Javító

Nagy zsivaj fogadott az ebédlőben, a lányok a székek helyett az ablakpárkányon ültek.

Minden szempár az új lányra szegeződött, akit most vezetnek át az udvaron. Kérdésemre, hogy örülnek-e az újaknak, a válasz egybehangzó igen volt. „Egyébként mindennap ugyanazokat az arcokat látjuk, tudja?”

Mit tetszik dolgozni? – kérdezte egyikük. Újságíró vagyok – feleltem. Jaj, akkor azt is meg tetszik írni, milyen hülyék vagyunk? Nem – feleltem –, nem erről fogok írni. Mert a lányok nem „hülyék”. A legtöbbjüknek céljai, vágyai vannak. Egyikük saját rövidáru boltot akar nyitni, másikuk árufeltöltő szeretne lenni egy hipermarketben. A harmadik még nem tudja pontosan, mit, de tanulni akar, sokat. A jövőjük kérdéses, a múltjuk miatt azonban a jelenük közös: a javítóintézet.

– Gyere, beszéljünk! – mondta az egyik lány. Az ágya melletti fal tele volt fényképekkel, ahonnan testvérei képei mosolyognak ránk, sorra bemutat mindenkit, a húgát, a nővérét, az unokahúgát és a bátyját.

– Nagyon rossz környéken laktunk. Ha kikerülök, szeretnék máshol élni. Már beszéltük a nővéremmel, hogy ők is szívesen elköltöznének. Együtt talán könnyebb lenne.

A tizenhat éves lány megmutatta karján a tűnyomokat, kint heroinnal lőtte magát. Most rablási kísérletért előzetes letartóztatásban van, az ítéletig intézetben él. A fiatal lány mégis vidám, szívesen segít a mézeskalácssütésnél a nappaliban. A másik asztalnál adventi koszorú és asztali dísz készül. A pogácsa már megsült. Így indult a december a javítóban.

A hónap első napján tizenöten, többségében nők és családanyák látogattak el az Emberi Erőforrások Minisztériuma Rákospalotai Javítóintézet és Speciális Gyermekotthonába. A több mint százhúsz éves intézetnek saját kápolnája van, itt kezdődött a református adventi program. A délelőtti igehirdetés, éneklés és kiscsoportos beszélgetések után délután kézműves foglalkozásokat szerveztek a lányoknak.

– Ebéd után az egyik legnehezebb csoportban voltam, ahol a lányok előzetes letartóztatásban vannak. Ez az egy csoport volt, aki nem vett részt a délelőtti istentiszteleten, mert néhányan nem akartak jönni, és meggyőzték az egész csoportot. Délután viszont nyitottak voltak, sokat meséltek magukról, sok kérdésük volt Istenről is és este már várták a közös gyertyagyújtást a kápolnában – meséli Kis Renáta. A református fiatal szerint a lányokat az érdekelte legjobban, hogyha Isten szereti őket, miért történnek velük rossz és fájó események.

– Az egyik lány ma találkozott volna az anyukájával, de az édesanyja mégsem jött el a láthatásra. Nagyon-nagyon el volt keseredve emiatt és azt mondta, ha Isten mindent tud és szereti őt, akkor ezt nem engedné meg. Elmondta, hogy szokott imádkozni, de nehezen tud bízni Istenben. Erről a témáról sokat beszélgettünk. Azt mondtam neki, attól, hogy ez így alakult, Isten szereti őt, sőt Isten maga is nagyon szomorú, hogy nem jött el az anyukája. De a nehézségek által akár erősödhet is. Erre egy másik lány helyeselt, mert, mint mondta, rajta sokat változtattak a negatív dolgok vagy ami először annak tűnt. Mert amióta itt van az intézetben, jó irányt vett az élete.

– Nekem az tűnt fel, mennyire elvárják, hogy instrukciókat adjunk nekik – meséli Péterfi Zsófia.

