Vasárnapi üzenet: akaratod nekem mutasd meg szüntelen

„Azután átmentek Frígia és Galácia földjén, mivel a Szentlélek nem engedte nekik, hogy hirdessék az igét Ázsiában. Amikor Míszia felé mentek, Bitiniába próbáltak eljutni, de Jézus lelke nem engedte őket. Ezért Míszián áthaladva lementek Tróászba. Egy éjjel látomás jelent meg Pálnak: egy makedón férfi állt előtte, és ezekkel a szavakkal kérlelte őt: »Jöjj át Makedóniába, légy segítségünkre!« A látomás után nyomban igyekeztünk elmenni Makedóniába, mert megértettük: Isten oda hívott minket, hogy hirdessük nekik az evangéliumot.” Ap. csel. 16, 6–10

Valószínűleg mindannyian ismerjük a közmondást, amit megtanítottak nekünk, és talán mi is megtanítottunk másoknak: a járt utat a jártalanért el ne hagyd! A közmondásba öltöztetett jó tanács általában igaz és segít, igeszakaszunkban azonban Jézus lelke pontosan a járt, ismert úton nem engedi tovább menni a tanítványokat. Hogy értsük ezt?

Már az elején fontos meglátnunk, hogy Jézus maga választja meg a helyet és az időt, ahol és amikor megáldja az övéit. Ezt a saját bőrén kell megtanulnia Pál apostolnak és munkatársainak is, mert a szolgálat nem önfejűsködő vagánykodás. Az apostol és szolgatársai mögött rengeteg munka áll, hirdették az evangéliumot Lisztrában és környékén, itt meg is kövezték Pál apostolt, azonban az Úr megváltoztatta a lelkületet körülöttük, és az előkészítő munka, a hűséges vetés után a gyülekezetek elkezdtek teremni – előléptek új munkatársak, többek között a lisztrai Timóteus is, aki Pál apostol lelki gyermeke lett. Érthető lenne, ha az apostol szeretné megőrizni ezeket az eredményeket, egy kicsit „ráülne a babérokra”, és csak azokkal a gyülekezetekkel foglalkozna, ahol eddig is szolgált. Azonban az evangélium hirdetése, a misszió mindig Jézus Krisztus képviselete, és az apostol csak ott válhat áldássá, ahova Jézus vezeti és viszi. És mivel Pál apostol megszokta, hogy engedelmeskedik az Úrnak, nem esik nehezére otthagyni régi szolgálati területét, és valami újba, ismeretlenbe kezdeni.

Látásom szerint két falat és egy ajtót állít Pál apostol és szolgatársai elé Jézus ebben az igeszakaszban. Először is az apostolnak meg kell látnia, nem teheti, amit eddig tett ott és úgy, ahol és eddig tette. Nem szabad, hogy a szolgálat rutinná váljon, mert egy idő után a rutinból eltűnik az élet és az öröm. Az apostolnak van egy rutinos útvonala, egy logikus, átgondolt, megimádkozott terve, amiben az szerepel, hogy újralátogatja az eddig pásztorolt gyülekezeteket. De Pálnak le kell mondania az elképzelt jövőről, mert az Úr nem engedi, hogy végigjárja az eltervezett utat. Ez az élethelyzet számunkra is ismerős lehet, hiszen a háború kitörése után nekünk is el kellett engednünk a jövővel kapcsolatos terveinket és elképzeléseinket. Azóta rögtönzünk nap mint nap, egyéni megoldásokkal próbálunk előbbre jutni. Manapság sokszor a legtöbb, amit hívő emberként tehetünk, hogy úszunk az árral, mindent megteszünk, hogy ne merüljünk el. De ilyenkor is boldog az az ember, aki ismeri a hullámok urát, Jézus Krisztust. Az Ő szavára lecsendesülnek a hullámok, és ha nem is csendesíti le a körülöttünk tomboló hullámokat, megőriz minket a viharban. Pál apostol is alkalmazkodik a megváltozott helyzethez, úszik az árral, és nem erőlteti ott a missziói munkát, ahol a Lélek megállítja őt. Mindezt azért teszi, mert tudja, a falak céllal vannak előttünk. Azért nem akar valamit Jézus az életünkben, mert valami jobbat akar adni nekünk.

