A nemtudom szilvától a böllérkedésig
Beregszásztól mindössze 10 km-re található a sokak számára leginkább a böllérkedésnek és a lekvárfőzésnek szentelt eseményeiről híres Mezőgecse. Az Árpád-kori település nevének első említése 1232-ből származik. Nagy tömegeket érdeklő és megmozgató rendezvényein kívül a hagyományokhoz való erős ragaszkodás is érdekessé, értékessé teszi a falut s annak lakosságát.
Ünnep és munka
A húsvétot szigorú böjt előzte meg, melynek ideje alatt főként káposztás paszulyt, héjában főtt krumplit, s egyéb, olajjal készült ételeket fogyasztottak. Nagyböjt utolsó vasárnapján, virágvasárnap került sor a cicuka (barka) megszentelésére. A megszentelt ágakat rátették a kelésben lévő pászkatésztára, majd a megsült pászkára is, s addig álltak rajta, míg el nem vitték azt szentelni. Nagypénteken semmit nem ettek, sőt, volt, aki a nagycsütörtöki étkezés után legközelebb már csak a megszentelt pászkából evett. Szentelni pászkát, sonkát, tehénvajat, sárga túrót és tojást is vittek. Hogy a szentelt ételek maradéka ne kerülhessen senki lába alá, nem kidobták, hanem elégették.
A virágvasárnapi barkát később rossz idő, mennydörgés, villámlás, jégeső idején használták fel: meggyújtották egy darabját, hogy füstje elűzze a vihart. Vele együtt pedig az előzőleg megszentelt gyertyából és a mezőn megáldott búzaszálakból is gyújtottak meg. Nagy fontossága volt a szentelt víznek is. Ha valakinek nagyon fájt a füle, cseppentettek bele a vízből, s a szenes vízhez is felhasználták. Ez akkor készült, ha egy gyerek nagyon sírt, s rontásra gyanakodott a család. A vízbe a spórból kivett piros (izzásban lévő) szenet, parazsat raktak, s ha az lement a víz aljára, az azt jelentette, hogy valaki szeme ártott a gyereknek, vagyis megverődött.
Böjtös időszaknak számított az advent, a karácsonyra való várakozás ideje is. De ez már nem volt olyan szigorú, mint a nagyböjt.
Közösségben folyt a tollfosztás, tengerihántás, fonás. Ezek egyúttal teret adtak a fiatalok ismerkedésének, szórakozásának is. A fonókban megszokott volt az orsólopás. A fiúk azt csak csókért cserébe voltak hajlandóak visszaszolgáltatni a lányoknak.
A farsangi időszakban kicsúfolták, megkongózták a még eladósorban lévő lányokat: a csapatba verődött fiúk különböző zajkeltő eszközökkel, kolompot rázva, ostort pattogtatva tették „tiszteletüket” a pártában maradt lányok házánál.
A disznó és a szilva húsából
A hagyományőrzést (is) szolgálja a Mezőgecsei Nemzetközi Böllérverseny és a Lekvárfőző Fesztivál.
– Amikor szervezni kezdtük a rendezvényeket, úgy igyekeztünk, hogy hagyományőrző szerepük is legyen – mondta el Mester András, a település polgármestere. – Visszanyúltunk a régi időkhöz, felelevenítve, hogy mi is volt annak idején településünkön. A böllérkedésnek, a disznóhúsból való ételek készítésének, illetve a nemtudom szilvából készülő lekvár főzésének minden településen hagyománya van. Nálunk is mindenki készítette, s mostanában egyre többen készítik újra ezeket. Amikor 2006-ban polgármester lettem, úgy gondoltuk a képviselőkkel, hogy a falunapot megpróbáljuk összehozni a lekvárfőzéssel. Így jött létre a lekvárfőző fesztivál. 2007 óta minden augusztus utolsó hétvégéjén megszervezzük, egybekötve a falunappal. Kora reggel felteszik a szilvát, s estére megfő. Közben kulturális program folyik, illetve különböző helyi és magyar ételek, töltött káposzta, lekváros fánk, gőzön főtt gombóc készül, amit 3–5 tagú zsűri értékel. 2007-ben volt első alkalommal a böllérverseny is. A kulturális program itt is legfőképpen a helyi csoportokra, hagyományőrzőkre épül. A cél többek között a helyi termékek népszerűsítése. Az első éven 2 disznót vágtunk le, abból készítettük el a különböző fogásokat, amiket a versenyhez kapcsolt batyus bálon el is fogyasztottunk. A következő versenyen már 4 csapat volt, s akkor már el is tudták adni a versenyzők a helyben elkészített étkeket. Idén 26 csapat indult a versenyen. Cserébe mi is elmegyünk egy-egy fesztiválra Szatmárcsekére, Lakitelekre, a vajdasági Kispiacra. Rengeteg turista érkezik a rendezvényre minden évben, akik egyúttal meg is ismerkednek a kárpátaljai lakossággal, a magyar nemzeti konyhával. A legnagyobb visszajelzés felőlük az, hogy minden évben visszatérnek.
