Hit és vallás: mankó vagy erőforrás?

A labilis ember kapaszkodója Isten?

Egy alkalommal gyermekkori barátokkal futottam össze. Sörözésre invitáltak. Hamar kiderült, lelkész vagyok, és máris előjöttek a szokásos sztereotípiák, kérdések. Mégis nagy élmény volt a beszélgetés, mert segített önmagam számára (is) megfogalmazni, miért megkerülhetetlen és létfontosságú a hitem és a vallásom.

A legáltalánosabb vélekedés, hogy a vallás nem más, mint mankó, ami a gyengébb, labilisabb embereknek való. Amolyan kapaszkodó, ami a bizonytalanoknak jól jön. Akinek rendben van az élete, annak nincs szüksége a vallásra, annak nem kell hinnie semmiféle megfoghatatlan természetfelettiben. Ha meg tudod oldani a saját problémáidat, fölösleges Istenbe kapaszkodni.

Ez a látásmód mélyen gyökerezik. A kezdete valahol a felvilágosodásban keresendő, amikor az ember elkezdett önmagában hinni. Mindent lesöpört az oltárról, az emberi észnek és tudásnak kezdett áldozni. A volt kommunista államokban ezt megfűszerezte a jól ismert vélekedés a vallásról: nem más, mint rendszerellenesség, ópium, amivel a papok kábítják a népet, amitől szabadulni kell, mert csak megfertőzi az embert. Mai önmegvalósításra sarkalló életfelfogásunk pedig mindezt tovább erősíti.

Mára lassan nyilvánvalóvá válik, az ember nem tökéletes, sőt igencsak tökéletlen, véges lény, aki képtelen tökéletes világot formálni csupán az emberi ész, a tudomány segítségével. Ez mély szorongást idéz elő, amit állandóan el kell fojtani, nehogy felszínre törjön.

A beszélgetésben is eljutottunk odáig, hogy ilyenek vagyunk. Törékenyek, tökéletlenek, végesek és halandók. Ez alól senki sem kivétel. Az ebből fakadó félelmek és szorongások ott vannak mindenki életében. De a hit és a vallás ezen a ponton még mindig csak kábítószer, ami segít, hogy valamilyen illúzióba ringassuk magunkat, ami csökkenti félelmeinket és szorongásainkat. Nem más, mint önmagunk becsapása hamis biztonságérzettel.

Meg is lehet maradni ezen a szinten, de az élet nem fejben zajlik, hanem eseményekben, cselekményekben, történésekben nyilvánul meg leginkább. Ezekben pedig pont az eddigiek ellenkezője nyilvánul meg. Nehéz élethelyzetben, krízisben, változásban, ami megterhel, egyértelműen segítségre van szükségünk. Még akkor is, ha azt hisszük, egyedül meg tudjuk oldani. Itt válhat a mankóból erőforrás.

Nem hivatalos felmérések szerint azok, akik hisznek a gyógyulásukban és imádkoznak érte, hamarabb meggyógyulnak, mint mások. Akik olyan világrendben hisznek, amelyben Isten áll mindenek felett és ő tartja kezében az ember életét, azok kevésbé hajlamosak a depresszióra és más lelki betegségekre. Akik keresztyén értékek szerint élik az életüket, azok együttérzőbbek másokkal, szociálisan érzékenyebbek. Jobban reflektálnak magukra, és tesznek azért, hogy változzanak, rossz tulajdonságaik ellen küzdenek, jó tulajdonságaikat erősítik. Akik keresztyén közösséghez tartoznak, azokat a közösség támogatja, megtartja a nehézségekben, erősíti és segíti személyes fejlődésüket.

Így válik nyilvánvalóvá, hogy a hit és a vallás nem mankó, nem önbecsapás, nem hamis biztonságérzet, hanem olyan stabil alap, kiindulópont, viszonyítási pont, amelyre egy egész életet fel lehet építeni. A stabil hit sokszor egy-egy megküzdött probléma, krízis nyomán kezd el növekedni. Megélem életem mélységét, nehézségét, rádöbbenek törékeny, véges, kiszolgáltatott voltomra, és ráébredek, hogy csak úgy tudom folytatni az életemet, ha hiszek. Ha ez elmarad, megrekedek személyes fejlődésemben.

Ennél a pontnál önmaga ellen fordul a sztereotípia. A hit valódi biztonságérzetet ad, és nem igaz, hogy önbecsapás lenne. Sokkal inkább a hitet elutasító, önmagán saját erejéből segíteni akaró életszemlélet válik labilissá és bizonytalanná. A megélt nehézségek, krízisek mutatják meg leginkább, milyen könnyen összeroppan az önmagában hívő élet, és milyen erővel bír az Istenben hívő.

Ahhoz, hogy mindez valósággá váljon számunkra, a hit útját kell választanunk. Ehhez személyes döntés szükséges, ami nem is annyira könnyű. El kell engedni a biztonságosnak tűnő eddigi életfilozófiát és igent kell mondani a hit útjára.

A beszélgetés itt ért véget. Többen elgondolkodva tértek haza. A következő alkalommal mélyebbre mentünk a témában, de ez másik történet.

Szakács Gergely