Meguntam félni

Mit ad nekem a hit? Reményt.

Reménységet arra nézve, hogy létezik valahol az az átölelő, elfogadó szeretet, aminek még csak morzsáit sikerült megtapasztalnom. Ahol nem kell lécet megugrani, normát teljesíteni, viselkedni, ahol pőrén az lehetek, aki vagyok. Sőt! Nincs is értelme másnak lennem, hiszen Aki a vesémbe lát az ismeri minden érzésem, gondolatom, tettem mozgatórugóját. Érdekes módon erre 10 év után ébredtem rá. Ez idő alatt szép lassan foszlott le minden sallang, amiről azt hittem, hogy a hitemmel kapcsolatos. Vannak dolgok, amikről úgy gondoltam, hogy „egy rendes keresztény így csinálja”. Soha nem tudtam megugrani azt az általam (és mások által) állított mércét, ami ahhoz kellett volna, hogy Isten által elfogadott embernek tartsam magam.

Mikor jött a fordulópont? Mikor éltem át először az Istennel való kapcsolatnak azt az oldalát, amikor igenis legalább részben elfogadtam azt, hogy nem kell erőlködni, sem izzadtságszagú eredményeket letenni? Amikor elhittem mindezt. Gyenge, bizonytalan, erőtlen lábakon álló hit ez még. Egy reménység. Mustármagnyi, DE jobb a vállalt bizonytalanság, mint a magabiztosság álarca…ez volt a tavalyi évem mottója és úgy néz ki, marad idén is. Kellett a felismeréshez egy nagy adag fáradtság, több sikertelen próbálkozás és fásultság.

Aztán meghallottam a Kiscsillag zenekar Kockacukor című szerzeményét és valóban felálltam az ágyon és a párnát a falhoz vágva azt ordítottam: „meguntam félni!”. Meguntam félni attól, hogy nem leszek ELÉG jó. Mert Valakinek pontosan így, ahogy vagyok, elég jó vagyok. Nem könnyű ám ezt felvállalni! Főleg, ha már kialakítottál egy fals képet magadról. Meg kell küzdeni a környezetteddel, és főleg önmagaddal. De hittel lehet! Ha elhiszem, hogy Isten csak abból tud és akar kiindulni, ami a valódi énem, mert Ő igazán azt szereti, nem a szokásaimat és a vallásosságomat, akkor máris feleslegesnek bizonyul minden álca. A hitemből fakadó teljes elfogadottság-tudat, bármilyen halovány is, képes befolyásolni a többi emberhez fűződő viszonyomat. Ha engem elfogadnak én is könnyebben fogadok el másokat, míg az önmagammal szembeni állandó elégedetlenség másokkal szemben is sokkal kritikusabbá tesz. Még bőven van mit gyakorolnom ezen a téren, de „a reménység nem szégyenít meg”!