Fesztiválról fesztiválra
A fentebb említett helyi csoportokkal Szatmári Viola, a falu kulturális életének főfelelőse foglalkozik.
– 1975 óta foglalkozom kulturális munkával. Az itteni munkába már szinte az egész család bekapcsolódott. A lányom is rendezőit végzett, unokám pedig koreográfus. Szívesen foglalkozunk ezzel. Mezőgecse lakosai nagyon aktívak. Jelenleg összesen 6 kultúrcsoport működik nálunk. Van gyermekcsoport, színjátszó, tánc- és hagyományőrző, illetve református és katolikus betlehemes csoportunk is. Igyekszünk megőrizni ősapáink hagyományait. A műsorainkba igyekszem olyan népdalokat is bevonni, amelyek Gecséről szólnak. A tánccsoportot az unokám, Botos Georgina vezeti. A hagyományőrző csoporttal a községünkben valaha élt hagyományokat igyekszünk feleleveníteni. Színpadra vittük már a tengerihántót, a tollfosztót, a lekvárkavarót is. Kiutazásaink is szoktak lenni. Augusztusra például Máriapócsra hívták a hagyományőrző és a tánccsoportot, de minden évben járunk Nyírtétre, Lakitelekre, Kisgyőrbe is hagyományőrző rendezvényekre. Emellett részt veszünk a szomszédos településeken és a községen belül szervezett rendezvényeken, batyus bálokon, megemlékezéseken is.
Íme kettő az említett gecsei dalokból: „A gecsei utca ligetes, ligetes,/arra jár a rózsám egyenes, egyenes./Egyenes vagy, rózsám, mint a nád, mint a nád,/de kedvemre nevelt fel az édesanyád!// Ha elkerülsz, rózsám, elkerüllek én is,/ha az én szívem fáj, fájjon a tiéd is!/Addig kerülgetjük, kisangyalom, egymást,/meghasad a szívünk bánatában, meglásd!” „A gecsei utca végtől végig,/minden kisajtóban rózsa nyílik./Minden kisajtóba’ kettő-három,/csak az enyém hervadt el a nyáron.// A gecsei torony tetejében/két holló ül tiszta feketében./Az a holló, babám, minket gyászol,/azt jelenti, váljunk el egymástól.”
„Adjátok kezemre, ha nem lett apáca…”
Horváth Gergely is egy azon gecseiek közül, akik számára fontos a hagyományokhoz való hűség.
– Hét évvel ezelőtt kezdtem el vőfélykedéssel foglalkozni. Egy hölgybarátom esküvő előtt állt, de nem találtak vőfélyt. Engem kért meg rá. Édesapám nagybátyja vőfély volt. Elkértem tőle a verseket, megtanultam azokat, ő ellátott tanácsokkal, így eleget is tudtam tenni a felkérésnek. Ezután még eleget tettem két baráti felkérésnek, de máshová nem mentem. Aztán következett egy év katonaság, s amikor hazajöttem, kezdett beindulni a vőfélykedés. A régi szokások híve vagyok. Sokan vannak, akik már unják a régi verseket, de én olyanokat használok, amiknek régebbi a stílusa, szövege. Próbálok a hagyományokhoz ragaszkodni. Ezt el is mondom, ha hívnak valahova, s el is szokták fogadni. Sőt, sokan ajánlanak is engem aztán az ismerőseiknek, s később azoknak a lagziján futunk össze a régi párokkal.
Kettő a versek, rigmusok közül: „Nyoszolyó asszonyok, koszorús lányok, hol van az ifjú pár, a menyasszonyt nem látom. Adjátok kezemre, ha nem lett apáca, hadd vigyem magammal a menyasszonyi táncra.” A menyasszony kikérésénél, miután egy „csúf menyasszonyt”, (egy idősebb asszonyt) mutatnak meg a vőlegénynek: „Szerencsés jó estét, itt van egy szép páva, arany tollát ide s tova hányja. Éljen vele holtig, lelkem ezt kívánja.”
