Vasárnapi üzenet

„Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok hajlék van; ha nem így volna, vajon mondtam volna-e nektek, hogy elmegyek helyet készíteni a számotokra? És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” Jn. 14,1–3

Mennybemenetel ünnepén érdemes végig gondolnunk, hogy mit is jelent számunkra a reménység, hogy helyünk, polgárjogunk van Krisztus által a mennyben. Jézus földi pályafutásának és szolgálatának végéhez közeledve egyre nyomatékosabban beszél küldetésének lényegéről: magáról a megváltásról, illetve az örök életről, amelyet az ember számára készít el az Atya. A tanítványok viszont még mindig kizárólag földi kategóriákban gondolkodtak. Számukra akkor az tűnt nyomasztónak, hogy elveszítik Krisztust, hogy nem lesz mellettük a Mester, akit állandóan zaklathatnak a kérdéseikkel, aki ha szükséges, képes meggyógyítani a bajaikat, aki alkalomadtán kenyeret szaporít, vagy épp lecsendesíti a vihart. Nyomorúságos állapot, ha a hívő ember, miközben látszólag Krisztust követi, valójában csak a földi dolgokra koncentrál. Pál élesen fogalmazza ezt meg az első korinthusi levélben: „Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk.” (1 Kor. 15, 19) Azaz, ha csupán arra kell Krisztus, hogy a mindennapos apró-cseprő dolgokat megoldja, akkor éppen a lényeget vétjük el, éppen a legfontosabb dolog kerülte el a figyelmünket: az örök élet. Jézus arról beszél az övéinek, aminek szükségszerűen be kell következnie: az elmúlásról, a halálról, s ugyanígy a feltámadásról és az örök életről. Jézus elmondja az övéinek, hogy mi a mennyei forgatókönyv, milyen feladat vár rá, s milyen útra készül. Azonban az egyik tanítványban, Tamásban egy nagyon is érthető, racionális kérdés fogalmazódik meg: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?” (Jn. 14, 5) S itt hangzik el válaszként Jézus egyik legnagyobb kijelentése önmagáról: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn. 14, 6) Út, igazság és élet. Mindez egyedül Krisztusban, aki csupán annyit kér ma is tőlünk, mint az első tizenkettőtől: „Higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem!” Jézusban bízni azt jelenti, hogy az életemet teljes mértékben leteszem az Ő kezébe. A tanítványi közösséget szorongatta a bizonytalanság. A sok ismeretlen tényező. Nem tudták, hogyan is fog történni mindaz, amiről Jézus olyan nagy nyugalommal beszél. Gyakran éppen így vagyunk ezzel mi is. Feltámadás, mennyei hajlék – távolinak tűnő dolgok, valójában pedig folyamatosan közeledünk ezekhez. Nem látjuk a holnapot, nem látjuk a következő esztendőt, s nem tudjuk, mit sikerül kiharcolnunk, elérnünk, felépítenünk a földi életben. Egy dolognak viszont biztosnak kell lennie: a végállomásnak, a mennyei célnak. Minden egyebet ennek kell alárendelnünk. Szoktuk mondani, hogy mindenhol jó, de legjobb otthon. S valóban, mennyire jóleső érzés belépni a házunkba, szeretteink körébe még egy nehéz, küzdelmes nap után is. Hívő emberként így kell előretekintenünk a halál túlpartjára is, a nagybetűs Életre, az örökkévalóra. Egyik kedves, idős szolgatársam parafrázisával élve, hadd legyen számunkra biztatás és élő reménység, hogy „mindenütt jó, de legjobb a Mennyben!”

Szimkovics Tibor
ráti és minaji lelkipásztor