– Ha megkértük őket valamire, akkor nagyon-nagyon szívesen segítettek, sőt túl is teljesítették a feladatot. De minden lépésnél a nevelőjüktől is kérdezték, hogy mit gondol, jó-e így. Ez furcsa volt számomra, hiszen 16-18 éves lányokról van szó. Talán ez annak tudható be, hogy itt szinte újjá kell építeni magukat, amihez nagyon-nagy szükségük van a külső megerősítésre is – mondja Zsófia.

A javítóintézeti nevelésre ítéltek, az előzetes letartóztatásban levők és a speciális gyermekotthoni ellátásra szorulók összesen hét, 8-12 fős csoportokban élnek az intézetben. A három részleg közül az előzetes letartóztatásban lévők helyzete a legnehezebb. Az ő mindennapjaikat a teljes bezártság jellemzi, még a folyosón és az udvaron sem mehetnek keresztül őr kísérete nélkül. A jó magaviseletű, jogerősen javítóintézeti nevelésre ítélt lányoknak van lehetőségük időnként pár napra hazamenni. De akik még az ítéletre várnak, csak a láthatásokon találkozhatnak családtagjaikkal. Az intézet igazgató-helyettese, Hatvani Erzsébet szerint nemcsak a bezártság jelenti a lányok számára az egyetlen problémát.

– Az ő ittlétük tele van bizonytalansággal – mondja az igazgató-helyettes. Aki még nem kapta meg a bírósági ítéletet, általában több mint egy évet tölt az intézetben. A lányok ebben az időszakban tele vannak kérdéssel, szorongással, mert nem tudják, mi lesz velük, hova kerülnek az ítélet után. Az egyik lánynak például ez volt az utolsó hétvégéje az intézetben. Szabadságvesztésre ítélték, amit Kecskeméten, a fiatalkorúak börtönében kell letöltenie.

– Ő fellebbezést nyújtott be az ítélet ellen és mi is támogatjuk, mert látjuk a változást, amin keresztülment az intézeti nevelés alatt. Az intézmény minden esetben véleményt készít az itt élő lányokról, és fontos szempont, hogy valaki megpróbál-e változtatni a viselkedésén, igyekszik-e tanulni. Az ügyészségek, bíróságok többsége fontosnak tartja a véleményünket és figyelembe szokták venni annak eldöntésében, melyik büntetésforma lehet a legalkalmasabb egy újabb bűnelkövetés megelőzésére.

Az igazgató-helyettes szerint az ideérkezők többszörösen is segítségre szorulnak.

– Az itt töltött idő alatt megpróbáljuk pótolni a hiányosságaikat, mert sokan kimaradtak az iskolából és nem rendelkeznek a legalapvetőbb szociális készségekkel. Egyúttal igyekszünk szembesíteni őket azzal, hogy az az út, amin elindultak azzal, hogy egy-két alkalommal bűncselekményt követtek el, nem jó út. Ezt sokszor nehéz velük megértetni – mondja az igazgató-helyettes. Hatvani Erzsébet szerint ezt a célt csak úgy lehet elérni, ha sikerül új értékrendet adni a lányoknak.

– Az önmagában kevés, ha csak elmondjuk nekik: nem jó, ahogy eddig éltél. Igazi változást az hozhat, ha sikerül megismertetni és megszerettetni egy másik életstílust velük. Ezért a lányok meghatározott napirend szerint élik az életüket, amihez nemcsak az iskolai oktatás tartozik hozzá, hanem a főzés és a környezetük rendben tartása, a takarítás is. A délutánjaikat a saját csoportjaikban töltik, ahol nevelők foglalkoznak velük. Ez is nagyon fontos színtere az életüknek, mert együtt kell működniük a nevelőjükkel is, ez pedig folyamatos értékközvetítést jelent, állandó visszajelzést kapnak arról, mi jó és mi nem az. Ezen kívül rendszeresen kapnak egyéni vagy csoportos pszichológiai támogatást, akár külön konfliktuskezelési terápián vehetnek részt. Ezekkel együtt fontos értékközvetítő munkának látjuk a hitéleti foglalkozásokat is.