A második fal, amivel Pál apostol szembesül, az az, hogy a Lélek nemcsak módosítani akar a tervein, hanem teljesen új tervet tartogat számára. Helyesen érezte ezt meg valamikor József Attila, amikor azt írta: „Az én vezérem bensőmből vezérel!” Pál apostolt is vezeti, formálja Isten lelke, és az apostol meg kell lássa, nem elegendő változtatni az útiterven, teljesen el kell fogadja a Lélek tervét. Ebben a mozzanatban megláthatjuk, hogy Pál apostol tisztában van azzal: a szabadság nem más, mint jól megválasztott függőség. Hiszen senki sem abszolút független ezen a világon, mindenki függ valamitől vagy valakitől. Így függenek egymástól a házastársak is, bár megőrzik önállóságukat, de mégis egymásra nézve hoznak döntéseket. A hívő élet is arról szól, hogy függünk Jézustól és az Ő akaratától, amit követni akarunk. Ebben az életfolytatásban a falak célja az, hogy arra menj, amerre az Úr vezetni akar.

Nincs utálatosabb az önfejű, makacs hívő embernél. Talán kicsit morbidan, erősen fogalmazva azt mondhatnám az ilyen emberről, hogy Isten sem bír vele. Sajnos ismerek ilyen karaktereket, akiknek nagyon nehéz akaratukat Jézus szolgálatába állítani. Pedig sokkal jobbat tud adni Jézus lelke mindenkinek, aki szolgálatába áll, annál, amit le kell tenni a szolgálat előtt. De mielőtt Jézus szolgálatába állunk, meg kell tanulnunk hallgatni rá. A legkisebb engedelmesség is sokat lendít előre rajtunk a hit útján. Ha egyszer engedelmeskedünk Jézusnak, legközelebb már könnyebb lesz engedelmeskednünk. Menet közben, engedelmeskedés közben pedig meglátjuk, mennyi mindennel megajándékozott és mennyi mindentől megvédett minket a mi Urunk.

Ez a két fal, amibe Pál apostol buzgósága közben nekiütközik: nem hirdetheti az igét az ismert gyülekezetben, és nem módosíthat útitervén. Az ő útja, élete azóta Isten Lelkének irányítása alatt áll, mióta átadta neki életét. Két zsákutca után pedig elérkezik az apostol Tróászba.

Itt a régi és új szolgálat határán az apostol megláthatja és megértheti Jézus akaratát. Amit nem érthetett meg Lisztrában vagy Miszíniában, azt megértheti Tróászban. Testvérem, veled is megtörténhet, hogy életed egy pontján nem érted Jézus akaratát. Ez önmagában nem rossz dolog, sőt talán még törvényszerűnek is mondanám. Mert nem minden helyzetből láthatod meg az összképet, amit az Úr mutatni akar. Pálnak is el kell jutnia Tróászba, hogy megkapja az üzenetet látomásban: át kell kelned Makedóniába!

Ez az az ajtó, amit Jézus Lelke megnyit az apostol előtt. A szolgálat és bizonyságtétel új ajtaja, ami mögött várja Pál apostolt az ismeretlen jövő. De az ismeretlen jövőben várják őt testvérek, munkatársak is: Timótheus, Lukács, Lídia, Akvila és Priszcilla, Apollós, hogy csak néhányat említsünk a legnagyobbak közül. Várják új gyülekezetek, melyeket pásztorolni kell, és várja a vértanúhalál.

Miután az apostol megkapja az isteni üzenetet, a munkatársak három dolgot tesznek haladéktalanul: igyekeznek eljutni Makedóniába; megértik Isten tervét; elfogadják Isten elhívását, hogy hirdetniük kell az evangéliumot Makedóniában. Igyekezet, megértés, elhívás – a mi életünkben is fontos helye van mindhárom állomásnak, de legtöbbször fordított esetben éljük át ezeket. Megkapjuk Isten elhívását – nem közli a részleteket, de arra kér, kövessük Őt, és próbáljunk az Ő példájára támaszkodva cselekedni és reménykedni. Aztán megértjük, mi a szándéka az életünkkel, mit miért engedett vagy nem engedett nekünk. Ez az életszakasz újra és újra visszatér az életünkben, de mindig öröm és kiváltság, mikor az Úr valami újat fed fel a terveiből. Mindig van mit megérteni Jézus terveiből. Végül pedig igyekezhetünk megtenni, amit megértettünk Jézus terveiből, mert aki nem teszi meg azt, amit megért, az nem növekedhet a hitben és a szolgálatban.

Elhívást kapni, ezt megérteni és igyekezni betölteni – legyen ez a mi életprogramunk is, ha pedig közben Jézus lelke átírja jövőnket, nem hagyja jóvá, és nem engedi beteljesülni a terveinket, ne zúgolódjunk, mert tudjuk, Ő sokkal jobbat tervezett nekünk.

Laskoti Zoltán
református lelkipásztor

Forrás: karpataljalap.net