A hallgatás élteti tovább az erőszakot, meg a gyerek- és nőbántalmazókat

A bántalmazás legtöbbször nem hangos. Csendben történik a megszokás, a félelem, a szégyen vagy a szeretet látszata mögé bújva. Az utóbbi időben újra a figyelem középpontjába került a családon belüli erőszak: egyre több olyan eset kerül nyilvánosság elé, ahol megjelenik az alkohol, a gyerekbántalmazás és a határátlépés. Legutóbb egy valóságshow-szereplő élő adásban, a TikTokon bántalmazta kisfiát – a felvétel percek alatt körbejárta az internetet. A média felelőssége pedig elvitathatatlanná válik: kérdés, hogyan mutatja be ezeket az ügyeket, kinek hisz, és kinek ad hangot. Mert mindenki elítéli az erőszakot – egészen addig, amíg nem a saját családjában, baráti körében, kedvelt szereplőjénél vagy éppen szomszédságában történik.

A legtöbben azt hiszik magukról, hogy soha nem tűrnék el az erőszakot. Mégis, amikor a szeretett emberről derül ki, hogy képes bántani, valami elcsúszik. Hirtelen nehéz elhinni. Nehéz elfogadni, hogy az, akit eddig kedvesnek, jószívűnek, vidámnak láttunk, másik arcát is megmutathatja. Ilyenkor kezdődnek a mentegető mondatok: „Biztos csak félreértés”, „Minden kapcsolatban vannak viták”, „Nem kéne kiteregetni”. A környezet hallgat, az áldozat pedig magára marad. A bántalmazás így nemcsak a négy fal között zajlik, hanem kint is – a csendben, a hitetlenségben, a szégyenben. A NANE Egyesület edukatív videójában mutat rá erre a jelenségre, ami nemcsak a magánéletben, hanem a közbeszédben is újra és újra megmutatkozik: ha egy szeretett, kedvelt vagy ismert emberről derül ki, hogy bántalmazó, hajlamosabbak vagyunk kételkedni, magyarázatokat keresni, menteni a képet, amit addig róla alkottunk.

„Tévhit, hogy az emberek többsége elítéli a párkapcsolati erőszakot, és ha kell: segít. Sokan valójában elzárkóznak az áldozatoktól mondván, hogy amit látnak, nem az ő dolguk. Én azonban őszintén hiszem, hogy ez megváltozhat. […] Amikor a gyerekeimmel elmenekültünk, azt hittem, hogy a családom és a barátaim támogatnak majd. De rá kellett jönnöm, hogy azok az emberek, akik elméletben elítélik a nők elleni erőszakot, sokszor nem tudnak mit kezdeni azzal, ha a bántalmazó az ismerősük. […] Úgy tudsz segíteni, hogy nem hibáztatsz.”

Amikor a bizonyíték dönt – és amikor a közvélemény

A médiában mostanában megjelent esetek is ezt bizonyítják: amikor egy közkedvelt híresség keveredik bántalmazási ügybe, a társadalom nehezebben hiszi el a történteket – ugyanúgy mint közeli családtag vagy barát esetében. Míg ha egy kevésbé ismert vagy eleve megosztó emberről van szó, a közvélemény gyorsabban ítél – és az áldozatnak könnyebben ad hitelt.

Az elmúlt hetekben sokakat megrázó történet sokkolta a közösségi médiát:

egy valóságshow szereplője ittas állapotban, a TikTokon élő közvetítésben rángatta és szidta nyolcéves kisfiát, ittas állapotban.

A felvétel bejárta az internetet, és a közvélemény egyöntetűen elítélte az apa viselkedését. Ugyanakkor egy másik ügy évekkel korábbra nyúlik vissza: egy színészről derült ki, hogy alkoholos állapotban megütötte gyermekét. Az esetről nem készült videó, csak az édesanya vallomása volt, és a legtöbben nem hittek neki. Az apa tagadott, a média pedig sorra adott neki felületet, hogy magyarázza magát. Ma már senki nem beszél róla, az ügy elhalt, az áldozat maradt csendben. Pedig azóta nyilvánosan is bebizonyosodott, hogy súlyosan alkoholista, és számos további beszámoló jelent meg róla családon belüli agressziójáról, valamint ittas állapotban készült felvételek láttak róla napvilágot – a média mégis újra felemelte, új lehetőségeket kapott, és mára szinte hősként, sőt áldozatként tekintenek rá. Ez a két történet közötti legnagyobb különbség: az egyikben a bizonyíték tette egyértelművé az igazságot, a másikban a közvélemény szele döntött arról, kinek hiszünk.

