A fonóban újra szólt a nóta

A környéken hajdan bőven fellelhető somfák után kapta nevét, amelyet már egy 1270-ből származó okirat is említ mint királyi birtokot. Rövid nevéhez társult jóval később a Bereg előtag. A névadó somfákat ma már persze hiába keresnénk, de munkájában, érdeklődési körében vagy épp mesterségében a régvolt időkhöz ragaszkodó lakost azért bőven találhatunk – ez Beregsom.

A gyökér, amely táplál

Kovács Irma a helyi általános iskola könyvtárosaként dolgozik, de nem csupán a könyvek, hanem a magyar népi kultúra és szokásvilág szépségét is igyekszik megőrizni, bemutatni. Azon túl, hogy jól bánik a tűvel, cérnával, szívén viseli a hagyományőrzést is. Találkozásunkkor épp a Múltunk és jelenünk címet viselő, „Hát ne tagadd meg soha, mert ez a gyökér táplál” mottójú kiállítás tárgyai (régi szőttesek, könyvek stb.) körül foglalatoskodott. Úgy véli, különösen fontos ezekkel megismertetni a gyerekeket, hiszen „ha az ember jó alapot kap gyerekként, az egy életre elkíséri.”

– 1992-ben lettem könyvtáros, s akkor kezdtem el hagyományőrzéssel is komolyabban foglalkozni. Mindenképp olyasmivel akartam foglalkozni, ami nekünk, magyaroknak fontos, s mivel szeretem a régiségeket, a hagyományokat, gyűjtésbe kezdtem. Néprajzot is tanítottam. Mentünk a gyerekekkel az idősekhez, akik meséltek nekünk a fonóról, tengerihántóról, kivarróestről, disznótorról, lekvárfőzésről, szüreti bálról. Ezek alapján írtam egy-egy jelenetet, s színpadra is vittük a gyerekekkel. A fonós jelenetnek A fonóban szól a nóta, a szüretinek Szüret a Somi-hegyen volt a címe. Nagy sikert arattak. Az időseknek csak úgy csillogott a szemük az örömtől, hiszen mindenkinek kedves a fiatalsága, a gyökerei, amelyhez kötődik. De többször elmentünk a gyerekekkel a magyar költészet napján Kecskés Béla és Sütő Kálmán költőkhöz, falunk büszkeségeihez is. A gyerekek megtanulták a verseiket, s ezekkel köszöntöttük őket.

Kézimunkákkal pedig fiatalasszonyként kezdtem el komolyabban foglalkozni, de már jóval előtte megtanultam. Emlékszem, az első falvédőre, amit készítettem, ezt varrtam fel: „Adjon Isten egészséget, búzát, bort és békességet.” A lányom is szívesen foglalkozik ilyesmivel (ő vezeti azt az asszonykört, amelyről Mezőgecséről szóló cikkünkben olvashattak – a szerk.). Továbbvitte azt, amit otthon látott tőlem.

Kovács Irma tervei közt szerepel egy tájház létrehozása is. Az épület maga már megvan, s részben saját, részben pedig a régi iskola múzeumából megmenekített tárgyakkal (szőlőfürtös szekrény, napraforgós komód, cserépedények, járom, rokka stb.) be is lehetne rendezni. Reméljük, ez a közösség számára fontos terv hamar meg is valósul majd. Az általa összegyűjtött anyagokat a Rákóczi-főiskola diákjai rendszeresen kikérik, ha különböző szakmunkáikat írják, így ez is hozzájárul ahhoz, hogy a régvolt somi szokások ne merüljenek feledésbe.

A család segít

Gazdag Erzsébet a régről maradt rongyok felhasználása végett kezdett neki újra a szövésnek.

– Kislányként édesanyámmal szövögettünk pokrócokat. Úgy tíz évvel ezelőtt pedig mondtam neki, hogy sok rongy meg cérna maradt meg, le lehetne szőni. Megmagyarázták nekem, hogy megy a felvetés, édesanyám ideadta a szövőszékét, nekikezdtem, aztán lassan belejöttem. Azóta minden évben leszövök úgy 200 métert a tél folyamán; 5–6 métert egy nap alatt, ha van több időm. A beszedésben szomszédasszonyom, a cérna felhúzásában a párom és a fiaim, a tekerésben pedig édesanyám segített. Eladásra nem igazán szőttem. Az idei télre azt tervezem, hogy bontott pamutpulóverekből fogok szőni.

A virágkertész és a levélkilincs

Deme József egy, a hagyományokhoz töretlenül ragaszkodó lakosa Beregsomnak. Méhészkedik, seprűket köt, s nem dob ki semmit sem, ami régi.

