Soha, senki
Enni kapunk, ruhát is adnak, de beszélgetni, még soha nem ült le senki közénk – mondja Feri, miután megette a szalámis szendvicset. A társa forró teáért nyújtja a poharát.
A tavasz csak erőlködik, esik a hó, a hideg belemar az arcunkba. A csoport holnap már nem húzódhat be a pályaudvarra, az illetékesek úgy döntöttek, hogy mostantól jó idő van.
Nem mozdulnak
Ötvenes éveikben járó férfiak üldögélnek csendesen az egyik budapesti pályaudvar lépcsőjén. Maguk elé merednek, valahová, a kilátástalannak tűnő semmibe. Pár méterrel arrébb néhányan gusztustalanul káromkodnak, artikulálatlanul ordítoznak és lökdösődnek egymással. A kés csak „nevelési eszközként”, mutatóba kerül elő. A lépcső tetején pokrócba burkolódzott, élettelennek látszó testek fekszenek a mocsokban. Nem mozdulnak.
Ezek állatok
Egy magas, jóképű férfi a balhézók felé bök a mutatóujjával és rezignáltan summáz: ezek állatok! Egész este így üvöltöznek, garázdálkodnak, rabolnak. Elveszik a többiektől a pénzüket, borukat, cigarettájukat.
– Valamelyik éjjel végignéztem, ahogyan fosztogatnak. Azon az egy éjszakán ki lehetett volna szabni rájuk ötven év büntetést. Aki meg akarta védeni a másikat, azt megverték. Hiába vagyunk mi itt egy csoportban hajléktalanok, mégsem tudunk eléggé összetartók lenni az ilyen állatokkal szemben.
Szívesen adtak
Letelepedünk a fedél nélküliek egy csoportjához beszélgetni. Ezúttal nem a megszokott zsíros kenyeret, hanem ízletes, paprikás szalámis szendvicset viszünk, desszertként pedig Túró Rudit. A forró teát most is kérik, és sokan a szendvicset is azonnal elmajszolják. Keresztyén fiatalok fogtak össze három hete, és ahogyan idejük, pénzük engedi, enyhíteni próbálnak a hajléktalanok gondjain – mondja Dobó Ágota. A Károli Gáspár Református Egyetem teológus hallgatója koordinálta azt a kezdeményezést, amelyet néhány fiatal indított el a Facebookon. A diákok és pályakezdők úgy gondolták, biztosan lesznek olyan fiatalok, akik együtt éreznek a kemény mínuszokban fagyoskodó hajléktalanokkal, és segíteni is akarnak. Nem tévedtek. Nemcsak a károlis hallgatók adakoztak, hanem a Protestáns Felsőoktatási Kollégium néhány lakója és a Kispest-Rózsa téri Református Gyülekezet is, sőt volt olyan járókelő, aki látta az utcán tevékenykedő diákokat és adakozott. Az összegyűlt pénzből zsíros kenyeret és teát vettek, és az adományként kapott ruhákat is szétosztották a budapesti aluljárókban. Az utolsó napon, február 28-án, kedden este hét liter tea, negyven szendvics és ugyanennyi csoki fogyott.
Meghökkent hajléktalanok
Dobó Ágota azt mondja, meglepő, de négyezer forintból hatvan ember szerény vacsoráját – egy szelet zsíros kenyeret és egy pohár teát – ki lehet gazdálkodni. A teológushallgató, amikor csak tehette, maga is elment ételt osztani.
– A hajléktalanok legtöbbször meghökkentek, amikor elárultuk, hogy nem állami szervtől jöttünk, nem is szociális munkások vagyunk, hanem egyszerűen csak keresztyén fiatalok, akiket Jézus Krisztus indított segíteni. Mindenki szeretettel fogadott minket.
A legnagyobb tanulság számomra az, hogy a hajléktalanok is vágynak a kedves szóra, a szeretetre. A kedvességbe még senki nem halt bele.
Szeretnénk világító példa lenni, de nem magunkat világítjuk meg, hanem Krisztusra mutatunk, amikor segítünk.
Valami van a nadrágodban
Amikor már másfél órája ülünk a koszban, hidegben a hajléktalanok között, sok minden átértékelődik bennünk. Az egyik férfi szemmel láthatóan beteg, folyamatosan köhög. Szürke arca beesett, szeme élettelen. Teával kínálom, de elutasít. Azért nem kér, mert akkor vécére kellene menni, az pedig jó néhány perc gyalogút innen – világosít fel. Fájdalomcsillapítót veszek elő a táskámból, azt elfogadja, és végül egy korty teával beveszi. Közben egy részeg férfi igyekezne a csoport felé, de törött bokája miatt nem tudja leküzdeni a lépcsőket. Segítséget kér, de nincs vállalkozó. A kezemet nyújtom, rám támaszkodik, majd’ összeroskadok a súlya alatt, de leginkább a szaga iszonytató.
– Valami van a nadrágodban, cimbora – mondja neki nevetve az egyik. – Nem, csak borszagom van – válaszolja, majd eldől és elalszik.
Maki és a kacsa
A Maki becenévre hallgató férfi odalép hozzám és szótlanul, de mosolyogva a kezembe nyom egy plüss kiskacsát.
– Ez a magáé. Ajándék. Cserébe a szendvicsért.
Barna szemében fény gyúl, örül, hogy valamit adhatott.
A mozgássérült András egyfolytában figyel, mosolyog, sőt néhány szót is szól, ami máskor nem szokott előfordulni. A többiek azt mondják, még nem látták ilyen boldognak.
Tényleg, mitől éreznék magukat boldognak?
– Boldogság? – kérdez vissza Ferenc. – Tessék csak figyelni, ott a boldogság – mutat a földön, a nyálában fekvő egyik férfira. Akkor vagyunk boldogok, amikor alszunk. Maki még azt is hozzáteszi: ötvenkilenc éves vagyok, de jó lenne, ha már magához szólítana az Isten. Mi értelme van az életnek?
Várnak
Közben néhányan a rendőröket és a biztonsági embereket szidják.
– Tessék csak nézni! Például az az ember mit csinál ott – int egyikük egy egyenruhás őr felé. – Semmit, igaz? Csak könyököl és bámul minket egy órája. Sasol. A rendőrök meg naponta négyszer igazoltatnak, de mindig csak akkor jönnek, amikor tök csend van. Én egész életemben güriztem, vállalkozó voltam. Mindenem elveszett. Tíz nap múlva leszek ötvenöt éves.
Hirtelen megelevenedik mindenki és bemondja, hogy mi a szakmája: kőműves, festő, gazdálkodó, lakatos, villanyszerelő. Így, együtt fel tudnának építeni egy házat. Ehelyett két évtizede céltalanul járják a pályaudvarokat, erdőket, utcákat, és várnak. Nem tudják, mire.
Jó irányba vezessék az országot!
A szendvicsek és a tea lassan elfogynak, szorongatom a kezemben a csíkos kiskacsát és búcsúzom. A férfiak hangjában lágyság bujkál, amikor megköszönik az ételt, de főleg a beszélgetést.
– Tetszik tudni, közénk még soha nem ült le senki úgy, mint maguk, hogy meghallgattak, beszélgettek és figyeltek ránk. Az Isten áldja meg magukat érte. Mondja meg a fiataloknak, hogy tanuljanak és jó irányba vezessék az országot!
Forrás: parokia.hu