogy ha meghalok, a Pokolba megyek. A csongori misszióban szólított meg Isten Igéje. Mint a vízesés, ömlöttek ki belőlem a bűneim. Fél órával ezután rá sem tudtam nézni a cigarettára, azóta szinte naponta tapasztalom az Úr csodáit.

– Vallásos voltam, de nem ismertem az evangéliumot – jellemzi kamasz éveit egy másik, éppen sorkatonai szolgálatát töltő fiatalember. Drog, alkohol, kicsapongás, csempészés – mindez néhány éve még mindennapjainak szerves része volt.

– Öt évig voltam ministráns, mise közben előfordult, hogy kimentem rágyújtani. Amikor másnaposan mentem templomba, nem volt lelkiismeretem beülni a padba, hátul maradtam, és még büszke is voltam rá, hogy legalább ennyit megteszek – meséli Zekurics József, aki nemcsak a szenvedélybetegséggel küzdött akkoriban. A barátai elől titkolta, hogy felnőttként is csak a bekapcsolva hagyott tévékészülék mellett mer elaludni. Tizenhét évesen naponta elszívott egy füves cigarettát. Ilyenkor nem félt. Édesanyja hatására jutott el a csongori misszióba, és bár megtérni nem akart, tartott attól, hogy végleg elszalasztja a lehetőséget. Egy éjjel felriadt, ordítást és lépteket hallott maga körül.

– Letérdeltem, és kértem Istent, hogy segítsen, mert itt az Ördög. Később tudtam meg, hogy amiatt tapasztalhattam ezt, mert okkult bűneim is voltak, amiket később lelkigondozóval néven nevezve, bűnbánattal vittem az Isten elé. Nem sokkal később Isten elvette a gyávaságomat, és megtértem. Nem nyúltam többé droghoz és alkoholhoz.

– Hazug élettel nem lehet igazságot szólni – Sáfi Éva ezzel indokolja, miért kell a hiteles életért minden nap Istenhez kiáltania. A fiatal nő egy evangelizáción kapott ige által tért meg, zsebpénzéből bibliát vett, és bár katolikus volt, Cseri Kálmán, Joó Sándor és más református lelkészek igehirdetéseit kezdte hallgatni. – Ahogy a Bibliát a kezembe vettem, attól kezdve lett bűnöm – fogalmaz.

– Az Ige szembesített vele, hogy a jó neveltetés alatt sok gonosz hajlam rejlik, merő bűn az életem. Jézus Krisztus azonban teljes szabadságot adott az okkult bűnök és a félelem rabságának kötelékeiből is.

A fiatal lány arról beszél, fel kellett vennie a harcot saját addigi istenképével is. Mint mondja, Máriára, Jézus anyjára társmegváltóként tekintett, és érzékenyen érintette, hogy amiben addig hitt, hazugság.

– Nem akartam csöbörből vödörbe kerülni, tudtam, nem elég, ha katolikusból reformátussá leszek. Olyan szövetségkötésre vágytam az Istennel, ami megáll az utolsó napon is. Az élő Ige után vágyakozva református közösség tagja lettem; ezért hogy mit ad nekem a reformátusság, nem tudom; de hogy mit kaptam Jézus Krisztusban, azt meg tudom mondani. Isten megtisztította, újjászülte az életem.

– Ez volt a nagyszüleim szobája, ahol a kommunista nagypapám kártyapartikat rendezett. Isten most utat parancsolt Igéjének – a bibliaóráknak otthont adó helyiséget Éva már a szülei házában mutatja meg. Fiatal kora ellenére ugyanis harmadik éve bibliakört vezet: rokonainak, barátainak, szomszédainak palást nélküli igehirdetőként magyarázza az Igét. Isten hívta el erre a szolgálatra, mondja. Ennek ellenére nem jár folyamatosan a fejében a hiteles élet fogalma, árulja el, mikor arról kérdezem, hogyan képes következetesen komolyan venni a Szentírást.

– Abban van örömöm, békességem, ha engedelmeskedem az Igének. Féltés van bennem, hogy ki ne essek abból a mély szeretetközösségből, amibe Isten belevont. Nagypénteken mérhetetlenül fontos voltam Istennek, halálosan komolyan vett engem, ezért én is szeretném őt halálosan komolyan venni. Az iránta való szeretet késztet arra, hogy kövessem Őt.