– A baktai kutatóállomásról küldtek el virágkertésznek tanulni. Közben kitanultam a méhészetet is. 1980-ban fejeztem be. Hazajöttem, s egy ideig még Baktán voltam, aztán kolhozméhész lettem. Közben itthon is méhészkedtem, és sokáig jártam Magyarországra is gondozni 200 családot. A kolhozban terv szerint minden évben legalább 10 mázsa méznek meg kellett lennie. El is lehetett adni jól akkoriban. De most egész más lett a méhészet, s ha ilyen Ukrajnában fogunk élni, mint ami most van, szerintem nem is lesz már sokáig. Egyrészt a piac miatt. Régen stabil ára volt a méznek, és meg is volt szervezve az eladás. Másrészt pedig, mert tavasszal mindig égetnek. Elégnek a facsemeték, a virágok. Azokat a körülményeket, amik Magyarországon vannak virágzó növények tekintetében, szerintem 50 év múlva se fogjuk elérni. Ott már virítanak a különböző gyümölcsültetvények, rengeteg repce is van, ami nálunk már nincs. Nem nőnek új akácfák se annyira, mert ami megnő, azt leégetik. Az akác a jégverést is túléli, de az égetést nem. Itthon most 200 család van, illetve Magyarországon 33. Az is saját. A fiamat megtanítottam erre, ő méhészkedik is. Sokaknak adtam ingyen is egy-egy családot, van, akinek több alkalommal is, de nem lett belőlük semmi. A fiatalok azt gondolják, hogy milliókat lehet ezzel keresni. De ez nem így van. Szeretni is kell, s persze csinálni is.

Seprűt eladásra is kötöttünk régen, édesanyámmal: én kötöttem, ő levarrta. Kétszáz darabot készítettünk általában egy évben, mert annyit tudtunk itthon eladni. Ha jól termett az elvetett ciru (cirok – a szerk.), akkor 5 ár területről lett annyi, amennyi a 200-hoz kellett. De kopik ez már kifelé, mert mióta vannak műanyagból készültek, azóta nem lehet úgy eladni, mint régebben. Az volt a jó ebben a munkában, hogy télen tudtuk csinálni. Mert az összes többi munka nyáron ment. Tulajdonképpen mi mindenféle munkát megfogtunk, amit lehetett. Hat-hétszáz tő rózsánk is volt valamikor. De abbahagytam, amikor elkezdték behozni a holland virágokat. Krizantémunk, kardvirágunk, tulipánunk, árvácskánk is volt. Jómagam az egyszerű virágokat jobban szeretem. Néhány éve toboz- és mohakoszorúkat is készítek, illetve száraz virágokból csokrokat.

– S hogy kezdett neki a régiséggyűjtésnek?

– Nincs olyan régiség, amit el tudnék dobni. Ha már egészen szuvas is valami, azt is elteszem. A gyűjteményben van komódcsésze, szövött kendő, réz ágyúgolyó, járom, katonaláda, guzsaly, borsdaráló, mozsár, öntvény fazék, 170 literes lekvárfőző üst, mosódeszka, szövőszék és lámpa is. Ezeket már régóta gyűjtögetem, pontosabban nem dobtam ki semmit. Néhány dolgot vettem csak. Sok dolog százévesnél is régibb. Van egy kapukilincsem is, ami falevél alakúra van kikovácsolva. Szerettem volna, ha fel van rakva itthon, 4 kovácshoz is elmentem, de egyik se tudta feltenni, hiába van olyan nagyon „fejlett világ”. Ha lenne itt egy régi kis parasztház, már megvettem volna, hogy legyen hol megmutatni ezeket. De nincs. Ez azért is kár, mert egy múzeumban megmaradnak a dolgok, de így eldobálják az emberek, ami már nem szükséges.

Ha már a „régiségekről” van szó, Deme József előszeretettel fogyaszt régi, hagyományos ételeket is. Jól emlékszik a kenyérsütő napokra, amikor akár 6 kenyeret, lepényt (kisebb darab tésztából) és vakarót (az edény aljáról összekapart maradék tésztából) sütöttek otthon, melyeket frissen, s ha már kissé megszikkadtak, pirítósként vagy kakaós kávéjukba tördelve is szívesen fogyasztottak. S persze az ételek elkészítését is ismeri.

Régi somi szokás, hogy a gyermekágyas asszonynak madártejet készítenek és visznek. Szintén gyermekágyasnak szánt étel volt a kásakoh is, amit azért vittek a kismamának, hogy megerősödjön: a rizskását tejben megfőzték, felvert tojást adtak hozzá, összekeverték, kör alakú edényben (nem tepsiben) megsütötték, tetejére cukrot szórtak. Poc: a lereszelt főtt krumplit liszttel összegyúrták, az így kapott tésztát ujjnyi vastagságúra nyújtották, felcsíkozták (újabban kockára vágják), összesodorták, feldarabolták, végül megfőzték; tetejére savanyú káposzta, túró vagy tepertő került, s úgy fogyasztották. Szilváslé: az aszalt gyümölcsöt (a szilván kívül lehetett alma vagy birs is; ha nem volt friss, akkor befőzött gyümölcsöt is használtak) behabarták, kását vagy kölest is tettek bele.

Kézműves divat

Ködöböcz-Gerzsenyi Ilona, a helyi iskola angol- és földrajztanárnője szabadidejében a kézművességnek hódol.

