Három lecke, amelyre a Covid-19 megtanított

„Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –, békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Megtaláltok engem, ha kerestek és teljes szívvel folyamodtok hozzám.” (Jer 29,11–13)

Vannak igeversek, amelyek nehézségek, elhúzódó megpróbáltatások idején újra és újra előkerülnek, hogy biztatást nyerjünk belőlük. Ilyen a fent idézett rész is, amelyet Jeremiás könyvében olvasunk, aki a babiloni fogságban lévő nemzettársaihoz szól. Jeremiás itt arról beszél, hogy Isten nem ígér azonnali, sőt még gyors szabadulást sem. Nem mondja, hogy már csak néhány hétig kell kibírni a kiszolgáltatottságot. Azt viszont igen, hogy az ő tervei jók, és végső soron nem népe pusztulása a célja.

Nem véletlen, hogy sokan éreznek párhuzamot Izráel akkori helyzete és a mostani járvány között: nagyon szeretnénk már látni a fényt az alagút végén, hinni, hogy hamarosan véget ér ez a rémálom, és visszatérhetünk régi, jól megszokott, talán nem eléggé értékelt hétköznapjainkhoz. De addig is reménykedhetünk Isten ma is érvényes ígéretében, miközben megpróbálhatjuk megérteni, mit akarhat e helyzet által mutatni nekünk. Engem személyesen három leckére tanított meg az elmúlt időszak.

Nem nálam van az irányítás

Azzal kezdeném, hogy természetesen óriási az egyéni felelősségünk a mostani helyzetben, és én is „büszkén” viselem a textilmaszkot akkor is, amikor a környezetem nyilvánvalóan hülyének néz miatta (például október végén Beregszászban, egy zsúfolt kis boltban). Meggyőződésem, hogy óvatosnak kell lennünk, és önző elbizakodottság helyett vigyáznunk kell egymásra.

Szóval nem azt akarom mondani, hogy az elővigyázatosságunk hiábavaló, csak azt, hogy minden igyekezetünk ellenére Isten akarata azért érvényesülni fog. Nincs elég hatalmunk ahhoz, hogy magunkat védettnek, sérthetetlennek gondoljuk, bármennyire is igyekszünk példásan betartani a járványvédelmi szabályokat.

Hiába a D-vitamin és a mozgás, a távolságtartás és a maszk, én sem tudtam sem magamat, sem a családomat megóvni a fertőzéstől. És mindez nem arra tanított meg, hogy fölösleges volt a védekezés. Sőt, mivel nem szeretném, hogy ismerősök és ismeretlenek szintén átéljék, amit mi elszenvedtünk, azt pedig végképp nem, hogy ennek én legyek az okozója, az óvatosság marad. De arra megtanított, hogy ne bízzak túlzottan a saját erőfeszítéseimben. Mert az irányítás végső soron nem nálam van.

Isten nagyobb

Retteghetek én már több mint kilenc hónapja a családtagjaim egészségéért, és félhetek tőle, hogy mi lesz, ha elkapják, de az a helyzet, hogy Isten a legveszedelmesebb vírusoknál is erősebb. Igen: elkaphatom a fertőzést, és azok is elkaphatják, akiket a legjobban féltek. De hiába a magas életkor és az alapbetegségek, hiába tartozik valaki a veszélyeztetettek csoportjába: bízhatok benne, hogy Isten képességeit nem haladja meg, hogy bárkit megmentsen. Ő meg tud sebezni, de be is tud kötözni (Jób 5,18). És ha kitartóan, hittel imádkozunk hozzá, akkor meghallgat bennünket (Jer 29,12).

Kérhetek több hitet

Eljutva eddig az olvasó számára már nyilvánvaló lehet, hogy én a sokat stresszelők csoportjába tartozom, és hogy ez nem más, mint a kishitűségem bizonyítéka. Olyasmi ez, aminek már régóta tudatában vagyok, és erőlködve próbálok küzdeni ellene. Tudom, hogy nem mindenki olyan, mint én, és hogy a járványról is sokan egészen lazán gondolkodnak. Még most is, amikor több kórház már a kapacitásai határán működik, és a helyzet nem látszik javulni. Nekik Isten bizonyára egészen más leckéket tanít mostanság. Számomra viszont az a jó hír, hogy Ő meg tudja erősíteni a hitem, ha ezt kérem tőle. És az elmúlt néhány hétben, az aggodalom és a betegség kellős közepén ennek az áldását is megtapasztalhattam. Így nemcsak egy rémálom marad a családunk kollektív betegsége, amelyet minél hamarabb el akarok felejteni, hanem olyan életszakasz, amelyből – reményeim szerint mindannyian – megerősödött Isten-kapcsolattal, odaadóbb hittel kerültünk ki.

Molnár-Kovács Dorottya

Forrás: teso.blog