Nyisd ki a szíved és sose félj?

Relaxáció, meditáció, szemlélődő imádság – kell-e tőle félni?

Megkérdőjelezhetetlen bibliai igazság – vagy legalábbis ezt mondjuk fennhangon –, hogy Istent befogadásához nyitott szív szükséges. Ha valaki bezárkózik, az ő szíve ajtaján hiába kopogtat az Úr. És mégis, mégis… Egyházi közegben, kimondva vagy kevésbé kimondva, a szószékeken és gyülekezeti közösségeinkben a hozzáállás, közvélekedés, atmoszféra szintjén inkább a következő üzenetet lehet letapogatni, kellően érzékeny vevőkészülékkel: „Zárd be a szíved, rettegj és félj!” A világ jobbára gonosz, minden sarkon veszélyek leselkednek ránk, ezért a hívő ember életrendezési elve, életcélja valójában nem más, mint önmagának megóvása a rossz vagy rossznak gondolt hatásoktól. A nyitottság nemhogy jó dolog – végzetes lehet! Sosem felejtem el azt az esetet, amikor még ifis koromban meghívtunk egy ismert lelkészt a bibliaóránkra, aki az okkultizmusról tartott előadást. A végére már-már, lelki értelemben, fulladozni kezdtem, mert az előadás lényege az volt, hogy a világi kultúra oly mértékben át van itatva az okkultizmussal, hogy rettentő veszélyes, mondjuk, meghallgatni csak úgy, utánajárás nélkül, egy akármilyen pop- vagy rockszámot. Meg is kérdeztem az előadót, hogy tehát akkor azt javasolja, üljünk be egy ablaktalan pici lyukba, és ott üldögéljünk egész életünkben? Nem nagyon tudott mit válaszolni.

Úgy tűnik, sajnos, mindig kell valami, amitől retteghet és elzárkózhat az egyház. Egy ilyen új-régi mumus például az ördögnek kikiáltott relaxáció és meditáció. Hívők seregeit ijesztgetik azzal, mennyire veszélyes, ha valaki ellazul, megüresíti az elméjét és csöndes, nem verbális, szemlélődő imádságot folytat, vagyis megállítja gondolatainak szüntelen fecsegő folyását a célból, hogy átélje Isten – nem emberi gondolatok és szavak által közvetített – pőre jelenlétét. Azért veszélyes ez – próbált egy kedves ismerősöm a fenti ijesztgetések hatása alatt győzködni –, mert ha megüresítem és megnyitom a lényem, akkor ott bármi bejöhet. Akkor gonosz, démoni befolyás alá is kerülhetek akár!

Ez az érvelés igencsak árulkodó, ugyanis rámutat e szemlélet legfájdalmasabb abszurdumára! Arra ugyanis, hogy spiritualitás, hitélet, istenkapcsolat nincsen nyitottság nélkül! Ha attól való félelmemben, hogy ki tudja, miféle gonosz befolyás alá kerülhetek, nem üresítem meg és nem nyitom meg teljes lelkem és szívem, félek az igazi és mély csendtől, akkor Isten sem fog tudni bejönni. Ez ennyire egyszerű. Aki nem vállalja az Istennel való elmélyült kapcsolatteremtés kockázatát, annak nem lesz Istennel elmélyült szeretetkapcsolata. Egyébiránt pedig aki végigcsinált egy komoly, csendet és szemlélődést is magába foglaló imaprogramot, az tudja, hogy az Isten előtti csöndben nem elsősorban a Sátán fog rá támadni, hanem a saját hitetlensége, sötétsége, nyomorúsága és sebzettsége tárul majd elé minden korábbinál intenzívebb módon. És ez fájdalmas és küzdelmes. A kizárólag racionális, gondolati szinten megmaradó, felületes verbális imádság viszont kiválóan alkalmas az imádkozó személyes sötétségének elfedésére, mélyebb drámák és küzdelmek kiiktatására. Annak ellenére, hogy az egyház sok száz éves spirituális tapasztalata alapján egyértelmű, hogy a lelki élet a teljes embert kívánja, a személyiség minden rétegét bevonja – ha hagyjuk – az istenkapcsolatba, ennek nagyszerű és kockázatos kalandját nem merjük vállalni.