A bántalmazás nem a nyilvánosság előtt kezdődik

Ez a két történet valójában ugyanarról szól: arról, mikor hiszünk el egy bántalmazást. Amikor videó van, amikor kézzelfogható a bizonyíték, a társadalom gyorsan ítél. De ha nincs felvétel, ha csak egy történet marad, akkor az áldozatnak bizonyítania kell – és legtöbbször el is veszti a hitelességét azok előtt, akik a leginkább számítanának.

A bántalmazás azonban nem a kamera előtt kezdődik. Ott, a négy fal között, sokkal korábban, sokkal alattomosabban történik meg: egy megalázó szóval, egy durva mozdulattal, egy elharapott mondattal. Az áldozat pedig napról napra jobban elhiszi, hogy nincs kiút.

Erről a nehezen látható, sokszor gyerekkorból hozott mintákról írtunk korábban az Elfeledett gyerekkor konferencia kapcsán, milyen nyomokat hagy a bántalmazás vagy az alkoholizmus a gyerekek lelkében, és hogyan öröklődhet tovább generációról generációra a hallgatás és a félelem, melyből az egyetlen kiút az, ha beszélünk és beszélhetünk róla.

A bántalmazottak nem azért nem mennek el, mert nem akarnak, hanem mert nincs hová. Félnek, hogy nem hisznek nekik, hogy a hatóság lassan reagál, vagy hogy a bántalmazó még jobban bünteti őket, ha kiderül. A környezet pedig többnyire nem segít, mert „nem az ő dolga”, mert túl nehéz elhinni, hogy a szeretett ember képes ilyenre, vagy mert próbálja békíteni a feleket „miért nem lehet ezt szépen, egymás között megbeszélni?” Így válik a közvetlen környezet passzív szemlélővé – sokszor jó szándékkal, de végül a hallgatásával asszisztál a történtekhez.

A médiának óriási felelőssége van az ilyen esetek megítélésében: ha felelősen tudja bemutatni az eseteket – és nem szenzációként tálalja –, azzal segíti a társadalmi érzékenyítést és a bántalmazottak helyzetét.

A TikTokon megjelent bántalmazás azért kapott nagy visszhangot, mert a bizonyíték vitathatatlan volt. A másik történetben, ahol csak szavak maradtak, az áldozat hangja elhalt. Pedig a két helyzet közti különbség csak annyi, hogy az egyik látható volt, a másik nem. Az erőszak mindkettőben ugyanaz.

Figyelj a jelekre – mert lehet, hogy csak te veszed észre

Ha valaki a közelünkben fél, ha látjuk rajta a feszültséget, ha a gyerek nem mer hazamenni, ha a barátunk eltűnik, elzárkózik, visszafogottabb lesz – az már jel. Nem kell hősnek lenni, hogy közbelépjünk. Elég hinni neki. Elég meghallgatni, ott lenni, és nem elfordítani a fejünket.

Mert minden alkalommal, amikor valaki komolyan veszi az áldozat szavait, a bántalmazó veszít a hatalmából.

És minden alkalommal, amikor elfordulunk, egy kicsit mi is részei leszünk annak a csendnek, amiben az erőszak tovább él.

A kézjel, az „angel shot”, a néma segítségkérés mind ugyanazt az üzenetet hordozzák: figyelj, mert valaki bajban van, és lehet, hogy csak te veszed észre. Számos példa mutatja a közelmúltban, hogy van eredménye: Nemrég Balatonbogláron egy vendéglátóhelyen egy bántalmazott nő kézjellel kérte a pincér segítségét, amit a dolgozók azonnal felismerték – és az illetőt rendőrséghez vitték. Budapesten pedig egy hamburgerezőben egy 17 éves lány számára Angel Shot koktélt rendeltek, ami azonnal riasztotta az alkalmazottakat, és a férfit később letartóztatták. Ez az eset azt mutatja, hogy a segélykérés nem csak kézmozdulat lehet – egy egyszerű italrendelés is lehet titkos jelzés, ha tudjuk, mit jelent. Az eset ismét megmutatta: a néma segélykérés nem elméleti fogalom, hanem valódi életmentő eszköz lehet.

Pásztor Anna az Azt beszélik műsorban beszélt arról, hogy ha látjuk, hogy valaki jelez – akár néma módon –, mit tehetünk, és hogyan lehetünk ott, anélkül, hogy megsértenénk, de mégis segíthetnénk. Ne csak akkor reagáljunk, ha egyértelmű a helyzet: mert a legtöbb bántalmazás nem nyilvánosan történik, hanem a hétköznapokban – ott, ahol senki sem hallja a sikítást.

Forrás: hirado.hu