– Sokféle kézműves hobbim van. Hímzéssel és kötéssel iskoláskoromban kezdtem el foglalkozni, s nemcsak saját részre. Pulóvereket, mellényeket kötöttem néhány falubelinek, tanárnak már 7–8. osztályosként. Édesanyámtól tanultam a legtöbb technikát, illetve az iskolában, kézimunkaszakkörön. Közben kialakult a saját stílusom is. Leginkább az olyan dolgokat szerettem, amelyek nagyon színesek voltak. Ilyen például a norvég minta, ami igaz, hogy kicsit bonyolult, de annál nagyobb benne a kihívás. Később már saját magamat képeztem. Megrendeléseket az elmúlt években nem igazán vállaltam. Nem volt rá időm. Legfeljebb néhány pulóvert, ruhát kötöttem, kollégáknak. Ezek terén tanítványaim is akadtak, de ha valami nem, vagy nem úgy sikerült, ahogy szerették volna, feladták. Nagyon szeretek gépen is varrni. Ágyterítőket, függönyöket, fali tárolókat, táskákat, tolltartókat és pénztárcát is varrtam már így. Mostanság a magyar motívumok dívnak, s engem sem került el ezek szele, így magamnak alkalmi és hétköznapi hímzett blúzokat is készítettem. A legújabb hobbim az ékszerkészítés. Ezzel két éve foglalkozom. Leggyakrabban különböző fém szerelékeket fűzök össze ásványgyöngyökkel, belecsempészve a kézművességet, de makramés ékszereket, rézdrótokból hajlított ékszereket is készítek. Ezek egy részét internetről tanultam meg, ahol nagyon sok oktató videó található. A mai világban már egyszerű tanulni, ha akar is az ember. Egy idő után pedig „rááll” az ember agya ezekre a dolgokra, s elkezd dolgozni a fantázia, ahhoz pedig már jön a technika. Ékszereket megrendelésre is készítek.

Szuhosból patyolat

Tuba Ferenc hordók, abroncsok, dongák javításával, cseréjével foglalkozik.

– Az alapokat édesapámtól loptam el, amikor 12-13 éves voltam. Ő is javítgatott hordókat, én pedig segítettem neki. Közben figyeltem, hogyan faragja ki a dongát, hogy kell bemérni a hordófeneket. Hordók, kádak, káposztás hordók, sózók, dézsák és mindenféle dolog megfordult a keze alatt, ami a bodnármunkához tartozik. Aztán pedig, katonaság után az én kezem alatt is. Sok mindenre később magam jöttem rá, hisz a tapasztalat is segíti az embert. Hoztak 600 literes hordókat is hozzám a környező falvakból, mert lehullott az abroncs, ki kellett cserélni a feneket vagy a dongát, összébb kellett húzni az abroncsokat. A feleségem segített a munkában általában. Tanítványom nem volt, bár többen is mondták, még idősebbek is, hogy eljönnének megnézni, mit hogy kell megcsinálni, mert nyugdíjasoknak például kiváló munka lenne ez, hisz nyugodt, de el se jöttek végül. Egyébként, ha nem nyugodtan csinálja ezt a munkát az ember, az nem is vezet eredményre. A rokonságnak mostanában is vállalok még hordójavítást, de másoknak, idegeneknek nem. Nagyon sok a babra ezzel a munkával, s egy családos apának nem éri meg. Főleg úgy, hogy sokszor azt várják el tőlem, hogy egy tiszta szuhos hordóból csináljak patyolatot.

Gyöngy-virág

– Főiskolai tanulmányaim közben kezdtem el gyöngyfűzéssel foglalkozni – mesélte Jenei Bettina. – Technikaórán nyakláncot és karkötőt fűztünk, s megtetszett a dolog. De inkább a gyöngy-virágokhoz húzott a szívem. Internetről töltöttem le képeket, s úgy számolgattam a szemeket, tanultam a technikát. Az első munkám egy apró margarétavirág volt. Minél többet foglalkoztam ezzel, annál inkább rájöttem a technikára. Amit elsőre elrontottam, másodszor már jobban sikerült. Orchideát, orgonafát, mikulásvirágot is készítettem már, illetve menyasszonyi csokrot is, amiben liliom, rózsa, orchidea és egyéb díszítmények voltak, szintén gyöngyből. A saját esküvőmre is magam készítettem el a csokor nagy részét, mivel élő rózsa is volt benne, illetve a vőlegény és a tanúk kitűzőit, a koszorúslányok számára a virágdíszeket és az „eldobós” csokrot is. Nagyon sok hajtűt is készítettem gyöngyből, saját részre és megrendelésre. Ilyet nem sokan csinálnak errefelé. Rendezvényekre nem szoktam kivinni a munkáimat, mert jóformán csak a megrendelésre készültek vannak nálam. Igaz, mostanában a munka miatt kevesebb időm van ezzel foglalkozni, de amikor csak tudok, leülök fűzni egy kicsit. A gyöngyfák készítését szeretném még elsajátítani. Ez is csak gyakorlás kérdése.

Reméljük, sokáig ad Isten „egészséget, búzát, bort és békességet” a somiaknak, hogy sok szüret legyen még a Somi-hegyen, és sokan vigyék tovább azt, amit felmenőiktől örököltek, megtanultak.

Akinek van kiegészítenivalója Beregsom múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.