Sokan vannak, akiket éppen a szeretet, az elfogadás kényszerít térdre – harminc kilométerrel arrébb, Badalón beszélt erről egy szabadult alkoholista.

– Egy nagy Lenin-szobor állt korábban a beregszászi főtéren. Már lekerült a talapzatáról, amikor ott álltam félgőzösen egy evangelizáción. Maradványain körben az a felirat állt: „Jézus él”. Ifjabb Zimányi József prédikált, és bár nem volt tiszta az elmém, elért hozzám az Ige: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztlak titeket”. Másnap reggel azon kaptam magam, hogy előző nap délután óta nem voltam a pincében, és nem is kívánom az alkoholt. Arra gondoltam, azt az Istent, aki ilyet tett velem, nem akarom többé elengedni – számol be Olasz Miklós.

Miután megtért, hosszú éveken át az iszákosok között hirdette az evangéliumot. Badalón mintegy negyvenen vannak, akik megszabadultak az alkohol kötelékéből – többségük a csongori misszióban kezdett új életet. Miklós nekik és házastársaiknak tart bibliaórát évek óta. Mint mondja, az a szabadítás, amit átéltek, egy életre összeköti őket.

Nem csak az ital, hanem a szegénység, a magára hagyatottság, a többségtől különbözés is kijelöl egy olyan életpályát, amiből nem könnyű kizökkenni. Mégis vannak, akik a nehéz körülmények ellenére is dicsőítik Istent hétről hétre. Egy jól kifeszített sátoron dobol a szél Badaló határában. Vasárnap délelőtt ide jönnek istentiszteletre a cigánytelep lakói.

– Áldás, békesség! Na, hova üljünk? – kérdezi az örömtől kicsattanva a kicsit megkésve érkező kisfiú, hiszen alig van már ülőhely a ponyvatemplomban.

– Imádkoztunk érte, hogy legyen itt istentisztelet. Először nálunk volt az udvaron, de azt gondoltuk, jobb lenne itt, ahol mindenki látja, hogy többekkel együtt lehessünk. Van, aki ide jön, mások még az út túloldaláról néznek bennünket – számol be Sumók Margit.

– A testvéreket tanítom énekelni, felolvasom nekik az Igét. Szeretnénk, ha az Úr megadná, hogy minél többen lennénk, reggel-este ezért imádkozom – teszi hozzá Berki Katalin.

A badalói cigánytábor istenfélő lakói arról beszélnek, sokat változtak beszédükben, másokhoz való viszonyulásukban, mióta hitre jutottak.

Megtérők, keresők és kétségeskedők egyaránt megfordulnak a református cigány gyülekezetben – magyarázza Nagy Pál misszióvezető.

– Sokan szeretnének a gyülekezethez tartozni, de a világ is vonzza őket. A nehéz megélhetés gondja elvonja őket a hittől, igaz, a lopás nem jellemző, inkább a régi rendszerben volt általános.

– Szeretnek a táborban, ha kiszállok az autóból, mindjárt körüldonganak – meséli Nagy Éva, aki a cigány gyerekeknek tart foglalkozásokat. A telepen vágynak rá, hogy valaki közéjük vigye az Igét – teszi hozzá a hitoktató.

– A fiúk sokszor még jobban figyelnek, mint a lányok; ha elkezdek egy bibliai történetet, ők fejezik be. Mikor az az irdatlan nagy hóvihar volt tavasszal, Gergő fiamék nem tudtak lemenni ifiórát tartani. Azután mondták a telepen, hogy mennyire várták őket, még a rossz idő ellenére is összejöttek.

A cigányok azért is szeretik Nagyékat, mert egyetlen viszonyítási alapjuk az iskola, ahol nem bánnak jól velük. Az ukrán oktatási intézményekben ugyanis nem törődnek azzal, hogy a cigányok megtanuljanak írni-olvasni, mire kijárják a nyolc osztályt. A gyülekezetben viszont nemcsak olvasni kezdtek el, hanem hosszú verseket is hibátlanul megtanulnak az ünnepekre.

