Élet-hinta

Simone Weil, Jegyzetfüzet

Vannak, akiknek másból sem áll az élete, csak csalódásból. Mindenkiben és mindenben csalódtak. Ellenségesnek látják a körülöttünk lévő világot, benne emberekkel, rendszerekkel, szervezetekkel, dolgokkal, és gyakran magával a természettel is. Mindenhonnan veszély leselkedik ránk. Ha egy percre nem figyelünk, csapdába esünk. Vigyázz, mit olvasol, mert megfertőz. Vigyázz, mit eszel, mert megmérgez. Vigyázz, mit teszel, mert beszennyez. Vigyázz, kivel barátkozol, mert kihasznál. Életvitelszerű védekezés.

Éltem én is egy darabig ennek a gondolkodásmódnak a csapdájában, miután rájöttem, hogy a dolgok nem annak megfelelően alakulnak, amire számítottam, vagy vágytam. Hosszú út vezet a hazug magabiztosságtól a valóságos magabiztosságig. Még mindig járom ezt az utat. Talán ebben a világban nem is lesz vége. A keresztények egyik ősi önmeghatározása talán nem véletlenül épp a vándorlás, bibliai kifejezéssel: jövevénység. Csak vándorok vagyunk ebben a világban. Áthaladunk rajta. Nem ez az igazi otthonunk. A nagy vallásosokban ez a gondolat mindenhol megjelenik. Vannak dolgok, amelyeket vallás-függetlenül érzékelünk. Mintha nem ide tartoznánk. Mások megpróbálják otthonná varázsolni ezt a világot, és állandó csalódások között élik az életüket, mert valahogy nem működik ez a tökéletes világ. Sartre mondta, hogy a pokol a többiek. Igen, a többiekben látjuk a tökéletes világ megvalósulásának az akadályát. Ha nem lennének a többiek, nekem biztosan sikerülne létrehozni azt a tökéletes világot. Most mondjam azt, hogy ez egy gyerekes gondolkodás? Sok felnőtt használja, köztük néha én is. Néha jól esik sajnálni magunkat, és úgy gondolni magunkra, mint a tökéletlenek miatt tökéletlenségre kényszerített tökéletes emberre. Illúzió.

A csalódások sora akkor kezdet el átalakulni világ-felfedezéssé, és önmegismeréssé, amikor elkezdtem megérteni, hogy bennem is van egy világ. Amikor elkezdett derengeni, hogy a bennem lévő világ konfliktusba kerül az engem körülvevő világgal. A bennem lévő világ pedig nem más, mint az az elvárás, hogy a dolgok, az emberek, a rendszerek, a szervezetek, és én magam is úgy működjek, mint ahogyan azt én belső világom logikájában elgondoltam. Amolyan leibniz-i harmonia praestabilita. De az élet nem matematika, ahogyan Leibniz gondolta. A gondolataimban elgondolt világ bármilyen tökéletes, és matematikailag igazolt, nem áll összhangban a valósággal. Nem baj, hogy van egy képem a világról. A baj az, hogy a világról alkotott képemet nem veszem bele a számításaimba, nem vagyok tudatában annak, hogy azért állok konfliktusban a külső megtapasztalásokkal, mert bennem van egy saját magam által alkotott, vagy örökölt világ. Egy átgondolatlan belső világ.

Szóval a csalódások abból fakadnak, hogy nem az elvárásaimnak megfelelően alakulnak a dolgok. Nincs meg az a tökéletesnek gondolt belső világ idekint. Amikor csalódom valakiben, akkor valójában a saját elképzeléseimben csalódom. Annak a másiknak a bennem élő képmásában csalódom. Magamban csalódom. Mivel Isten személy, és személyként gondolunk rá, Istenben ugyanígy csalódom. A bennem Istenről kialakított képben csalódom. Tragikus, amikor valaki kiönti a gyereket is a mosdóvízzel, amikor csalódik. Régen úgy gondoltam, hogy ez a megoldás, mert csalódásom tárgyát azonosítottam a csalódásommal. Azt gondoltam, hogy az a helyes, ha kidobom a rendszerből azt, akiben csalódtam, és minden rendbe jön. Nem jött rendbe. A csalódás a bennem a másikról kialakított kép miatt volt, így szükségszerűen újabb csalódások értek. Mindaddig, amíg nem annak megfelelően tekintek a másikra, ami ő maga, addig csalódások fognak érni. Eljutni a világtól önmagunkig: ez a felnőtté válás. Eljutni önmagunktól Istenig: ez a kereszténnyé válás. Eljutni Istentől önmagunk és belső világunk valós megismeréséig: ez a felnőtt kereszténnyé válás. Eljutni önmagunk és belső világunk helyes megismerésétől oda, hogy a külső világot annak látom, ami és annak megfelelően élek benne, és alakítom: ez a célja az életemnek.

Vizuális alkat vagyok, szeretem látni a dolgokat a fejemben. Bennem ez a kép egy hintához hasonlít. Megdob a csalódás az egyik oldalon, átbillenek a másik oldalra, ott elkap Isten, hátrafordulok, és jól megnézem magamnak, majd ő is megdob, és amikor visszaérek a kezdőpontra, már nem ugyanaz az ember leszek, mint akit a csalódás megdobott ezen az élet-hintán. A gondolataimban ez egy dinamikus dolog, de be kell látnom, az életben ez egy a lehetetlenségig lassított felvétel egy fekete-fehér chaplin-filmben. Az életünk nem más, mint ez a két lendület a hintában. Oda-vissza.

Hinta-palinta.