Hónapköszöntő gondolatok: Október színei és mécsvilága

Itt van az ősz, itt van újra – hűvös éjszakáival, szél sodorta faleveleivel, elmúlást idézőn. Egykoron Pál is átérezte ezt a római börtönben. Ezért írt így fiatal tanítványának, Timóteusnak: „Igyekezz a tél beállta előtt megjönni. Felsőruhámat hozd el…hozd el a könyveket, Bibliát is, de főként a pergameneket” (2Tim 4,13.21).

Az apostol mögött már ott van életműve, egy Krisztushoz térített kontinensnyi keresztyén sereg az akkori világban. Előtte pedig életének utolsó szakasza. A cellacsendben felkészül arra, ami még jön. Ehhez elég egy felsőruha és a Biblia. Felsőruhára testének van szüksége, az általa nyújtott melegre a növekvő hidegben, védelemre a mostoha körülmények között. Bibliára, ószövetségi tekercsekre a lelkének van szüksége, hogy remény és erő lakozzék benne. A népek apostolának puritán gazdagsága, minden kincse csak ennyi: egy felsőruha és a Biblia.

Egyedül a mennyei Atya tudja, hányszor és hány helyen ismétlődött meg ehhez hasonló jelenet és kérés a Pál óta lepergett közel kétezer esztendő alatt? Amikor a hirtelen beállott történelmi télben a túlélés, a megmaradás csaknem nullára zuhant esélyét egyetlen felsőruha és egyetlen Biblia jelentette személyek, családok vagy éppen népcsoportok, nemzetek számára. Hányszor lett eközben az Élet Könyve „rabon napfény, Tévelygőnek hívó harang, Roskadónak testvéri hang”?

Így volt ez azzal a hatvanegy magyar protestáns lelkésszel, akiket rabszolgaként adtak el 1675-ben a nápolyi gályákra, s akiknek az úszó börtönné vált hajók evezőlapátjai mellett a szívből-fejből félhangosan „zsolozsmázott” Igék jelentették az egyedüli reménységet. És 1849. október 6-ra virradóan is, amikor az aradi siralomházban vértanúink számára csak ennyi maradt: egy (katonai vagy rab) köpeny, meg a Biblia. És nem ez a jelenet ismétlődött meg 1956 történelemfordító napjai után a megtorlás rafinált cellamélyébe vetett honfitársainkkal, Recsken és a borda-, meg lélekroppantás összes magyarhoni műintézetében, amikor rabként, de hittel és a szívből-fejből idézett Igék mécsvilágánál élték túl sokan a megaláztatást?

Október újra itt van, szomorúan szép és győzedelmes ünnepeivel, hősök és áldozatok emlékezetünkben felsorakozó hosszú menetével. Nevekkel, s a névtelenségben maradtak néma tanúságtételével. Mindezek mögött pedig nekünk, protestánsoknak még október 31., a reformáció naptámadatának ünnepe is ott ragyog, mindennapi megújulásunk őrtüzeként. És magyarságunk megújító erőforrásaként, ami Mohácsnál bekövetkezett nemzeti tragédiánk után elhozta eleinknek a közösségi és egyéni vigasztalódást, az ismételt talpraállás esélyét, az élő hit belső támaszát. És növekvő nemzeti önismeretünk jeleként a széthúzás és irigység magunkban hurcolt életveszélyes, sorsrontó csapdájának felismerését. Hogy milyen hatékonysággal? Úgy, hogy ma is újra tanulni kell az ősi leckét!

De a reformáció szilárdította meg bennünk a más népeknél nem hitványabb nép, nemzet tudatát, európai egyenrangúságunkat is, mikor peregrinus diákjaink Patakról, Pápáról, Debrecenből, Kolozsvárról, Losoncról, Kassáról bejárták a nyugati egyetemeket. És nem csak a hosszú út porát hozták haza, hanem fejükben és lelkükben az emelkedő nemzetek legújabb tudományos ismereteit, jövőépítő hitük, megtartó erkölcsi tartásuk aranynál drágább, értékesebb tartalékát. Ez a figyelő tekintet megmaradt akkor is bennünk, amikor jöttek az idegen zsoldosok, nyugati és vadkeleti megszállók, s le akarták szaggatni a szabadságvágy felsőruháját népünkről, s ki akarták szaggatni a hit támaszát lelkünkből.

Október színei és ünnepei emlékeztetnek és tanulságul szolgálnak: egyénnek és nemzetnek megtartó, éltető erőforrása ma is a Biblia. De október arra is tanít: lehet az egyetlen felsőruhát is méltósággal, zúgolódás, elégedetlenkedés nélkül viselni. Fontos ezt elmondani akkor, amikor a „még ez sem elég” konzumgörcse szorítja sok honfitársunk idegrendszerét, hogy ne mondjam „lelkét”, s tünteti el ajkukról a köszönet szavát. Október józan tanulságai közül is kitűnik az, hogy anyagi és szellemi kultúra, hit és tudás, európaiság és magyarságtudat együttes vállalása tesznek minket méltókká eleink októbereihez, hagyatékához. Azokhoz, akik érettünk is vállalták egy felsőruhával, Bibliával a nem ritkán egy egész életen át tartó történelmi szorítókat és csapdákat.

De figyelünk-e még reájuk? Van-e így gondunk idei októberünkre? Vagy egyre nagyobb szakadék választ el már tőlük, egymástól, meg magunktól is? Az egy felsőruha és a Biblia teremtette puritán gazdagságtól? Töprengjünk el kicsit mindezen, amikor gondolatban vagy ténylegesen meggyújtjuk az emlékezés mécseseit! Mert most még eljön az ősz, eljön újra – hűvös éjszakáival, szél sodorta faleveleivel, elmúlást idézőn. De lesz-e módunk jövőre is eltöprengeni e gyümölcsöt és színeket, történelmi és sorstanulságokat, hitbeli felismeréseket érlelő hónap kincsein? Most még igen…

Dr. Békefy Lajos