A cigányok elvárják, hogy egyszerűen és egyenesen beszéljenek velük – magyarázzák a misszionáriusok. Mindez általában véve is igaz azokban a kárpátaljai református gyülekezetekben, ahol virágzik a lelki élet. Így van ez Csongoron is, ahol nemcsak a szenvedélybetegeket mentő misszió épületében szomjazzák az Igét, hanem szerte a kétezer-háromszáz lelkes faluban. Ott jártunkkor épp a pénteki istentiszteletre készülődtek a falubeliek. Csongoron ugyanis heti háromszor tartanak istentiszteletet, kettőt vasárnap, egyet pedig hétköznap. Ilyenkor a megszokottnál kevesebben vannak, mondják, hiszen a napszámosok még kint dolgoznak a mezőn. Ennek ellenére is majdnem megtelik a református templom.

– Ébredés ott van, ahol a tiszta Ige hangzik – állítja id. Pocsai Sándor, aki a szószéken arról beszélt, ha valaki Istennek kedves dolgokat tesz, ám mellette bálványoz valamit, tévúton jár. A misszióvezető lelkipásztor szerint az egyházban egyre inkább elterjed az a nyugati gyakorlat, miszerint bűnbánat nélküli evangéliumot hirdetnek a lelkipásztorok. Ő azonban állítja, a valódi megtérés gyümölcsei a hívő ember életvitelében is megmutatkoznak. Mindent vagy semmit – így gondolkodnak a megtérésről Csongoron, és mint mondják, a Kárpát-medencének ezen a vidékén valódi ébredés van. Ez az ébredési hullám pedig mintegy két évtizede tart.

Ha egy orvos csak a diagnózist állítja fel, de gyógyszert nem ad, akkor az rossz orvos – vélekedik ifj. Pocsai Sándor.

– Az antibiotikum legyengíti a szervezetet, de segít meggyógyulni. Mi sem az élet napos oldaláról beszélünk csupán az embereknek, hanem elmondjuk, mi a gond az istentelen élettel. El is várják tőlünk az egyenes beszédet, mert onnan jöttek, ahol keményen beszélnek – mondja a csongori gyülekezet lelkipásztora. Hozzáteszi, mindez csak akkor működik, ha a gyülekezet érzi, hogy szeretik. Ez pedig – úgy tűnik – életkortól függetlenül így van Csongoron. Bár jó focisták is vannak a fiatalok között, ők mégsem a pályára veszik az irányt vasárnaponként, hanem templomba mennek – osztja meg tapasztalatait a lelkész.

Az idősebbek házaikat nyitották meg az elmúlt években, hogy a gyülekezeti tagok meghitt légkörben tanulmányozhassák együtt a bibliát. Példájukat követve a hívő fiatalokban is kialakult az igény erre.

– Kárpátalján van egy nagy réteg, akik az ifjúsági táborokban megtértek, csak lehet, hogy nem ment az életük Krisztus útján. Házasságra lépve, gyerekeket szülve viszont újra megtalálták az Istent, és szeretik vele tartani a kapcsolatot – számol be ifj. Pocsainé Tövissi Tímea lelkipásztor.

Az emberek megtérésre hívásában az evangelizációnak is máig nagy jelentősége van a magyarok lakta határ menti vidéken. Többen arról számoltak be, hogy el-eljártak templomba megtérésük előtt, ám ez nem jelentett garanciát arra, hogy halljanak az evangéliumról. Úgy tűnik azonban, erre azok is felfigyeltek, akiknek fontos volt a sorsuk. Az elkötelezett és hiteles református igehirdetők hatására pedig előbb-utóbb számvetésre kényszerülnek mindazok, akik hívő rokonaiknak, barátaiknak köszönhetően még ismerik az egyházhoz vezető visszautat.

Egy szabadult alkoholista portálunk mikrofonja előtt úgy fogalmazott, a csongori misszióban hallottak és a bibliából olvasott igék rózsaszálak voltak, amelyeket csokorba rendeződve tartott a kezében. Csakhogy ő alul fogta a csokrot.

– Nekem egy evangelizációs héten végig kellett menni a száron. Nagyon sokszor megszúrt, belém döfött, de az igehirdető áldott eszköze volt Istennek. A férjem is eljött ezekre az estékre, és mindketten befogadtuk az Úr Jézust.

Legyen szó megtérésről vagy szabadulásról, a kárpátaljai reformátusok láthatóan az egyenes utat választják – még ha az gyakran rögös és fájdalmas is. Egyértelműen szembesít ugyanis azzal, hogy valami nincs rendben – akárcsak a ki nem került kátyúk az ukrajnai közutakon. Talán kényelmesebb lenne, ha lelassítanának, de ők nem rejtik véka alá: a legrövidebb út a legbiztosabb.