– Nagyon-nagy szükségük van az állandó szeretetre – mondja Orvos-Nagyné Farkas Borka. A fiatal anyuka két-három hetente látogatja az egyik intézeti csoportot. Borka szerint jó lenne, ha többen tudnák elkötelezni magukat arra, hogy rendszeresen, akár csak havonta bejárjanak a lányokhoz.

– Fontos lenne számukra, hogy valaki kitartson mellettük annak ellenére, hogy megismeri őket. Szerintem nagyon aranyosak, de ők ezt így élik meg, hogy annak ellenére szereti valaki őket, amilyenek. A legtöbbjük mellett nem tartott ki senki, és óriási önbizalomhiányuk van – meséli

Borka.

– Nem lehet úgy idejönni, hogy valaki csak egy élményt akarjon szerezni magának – mondja Kerekes Szabolcs. A református pedagógus három éve Dani Eszter lelkipásztorral együtt kezdte el látogatni az intézet lakóit. Azóta hétről hétre végigjárja a csoportokat, hogy együtt énekeljenek

és beszélgessenek a lányokkal Istenről. Itt vannak az egyházi ünnepeken is húsvét vasárnap, karácsony napján és az advent elején is.

– Nyilván vannak a maihoz hasonló egyedi alkalmak, de aki el akar kezdeni ide járni, komolyan át kell gondolnia, tudja-e rendszeresen vállalni. Vannak itt olyan lányok, akit közel egy éve senki nem látogatott meg, ezért az ő számukra óriási ajándék, ha valaki hozzájuk jön személyesen. A többieket szombatonként látogatják a családtagok, de ha valakihez nem jön senki, annak ez óriási fájdalmat jelent. Volt emiatt öngyilkossági kísérlet is. Nekik elég, ha valaki havonta csak egyszer jön, de rendszeresség nélkül nem hiteles a számukra a szeretet.

– Idén nyáron engedélyt kaptunk arra, hogy egy egész hetes hittantábort szervezzünk az intézet falain belül – meséli Szabolcs.

– Azt akartuk, hogy az itt élők több napon keresztül érezhessék Isten jelenlétét és intenzívebben tudjunk velük foglalkozni. A tábor alatt komoly előrelépés történt, láthatóan megváltozott az egész intézetben a lányok hozzáállása a hithez. Nyár óta már egymás között is bátran vállalják, hogy hisznek Istenben és rendszeresen imádkoznak. Korábban gyakran csúfolták egymást, ha valaki arról beszélt, hogy megtért és szereti Jézust.

Az adventi program is istentisztelettel zárult este, a lányok nagy örömére egy dicsőítő zenekar érkezett. Az istentisztelet után megkérdeztem, ha írok róluk, mit írjak, miért imádkozzanak értük az emberek.

– A családunkért és hogy minél előbb szabadulhassunk – mondták.

Kerekes Szabolcs szerint nagyon fontos, hogy aki kikerül az intézetből, annak új és támogató kapcsolatai alakuljanak ki a környezetében. A pedagógus legtöbbször azt tanácsolja a fiataloknak, bármennyire fájdalmas is, meg kell szakítaniuk a kapcsolatot a régi barátaikkal, különben nem tudnak új életet kezdeni.

– Aki szabadul, az legtöbbször a régi körülményei közé megy vissza. Ezért igyekszünk keresni egy közeli gyülekezetet, ahol képesek elfogadni őket. Ez nem minden közösségben egyszerű, mert fiatal, többségében cigány kamaszlányokról van szó. Még ha megtértek is, a viselkedésük nem igazán „őskeresztyén”. Harsányak, vadócok, könnyebben felcsattannak, de fontos lenne, hogy találkozzanak olyan emberekkel, akik jó irányba viszik őket és őrzik az életüket.