„A múlt kor a jelenben”
– Anyukám nagyon szeretett kézimunkázni, s 13 éves koromban már én is tudtam – mesélte Tóth Katalin. – Kezdetben nagyon sokat horgoltunk és varrtunk laposöltéssel. A hetvenes években divatba jött a kelim varrás. Akkor azzal foglalkoztam inkább. Kis párnákat, fotelterítőket csináltam. Nagyon sok keresztszemest is készítettem. Megrendelésre is kézimunkáztam nagyon sokat, terítőket, kispárnákat, házi áldásokat. A parókián működik egy asszonykör, ami egyben kézimunkakör is. Fürge ujjak a neve. Ott szoktunk összejönni heti egy alkalommal, énekelünk, igéket varrunk keresztszemmel, vagy épp rongyot vágunk pokrócnak. Mert most kaptunk egy termet, amelyben felállítottunk egy szövőszéket, s pokrócot fogunk majd szőni. Lesz benne kézimunka-kiállítás is. A mottója pedig: „A múlt kor a jelenben.”
Tóth Katalin édesanyja, Eszter is jól ért tehát a kézimunkákhoz.
– Édesanyámtól örököltem a hajlamot a kézimunkázásra. Mindig is nagyon szerettem varrni, és akkoriban divatban is volt az ilyesmi. Staférungba szőttem zsákot, szedett csíkos kendőket halmazszámra, meg mindent, ami kellett. Most is szeretek ezzel foglalkozni: a régi rongyokból valami jobbat csinálok. Egyébként Katica lányomnak nem sok tanulás kellett ehhez, mert neki is volt rá hajlama. És neki mindig az volt a mániája, hogy nem varrt mások munkáiról, mindent egyedül rajzolt, számolt, varrt, mert ő azt szereti, ami egyedi.
Akár egy gyufásdobozról is
– 1972-ben faragással kezdtem el foglalkozni – tudtam meg Badak Istvántól. – Amit elkészítettem, azt leadtam a kolhoznak. Utána téglagyárban helyezkedtem el. Festenem kellett és lózungokat írnom. Később már falfestéssel is foglalkoztam. Szinte éjjel-nappal dolgoztam. Közben mindig bennem volt, hogy vászonra is festeni akarok. De nem tanultam én ezt senkitől. A génjeimben volt, mert egy nagybátyám is szépen festett. Őt láttam gyakran festegetni, s ő magyarázta el, mit hogy kell csinálni. Persze annak, aki tanult is festészetet, könnyebben megy. Mert ami neki csak 1-2 perc, az lehet, hogy nekem két órámba telik. De én addig csinálom, amíg nem lesz jó. Azt szoktam lefesteni, amit látok. Volt már, hogy eső után megláttam egy ház tükörképét egy tócsában, s az fogott meg. De könyvben, képeslapon, gyufásdobozon lévő képet is festettem már meg. Szeretem az olyan munkákat, amikhez aprólékos kidolgozás kell. Tájképeket szeretek leginkább festeni. Minden, ahol víz, hegy és erdő van, az az enyém. S míg egy festmény elkészül, addig szinte beleszeretek. Voltak már kiállítva is munkáim különböző rendezvényeken.
Átadni az unokáknak
– Nyolc-kilenc éves koromban kezdtem el kézimunkázni tanulni – mesélte Taracközi Etelka. – Hímezni laposöltéssel és keresztszemesen is tudok. Van egy könyvem, abból szoktam válogatni a mintákat. Aztán egyiket összehozom, ötvözöm a másikkal. Sok munka van vele, de szépek. Szőttünk régen vásznat zsáknak, kendőnek, aztán meg kikézimunkáztuk. Meg kellett csinálni a násznagyoknak a kendőket is a lakodalomra. Pokrócot egyedül szőni fiatalasszonyként kezdtem el komolyabban. Csak egyszerű csíkozottakat szőttem, és csak saját részre, megrendelésre sosem. Ha volt, aki tekerte a rongyot, 8-10 métert megszőttünk egy nap alatt. A szövéshez már nem annyira értenek a fiatalok. Nem is igazán van már senki a faluban, aki meg tudná vetni a cérnát például. Öt lányunokám van, őket azért tanítgatom, hogy legyen, aki továbbvigye majd ezt.
Szorgalom, tehetség, hagyományszeretet – sok-sok gecseire ráillenek tehát ezek a szavak. Reméljük, sokáig így is marad ez.
Akinek van kiegészítenivalója Mezőgecse múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.