Különösen a református kegyességre jellemző az, hogy a racionális megértés és intellektuális belátás biztonságos és szűkös szintjéről nem tud, nem akar továbblépni. Érzelmeinket, teljes lényünket belevonni az Istennel való párbeszédbe, ehhez óriási nagy nyitásra volna szükség. Ami igencsak kényelmetlen. Az érzelmek veszélyesek, a szeretet is veszélyes. Hiszen az emberi szeretet is mennyire kockázatos, hát még az isteni! Megrázóan szép késői versében jól megragadta ezt a félelmet Dsida Jenő erdélyi költő. „A tó tavaszi éneke” című költeményében arról panaszkodik a befagyott tavacska, hogy mennyire retteg és fél az olvadástól! Hiszen, énekli a kis tó, amíg jégpáncél borított, addig „nem bántott semmi bántalom, nem ártott semmi ártalom”.

Hogy is bánthatta volna? A páncél tökéletesen elzárta minden veszélytől, abszolút biztonságot adott: „a kő a jégen fennakadt, nem ütött meg a jég alatt”. Tavasszal azonban beindul a fenyegető élet, mely felolvasztja a páncélt:

Elment a jég

jaj, mindenütt

s ma minden kis zaj

szíven üt –

vagyok mezítlen

kék elem

és testem-lelkem

védtelen. …

Fáj az eső,

a szép idő,

a surranó

szitakötő,

minden zavar

és fölkavar

és minden csupa

zűrzavar. …

Ó, emberek,

nem alhatok!

Fájdalmam a

fájdalmatok,

itt tükrözik

keresztetek,

és borzadok

és reszketek.

Szinte ugyanezzel a gondolattal indul a modern ember elidegenedésének legmegrázóbb költői dokumentációja, T. S. Eliot The Waste Land (Puszta ország vagy Átokföldje magyarul) című verse. A legkegyetlenebb hónap az április, amely „kihajtja az orgonát a holt földből”. Hiszen mennyivel kényelmesebb a hó takarása alatt félhalott állapotban vegetálni, eltompulva, elaltatva emlékeket és vágyakat. Meg lehet próbálni abszolút biztonságban élni – erre hajtanak azok a hívők is, akik önmaguk próbálják bebiztosítani üdvösségüket azzal, hogy „tisztán” megőrzik magukat az élet minden koszos, zűrzavaros érintésétől. De, mondja T. S. Eliot – aki öt évvel a Puszta ország megírása után megtért és csatlakozott az anglikán egyházhoz –, ez amolyan „alig élet” lesz csak (little life).

Jézus ezzel szemben életet, „bővölködő életet” kínál követőinek – ha elég bátrak, ha elég nyitottak. Hiszen az élet, mint láttuk, nyitást, ennélfogva kockázatot jelent mindenképpen. Jézus például nem félt megérinteni a leprásokat, betegeket, tisztátalanokat. Nem félt attól, hogy azok megfertőzik őt: épp ellenkezőleg, tőle áradt ki a gyógyító erő a „fertőzöttek” felé. Azt mondta egyszer a börtönviselt, szent lelkész, az erdélyi Visky Feri bácsi: Igen? A televízió a világot hozza be a házba? Nosza hát, tegyünk be rögtön legalább két tévékészüléket a házba, hogy lássuk, elég nagy-e az Isten! Jézus, aki maga az Élet, nem félt és nem rettegett negyven napra elvonulni a pusztába és ott megvalósítani a „test és a lélek teljes csendjét” (amitől annyira eltanácsolnak bizonyos egyházi tanítók). Ott, a pusztában Jézus vajon „jól megfogalmazott, racionális imádságra” szorítkozott? Vajon megállás nélkül nyomatta belső gondolatait, és hangtalanul vagy hangosan szövegelt az Atyához negyven napon keresztül, nehogy rátörjön a veszélyes csönd, megüresedjen netán az elméje és beengedje az ártalmas hatásokat? Egyvalamit tudunk csak, hogy megkísértette a Sátán, vagyis Jézus bizonyára nyitott és érzékeny spirituális állapotba került a negyvennapos csönd és böjtölés során. Aki őt követi, az kockáztat, megismeri a mélységet és a sötétséget, de bízva Isten erejében és hatalmában, Jézus által legyőzi azt. Aki nem követi, aki bezárkózik és elzárkózik az élettől, az győzni sem fog. Megelégszik egy kicsike élettel.