Elkötelezettség vagy Szabadságvágy

Egy embernek volt két fia…

Az egyiket úgy hívták, Szabadságvágy.

Álmai voltak, tervei. Ezek a tervek túlmutattak azon az élethelyzeten amiben élt. Kezdte fojtogatónak megélni a körülményeit. Hiszen ő ennél többre, de legalábbis másra volt hivatott és többre is képes. Nem tagadta, hogy ami körülvette, az értékes, fontos, de neki ez így nem élet. Szűk, szoros, bezárt érzés. Ebből ki kellett törni. Szerencsét próbálni, mint a mesében. Még nem késő. Kikérte a ráeső részt, és elindult. Ment a vágyai után. Legfőképpen a szabadság után. És minden szabad volt. Új dolgokat lehetett kipróbálni. Nem volt már felsőbb akarat, aki keretezett volna. Nem volt már korlát, és nem volt, aki a korlátot felállította volna. A korlátlan szabadság érzés volt egyedül. Nem fiú volt már többé, hanem ember! Egy idő után hirtelen megtorpant, valamiben elakadt. Nem tudta mi az, de gátolta. Nem volt továbbvezető út. Beleütközött életében talán először úgy igazán az emberi korlátaiba. Nekifeszült, de az mozdulatlan maradt. Ő próbálkozott, de az csak emésztette az energiáit, míg végül a földre roskadt. Kimerültségében úgy érezte, hogy ő már sem ember, sem fiú, csak szolga, akinek már semmi sem szabad.

A másik fiút Elkötelezettségnek hívták. Kitartó volt mindig és mindenben. Helye, feladata, szerepe volt és ő abban kitartott. Ahhoz minden körülmények között hű maradt. Néha büszkén, néha fogát szorítva. Voltak vágyai. Nem nagyok. De annál többre értékelte a megbízhatóságot, kitartást, szerepéhez való hűséget. Szerette ha vannak keretek, ha tiszták a szabályok, a felelősségi körök és az ezzel járó jogkörök. Tisztelte, betartotta azokat, és mástól is elvárta ugyanazt. Ez biztonságot adott neki. A közösség is így fogadta őt el, ebben a szerepben. Az annak kijáró tisztelet is övezte. Minden a nagykönyv szerint ment. Csak mikor Szabadságvágy visszajött, akkor érezte, hogy valami nincs rendben. Nagyot csalódott az addig igaznak vélt rendben. Minden borult. A szerepe kiüresedett. Addig fiúnak érezte magát, de abban a percben szolgának. A legutolsó cselédnek.

És az Ember? Ő már korábban lemondott mindenről. Lemondott a vágyairól, hogy a fiai a közelében legyenek. Elengedte Szabadságvágyat. Hagyta, hogy menjen. Hiányzott, de engedte. Amikor Szabadságvágy visszatért, mint aki elfeledte emberi, atyai szerepét, méltóságát, futott elé, fogadta vissza. Amikor Elkötelezettség ezért nem jött be az Atyai házba, lemondva újra szerepéről, méltóságáról kiment hozzá, magyarázkodott. Miért? Miért mondott le a vágyairól, a társadalmi szerepéről, rangjáról? Mert egyvalamit soha nem áldozna fel. Azt, hogy Ő Atyja Szabadságvágynak és Elköteleződésnek. Akik Fiak, és minden körülmények között azok maradnak.