’44 mártírjaira emlékeztünk

Beregdéda magyarsága no­vember 23-án a temetőkertben, a második világháború és a sztálinizmus áldozatainak emlékműve előtt gyűlt össze, hogy kegyelettel adózzon 43, a lágerekben elpusztult beregdédai honfitársuk emléke előtt.

Juhász Katalin, a KMKSZ Beregdédai Alapszervezetének elnöke tartott rövid történelmi ismertetőt a sztálinizmus 1944 őszén Kárpátalján bekövetkezett legismertebb rémtettéről, a „málenykij robotról”.

Az alkalomhoz illő irodalmi műsorral léptek fel a helyi általános iskola tanulói.

Körözsi Sándor református lelkipásztor az Úr Jézusnak a keresztfán történt szenvedéseihez hasonlította az elhurcolt kárpátaljai magyarok szenvedéseit, akik a „vissza nem fordulhatunk úton” mentek a nyomorúságba és a halálba, cipelve vállukon egyetlen bűnük – magyarságuk keresztjét.

„1944 őszén a Kárpátalján berendezkedni kívánó új hatalom a pusztítás, a megalázás és a jogfosztás eszközeinek segítségével látott hozzá, hogy »a múltat végképp eltörölje« – mutatott rá beszédében Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke. – Személy szerint nem ezeket az embereket akarták elpusztítani, hanem a magyar nemzeti öntudatot és nemzettestet akarták megtörni egyszer és mindenkorra…”

A szónok szerint a félelmen, erőszakon és istentelenségen alapuló egykori szovjet állam hagyatéka, az emberek lelkében véghezvitt roncsolás bizony még ma is jelen van a közösségeinkben, és leginkább akkor szembesülünk vele, amikor közösségünk jövője a tét. Amikor a józan ész, becsület és nemzettudat helyett az emberek a közönyt, érdektelenséget, kicsinyes árulást választják, júdási harminc ezüstért eladva magyarságukat. A kárpátaljai magyarság jövőjének egyik fontos kérdése: sikerül-e a lelkekben keletkezett károkkal megbirkózni, a sebeket begyógyítani? Kovács Miklós reményét fejezte ki, hogy a mártírok emléke közösségünk összetartó cementje lesz, s hogy az ő szellemiségüket és példamutatásukat választva a mostani viszonyok között mi is megtesszük majd, amit kell.

Levcsenkó Róbert görög­ka­tolikus parochus Lukács evangéliumából idézett: „Ha ezek elhallgatnak, a kövek fognak beszélni.” Rámutatott, bár az elhurcoltak emlékművének márványkövei nem bírnak lélekkel, mégis életről, az elhurcoltaknak egykor oly fontos értékekről szólnak, melyekkel közösségeinkben – sajnos – egyre ritkábban találkozhatunk. A kövek beszélnek – mondta a parochus –, s nagyon fontos, hogy az emberek meghallják a múlt üzenetét.

A megemlékezésen a helyi református gyülekezet kórusa, valamint az Arany János Nyugdíjasklub énekkara szolgált énekkel.

Tiszasalamonban a református templom kertjében felállított emlékműnél elsőként Palkó Katalin, a tiszasalamoni KMKSZ-alapszervezet elnöke emlékezett az 1944 őszén deportált magyar férfiakra: „Mi büszkén hajtjuk meg fejünket drága elődeink emléke előtt, büszkék vagyunk rájuk, amiért vállalták hitüket és nemzetiségüket. De vajon ők most büszkék lennének-e ránk? Mi megteszünk-e mindent magyarságunkért, nemzeti hagyományainkért, nemzeti öntudatunkért?”

Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke beszédében hangsúlyozta: „1944-ben volt a kárpátaljai magyarság történelmének legsúlyosabb próbatétele, akkor tették a legdurvább kísérletet arra, hogy nemzetünket egyszer és mindenkorra megtöressék. Hosszú ideig kérdés volt, hogy az 1944-es csapás nemzetünkre halálos-e, vagy kibírtuk. 1989 körül úgy tűnt, hogy mi voltunk az erősebbek, de a fordított értékrend sulykolása miatt az emberek tudata puha és porhanyós lett, mint az ázott vályog, amiből nehéz felhőkarcolót építeni. Kérdés, hogy ’44-ben mennyire kaptunk nedvességet, a kárpátaljai magyarokból lehetséges-e még egy normális magyar világot építeni az elnyomás csökkenésével?” – tette fel végül a kérdést Kovács Miklós.

Snep Román római katolikus plébános a Filippiekhez írt levélből idézett, hangsúlyozva, hogy a jövőnk attól függ, hogy ki lesz a királyunk. A hétköznapokban ki lesz az a személyiség, akinek a szavára hallgatni fogunk, akihez hasonlóvá akarunk válni.

Kótyuk Zsolt református lelkipásztor beszédében kiemelte: „Csak a lélekben szabad ember képes arra, hogy Isten nagyságos, szabadító tetteit hirdesse. Nekünk ez küldetésünk és feladatunk. Körülzártak kicsinyhitűségünk, hiányosságaink, kétségeink és testvéreink helytelen döntései, de a lelkünk mégis szabad lehet, ha a mi Urunkat hisszük, benne bízunk, és ha őt hirdetjük.”

A megemlékezést megtisztelte jelenlétével Bacskai József, ungvári magyar főkonzul és Balogh Lívia, a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének elnöke.

