Üres idők, végtelen Isten(tisztelet)

Nagymamámnál szól a rádió. Mindig. Persze nem vagyok folyton nála, ezért nem biztos, hogy állításom igaz, de a tapasztalataim erős alapot adnak ennek kijelentésére. Azt mondja, ha rádiózik, nem érzi annyira magányosnak magát. Úgy érzi, mintha hozzá beszélne valaki. Nincs a szavaiban panasz, se neheztelés, még csak arra sem következtethetünk belőle, hogy tényleg magányos. Csak szeret rádiózni, és kész. Közben a keze meg nem áll, főz (nekünk), a varrógépével javítgat valamit (ami a miénk), ha pedig végképp nincs mit tennie, köt egy ruhadarabot (a legritkább esetben a maga számára). Nagymamám bő ötven évvel idősebb nálam. Az ő életében sokkal több volt a munka, mint az enyémben valaha is lehet. Nemcsak azért, mert őt tizenéves kora elején bevonták a családi vállalkozásba, és mert hatnapos munkahéten szocializálódott, vagy mert tíz évvel fiatalabb volt, amikor megházasodott és gyereket vállalt, mint ami ma átlagosnak számít. Leginkább azért telt és telik munkával az élete, mert neki ez a természetes: mindig tevékenykedni kell – és emellett jut idő még valamire.

Nálunk is gyakran szól egy-egy műsor, leginkább telefonról, már csak azért is, mert két generációval fiatalabbak vagyunk, és nincs rádiónk. Többnyire videók futnak. Ezeket rendszerint nem is nézzük, csupán háttérzajként vannak jelen, mégis sokkalta zavaróbbak, feszültségkeltőbbek, mint bármilyen rádióműsor. Ezek a tartalmak harsányabbak, erőszakosabban követelik a figyelmünket, sőt függőséget okoznak, ezért többet tudnak elvenni tőlünk, mint elődeik. (Egyébként olykor talán többet tudnak adni is, ha jóra használjuk őket. Aki nem hiszi, próbáljon meg egy rádióadás alapján megtanulni horgolni.)

A napokban felfedeztem, hogy a YouTube videómegosztó portálon néhány kattintással megnézhetjük, az utóbbi időben hány percet töltöttünk az alkalmazás használatával. Döbbenetes volt a szembesülés: az elmúlt hét napban olykor napi hetven percet, összesen csaknem hét órát videóztam. Visszagondolva: semmi építő, oktató anyagot nem néztem, csak nézegettem a kínálatot. Rájöttem, kellenek a videók, ha nem csinálnék semmit. Meg akkor is, ha sürgősen kellene tenni valamit, például elmosni egy nagy kupac felgyűlt tányért. Könnyebben megy a feladat, ha valami elvonja a figyelmem. Ám az előbbi helyzet – ami a fiatalok telefonhasználati szokásai alapján igen gyakori – aggasztó, ugyanis ez esetben a videó a semmittevést segíti, sőt a nézése maga a semmittevés. Persze tudjuk: van helye a pihenésnek, nem kell mindig tenni valamit, őseink sem hasznosan töltötték az összes idejüket… A bűnbeesés óta mind ugyanolyan gyarló, esendő, megfáradó emberek vagyunk, ezt a sorsot adta nekünk Isten. Emberségünk keretei között kell megpróbálnunk minél közelebb kerülni az Úrhoz, egyre jobban hasonlítani rá. Napjainkban viszont nem ritka, hogy éppen az visz tőle távolabb, ami közelebb is vihetne. Vegyük például a munkát: szép és nemes, ha megtaláljuk a hivatásunkat, tesszük azt, amihez Istentől tehetséget kaptunk. Mégis távolabb kerülünk tőle, ha a munka mindent követel, az időnket, a türelmünket, az összes kreativitásunkat. A szabadidőnkre tekintve talán ugyanezt látjuk: kapunk időt, hogy együtt legyünk a saját gondolatainkkal, szeretteinkkel vagy Istennel, de a világ adta kikapcsolódási lehetőségek eltérítenek ezektől. Most azért megmarad a tévé, a laptop és az okostelefon.

Háztartásunkban változtatásokat vezettünk be. Tisztáztuk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy úgy nyúljunk a telefon után, mint nagymamák a rádiókapcsolóhoz, mert sem a szocializációs közegünk, sem az eszközök adta lehetőségek nem azonosak. Tudatosítottuk, hogy Isten a modern világban is velünk van, és ennek erősen hasznát látjuk: a Covid-járvány óta megannyi gyülekezetben állandósult a videós közvetítés, ha kedvünk tartaná, a hét minden napján más-más közösség vasárnapi istentiszteletét hallgathatnánk vissza. Sorozatok és filmek készülnek Jézusról, és még harminc másodperces YouTube-videókban is tanulhatunk róla. Vele lehetünk: a majdnem végtelen online térben – a valóban végtelen Istennel.

Gacsályi Sára

Forrás: reformatus.hu