Ott rám találsz

Megérkezett a várva várt nyár, ilyenkor sokakra talál rá a szerelem. Kicsit kilépve a komfortzónámból most egy romantikus történetet hoztam nektek végzős gimnazistákról, zenéről és Istenről.

A Netflixen talán már találkoztatok az Ott rám találsz című filmmel, de ha mégsem, kérlek, ne nézzétek meg! Igen, most álljon itt egy negatív reklám: Jenny B. Jones eredetileg 2011-ben megjelent Finding you – ott rám találsz c. könyve mérföldekkel többet ad, mint a film, ami valójában csak az alaptémát vette át és rengeteg fontos momentumot mellőz. Én elkövettem azt a hibát, hogy előbb láttam a filmet, és mire a kezembe került a könyv, nehéz volt elvonatkoztatni tőle. Ezért nagy szeretettel ajánlom figyelmetekbe a szerkesztők által 17 éven felülieknek javasolt regényt, mert a romantikus szál mellett az istenkeresés is különös hangsúlyt kap ebben a történetben. Talán mondanom sem kell, hogy az Istennel kapcsolatos jeleneteket teljesen mellőzi a film, ami inkább a zenére helyezte a hangsúlyt az író eredeti szándékával szemben.

A történetünk főhőse Finley, aki két évvel korábban balesetben elhunyt bátyját gyászolva indul cserediákprogramra Írországba. Választása nem véletlen: korábban a testvére is végig járta Írországot, úti naplója pedig felbecsülhetetlen értéket ad Finleynek. Utazása közben találkozik a híres, fiatal és persze sármos színésszel, Beckett-tel, kezdeti ellenszenvük pedig egy idő után megváltozik. Finley – aki az utazás ideje alatt hegedűjével a New York-i Konzervatórium meghallgatására is készül – egy iskolai feladat elvégzése során találkozik Mrs. Sweeney-vel. A rákos betegségben szenvedő hölgy a legzsémbesebb idős asszonyokat is lekörözi, ha modortalanságról van szó. A közelgő meghallgatás miatti stressz, a bonyolult kapcsolat Beckett-tel, és a Mrs. Sweeney kötelező látogatásával kapcsolatos nyomás csak ront az egyébként is évek óta húzódó gyász érzésén, míg végül Finley feje fölött összecsapnak a hullámok.

Ami engem igazán megfogott a regényben, az a folyamat, ahogy Finley az előtte tornyosuló akadályok ellenére végig keresi Istent. Vágyik arra, hogy az Úr végre őhozzá is úgy szóljon, ahogy bátyjához szólt, míg életben volt. Úgy érzi, hogy ha végre meghallaná az Isten szavát, akár csak egy icipici hangot is, az kisegítené a gödörből. Ugyanakkor a keresése során inkább mélyebbre ássa magát, egyre mélyülő és sötétedő helyre, mint hogy javulna a helyzete. Ez nagyon emberi. Könnyen át tudom érezni, milyen az a sötétség, amikor elveszítjük az Istent, nem halljuk a szavát, nem tudunk Vele igazán kommunikálni, és olyan egyoldalúnak tűnik az egész kapcsolatunk. Amikor azt érezzük, hogy folyton mindenben, mindenhol keressük Őt, de mégis olyan távol van. Mintha nem is lenne ott. Talán épp ez a keresgélés, a sötétben tapogatózás, és a saját fájdalmunk mélysége tesz minket vakká és süketté. Minderről eszembe jut Túrmezei Erzsébet Lábnyomok c. verse:

Álmomban Mesteremmel tengerparton jártam,
s az életem nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:
két pár lábnyom, a parti homokon,
ahogy Ő mindig ott járt énvelem.
De ahogy az út végén visszanéztem,
itt-amott csak egy pár láb nyoma látszott,
éppen ahol az életem próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.
Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:
„Amikor életem kezedbe tettem,
s követődnek szegődtem Mesterem,
azt ígérted, soha nem hagysz el engem,
minden nap ott leszel velem.
S most visszanézve, a legnehezebb úton, legkínosabb napokon át,
mégsem látom szent lábad nyomát!
Csak egy pár láb nyoma látszik ott az ösvényen.
Elhagytál a legnagyobb ínységben?”
Az Úr kézenfogott, s szemembe nézett:
„Gyermekem, sose hagytalak el téged!
Azokon a nehéz napokon át
azért látod csak egy pár láb nyomát,
mert a legsúlyosabb próbák alatt
téged vállamon hordoztalak!”

Ha már elveszítetted valaha Istent és megtaláltad – akkor azért; ha éppen most vagy keresésben – akkor azért érdemes elolvasni Finley és Beckett történetét szerelemről, gyászról, függőségről, imákról, zenéről és Istenről, Aki egy pillanatra sem hagy magunkra minket.

Nigriny-Demeter Adrienn

Forrás: teso.blog