Palkó Katalin Sajó Sándor Magyarnak lenni, Fekete Alica pedig Tóth Árpád Isten oltókése című versét szavalta. A KMKSZ-alapszervezet válaszmányi tagjaiból álló kórus pedig a 407. dicséretet és a Credo együttes egyik dalát énekelte el.

Csapon a temetőben lévő emlékműnél Balogh Lívia, a KMKSZ Ungvári Középszintű Szervezetének, valamint a Csapi Alapszervezetének elnöke köszöntötte a megjelenteket.

Kovács Emese, a Szalókai Nyitnikék Zeneiskola növendéke elénekelte az Isten áldja meg a magyart című dalt.

Kovács Miklós elnök a sztálini terror célját boncolgatva kijelentette: „A félelmet, kisebbrendűségi komplexust akarták egyszer és mindenkorra a magyarság lelkében elültetni. Tiszta lapot akartak lelkünkben teremteni, amire majd az itteni kommunizmus történetét fogják felírni. Sikerült-e ez a terv? A kilencvenes évek elején úgy tűnhetett, hogy ez a gonosz terv látványosan kudarcot vallott, hisz például felépítettük ezeket az emlékműveket. A direkt terror nélkül a kommunista rendszer gyorsan összedőlt. Most, húsz évvel később tapasztalhatjuk igazán a kommunista rendszer népünkre gyakorolt erkölcsromboló hatásait.”

Balogh János református és Snep Román római katolikus lelkészek az elhurcoltakra és meggyilkolt elődeinkre való emlékezés és az Istenbe vetett hit fontosságáról szóltak a gyülekezethez.

A Csapi 2. Számú Széchenyi István Cserkészcsapat tagjainak és Balogh Tímeának, a szalókai zeneiskola növendékének az alkalomhoz illő hazafias műsora után nemzeti himnuszunk eléneklésével zárult a rendezvény.

Nagypaládon november 23-án a temetőben, a II. világháború és a sztálinizmus áldozatainak az emlékművénél hajtottak fejet a szovjethatalom által elpusztított ötvenegy helybeli férfi emléke előtt. A rendezvény nyitányaként Sőtér Géza, a Nagypaládi Móricz Zsigmond Középiskola igazgatója köszöntötte a megjelenteket, köztük Barta Józsefet, a KMKSZ Nagyszőlősi Középszintű Szervezetének elnökét, Illés Katalint, a helyi KMKSZ-alapszervezet elnökét, valamint Mecséry Károly nagypaládi református lelkészt. Ecsetelte a megemlékezés fontosságát, majd átadta a szót a középiskola diákjainak, akik tartalmas műsorral idézték fel az 1944-es őszi deportálásokat.

Barta József, a kárpátaljai magyarság 68 évvel ezelőtti megfélemlítése következményének nevezte azt, hogy sok magyar nem meri felvállalni nemzeti hovatartozását, hanem megalkuszik. Nem adja anyanyelvű iskolába a gyermekét, pedig megtehetné. Félelemből vagy érdekből (gyakran pénzért) leszavaz egy nem magyar jelöltre, holott az érdekünk azt kívánná, hogy magyar választó magyar jelöltre szavazzon, hisz’ politikai súlyunk a megszerzett szavazatokkal arányos. Beszéde végén pedig a mai megalkuvók ellenpárjaiként szólt a Gulágra elhurcolt magyar férfiakról, akik sohasem törtek meg, s a ma élő kárpátaljai magyaroknak példát kell venniük tőlük nemzeti hűségből.

Mecséry Károly tiszteletes felidézte a lágert túlélő Zimányi József helybeli lakos visszaemlékezéseit. A Nagypaládi Református Egyházközség kórusa pedig egyházi énekeket adott elő.

Salánkon november 25-én a község központjában felállított sziklatömbön elhelyezett emléktáblánál idézték fel az 1944-es kárpátaljai magyar tragédiát. Kalanics Éva helybeli KMKSZ-alapszervezeti elnök megnyitó szavait követően a Salánki Mikes Kelemen Középiskola tanulói rövid műsorral tisztelegtek az 59 áldozat emléke előtt. Barta József, a KMKSZ Nagyszőlősi Középszintű Szervezete elnöke kifejtette: a Gulágon embertelenül, kegyetlenül bántak a foglyokkal, ám a magyar férfiak hősiesen viselték sorsukat, nem adták fel a reményt, hogy hazatérnek, s a legszörnyűbb sanyargatás ellenére sem tagadták meg magyarságukat, amivel példát mutattak emberi tartásból, hazaszeretetből, valamint a nemzetük iránti hűségből.

Ezután Kész Barnabás, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára idézte fel 1944 őszét, amikor a szovjet katonai hatóságok mintegy 40 ezer kárpátaljai magyart hurcoltak el, akik közül legalább 18 ezren pusztultak el a fagytól, a rossz bánásmódtól, a betegségektől, a táplálékukba kevert üvegszilánkoktól, a „védőoltásként” a szervezetükbe befecskendezett mérgektől. Kötelességünk, hogy emlékezzünk rájuk, a szülők, a pedagógusok pedig magyarázzák el a felnövekvő nemzedék tagjainak az akkor történteket, hogy az utóbbiak ismerjék meg a történelmi igazságot.

Balogh Attila salánki református lelkipásztor és Csirpák József helybeli görögkatolikus parochus pedig arról szóltak, hogy a lágerek megannyi túlélője Istenbe vetett hitéből, a hozzájuk hasonlóan ártatlanul szenvedett Krisztus példájából merített erőt megpróbáltatásai elviseléséhez.

A megemlékezések mindenütt koszorúzással, gyertyagyújtással értek véget.