Menjünk Betlehembe!

Hideg havas eső kopog a kapucnimon. Igazából örülök neki. Jólesik decemberben havat látni, még akkor is, ha estére már csak a latyakban gázolunk. Sietve odapillantok a már kivilágított térre. Csodaszép minden. Ámulatba ejtő fények, csillogó díszek, illatos fenyő, óriási adventi koszorú, gőzölgő forralt bor. Minden, minden annyira különleges, csillogó, annyira lelket melengetően ünnepi. Oldalt pedig ott áll a betlehem. A fából faragott puritán figurák szinte magukhoz ragadják a figyelmemet. Pedig nem csillognak-villognak, csak szelíden néznek felém, miközben a csípős szélben megzizzen a széna. Észreveszem, hogy fázom. Ránézek a kisdedre, vajon ő nem fázik? Szegényke. A pillanat töredéke alatt emlékeztet az agyam, hogy mindez értem van. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy kiszakadtam. Egy pillanatra távol kerültem a fények, a díszek, a forralt bor és a mézeskalács világától, egyszerűen csak állok ott a szénaszagú istálló utánzat előtt, a lelkem pedig egyre jobban ellágyul a gondolatra, hogy ennyire szeretve vagyok.

A betlehemállítás lényege valahol pont ez. Hogy egy pillanatra odatolja a villogó, vibráló, félperces modern világunkba az ünnep valódi lényegét: A Fiú testté lett, és nemcsak úgy egyszerűen leélt itt köztünk egy egész jó életet, hanem már a születése pillanatától kezdve elkezdte a küldetését: önmaga érdekeit háttérbe szorítva, az önfeláldozás eszközeivel mutatta meg minden embernek – neked és nekem is – az Isten szeretetét.

A legendák szerint 1223-tól terjedt el a betlehemállítás szokása. Akkor Assisi Szent Ferenc egy Greccio nevű itáliai falucskában karácsonyhoz közeledve megkérte az egyik barátját, hogy egy barlangban próbálja reprodukálni azt a bizonyos istállót: hozzon szalmát, jászlat, szamarat, ökröt, és kérjen meg néhány pásztort, hogy vegyenek részt a „színjátékban”. Ezzel szerette volna segíteni az embereket abban, hogy jobban át tudják élni a karácsony valós eseményeit. A legendák szerint a betlehemes annyira jól sikerült, hogy egy messze földről érkezett zarándok úgy látta, a jászolba fektetett kisbaba megelevenedik, és Jézus valóban jelen van az ünneplő sokaság körében. A hangulatot jól leírja, hogy állítólag az eseményen részt vett falusiak és zarándokok örömkiáltásokban törtek ki, és később úgy jellemezték az estét, hogy „Ilyen örömet soha nem tapasztaltunk”.

Állok a havas esőben, a betlehemi figurák pedig szinte odakacsintanak nekem: van itt helyünk, van itt dolgunk. A modern karácsonyi díszek és installációk között mi súgjuk egy fáradt napon is az emberek lelkébe: mert úgy szeretett Isten…

Szaniszló-Papp Adrien

Forrás: teso.blog