Egészség üljön poharukon

Beregszásztól nem egészen 20 kilométerre, a Tisza partján fekszik az írásos forrásokban először 1300-ban említett település, Halábor. Itt született Halábori Dobos Bertalan, „Halábor egyetlen híressége, a Döbrentei-kódex másolója, az Énekek Énekének és Dávid király zsoltárainak egyik első fordítója”, ahogy azt az emlékére a helyi református templom falán elhelyezett emléktábla szövege őrzi. De nemcsak „egyetlen hírességének” emlékét, hanem számos régi mesterséget, szokást is őriz.

Öröm és bánat

Akár örömteli, akár szomorú eseményekről legyen szó, mindennek megvolt, megvan a maga szokásrendszere. Az ezekhez tartozó jellegzetes motívumokkal Haláboron is találkozhatunk.

Babalátogatókor csigalevest (tyúkhússal), csigapaprikást (szintén tyúkhúsból), disznópörköltöt krumplival vagy tarhonyával, rántott húst, fasírtot, madártejet, töltött káposztát, és legalább kétféle süteményt visznek a gyermekágyat töltő (ez 6 hétig tart) kismamának és családjának. Ez a szokás ma is él Haláboron, de a „menü” azóta a kezdeti, tejbekásából, rakott tésztából és madártejből álló ételsorhoz képest bővült.

Szintén élő hagyománya van a sírvájásnak. Ha egy személy elhunyt, akkor azok mennek el megásni végső nyughelyét, akik tisztelték őt. Akár 40-50 személy is. Hajdan pedig, ha egy gyermek halt meg, annak édesanyja hátralévő életében fekete gyászruhát viselt.

A lakodalom előtt egy héttel két vőfély is járt hívogatni a házasulandókon kívül. A meghívottak két-két tojást adtak a vőfélyeknek, akik azt a lakodalmas házhoz vitték, s a szakácsok fel is használták a készülő étkekhez. A hívogatást a lakodalom előtti nap megismételték.

Az életlen jobban vág

Ifj. Kádár Kálmán a Nagymuzsalyról szóló cikkünkben bemutatott id. Kádár Kálmán fia, aki édesapja mellett kezdett el faragni.

– Engem mindig is az motivált, ha láttam valami szépet, hogy vajon én is meg tudom-e csinálni, értek-e hozzá. Kezdetben csak besegítettem édesapámnak a munkában. Átadta azt, amibe már belekezdett, hogy kipróbáljam. Aztán már önállóan is dolgoztam mellette. Trófeaalátéteket készítettünk vadászoknak. Aztán csináltam bútorkészítőknek különböző bútordíszeket, képkereteket, függönytartókat, kis fogasokat. Volt, hogy egy-egy dolog kapcsán csak az elképzeléseit mondta el a megrendelő, aztán a magam fantáziája után készítettem el, de mintával, fényképpel is jöttek már hozzám. Egy alkalommal egy ausztriai tiszteletes keresett fel, aki egy régi grófi székről hozott mintát, és annak alapján kellett 6 darab háttámlát kifaragnom. Ez volt az eddigi legnehezebb, legbabrásabb munkám. Jöttek már hozzám kész festménnyel is, hogy aköré szeretnének egy bizonyos mintázatú keretet. Ez a legrosszabb, mert akkor azt a mintát az adott méretekhez viszonyítva vagy sűríteni, vagy nyújtani kell. Ehhez pedig új sablon elkészítése szükséges. Miután megjött a kedvem a faragáshoz, eszközöket és késeket édesapámtól kaptam. Ő késeket is tud készíteni. Vesz egy darab fémet, és addig fúrja, „faragja”, köszörüli, míg el nem készül. A kések fenése elég aprólékos munka. De amikor egy kés már le tudja vágni a csuklómon a szőrszálakat, akkor tudom, hogy elkészült. Minél életlenebb ugyanis egy kés, annál rosszabb. Azzal hamarabb vágja el a kezét az ember, mert nagyobb erővel kell rátolni az anyagra, s ha megcsúszik, képes az ember csontjáig hatolni. A fiamat próbáltam már tanítgatni erre, de ezt nem lehet senkire sem ráerőltetni. Ha huzalom, kedv és kellő hozzáállás nélkül csinálja az ember, nem lesz jó a munka. Csak akkor lehet ezzel foglalkozni, ha érdekli is az embert, hogy mit lehet kihozni egy darab fából.

Igéből pászma

Ködöböcz Irén azt az elvet vallja, hogy a kézimunka akkor is szükséges egy házban, ha már nem divatos.

– Édesanyámmal sokat kézimunkáztunk, szőttünk, fontunk a régi világban. Tőle kezdtem eltanulni ezt a szakmát. Tizennyolc évesen már kézimunkáztam. Láttam ezt már korábban is, de nem nagyon hagyta édesanyám, hogy sokat foglalkozzak vele, mert rossz világ volt, inkább dolgozni kellett menni. A kézimunkázást ellestem tőle, de a szövést már tanította is. Ő nagyon értett mindenhez, de én például a befogdosást már nem tudtam annyira elsajátítani. A vetést pedig nem is tudtam volna egyedül megcsinálni. Ott nagyon kellett ügyelni, hogy meglegyen a 13 ige, abból meg egy pászma. Na de foglalkozni kellett ezzel, mert kellett a staférung, a kiadó kendő a lagzira. Azokat is szőttem, varrtam rájuk kézzel, horgoltam rájuk csipkét is. Semmit nem csináltam géppel – hiába lett volna gyorsabb úgy – azért, hogy az a munka tényleg kézimunka legyen. A drukkolást is magam végeztem. Egy kész kézimunkára rátettem a tiszta anyagot, egy alumíniumkanál alját bekentem zsírral, és azzal dörzsöltem az anyagot. Így jött át a minta. Sok mindent, amit magamnak készítettem, eladtam, mert rossz világ volt, rá voltam szorulva. Most is csinálnám még ezeket, mert nagyon szeretem, nyugtatja az idegeimet is, de a szemem már nem engedi. Az unokáimnak viszont adtam. Ha divat, ha nem, hadd legyen nekik is.

Tartsunk szünetet…

Ha már Irén néni a régi világot említette, főzzünk is valami „régit”.

Pép: A tésztát sóval meggyúrjuk (nem feltétlenül szükséges hozzá tojás, de ha van, az is kerülhet bele), lereszeljük, majd sós vízben kifőzzük. Apró kockákra vágott szalonnát ropogósra sütünk, felengedjük tejföllel, picit összesütjük, majd ráengedjük a reszelt tésztára.

Pucuka: A krumplit héjában megfőzzük, majd nagylyukú reszelőn lereszeljük. Egy tojást, és annyi lisztet adunk hozzá, amíg a kapott tészta jól össze nem áll. Ha összeállt, 3-5 milliméter vastagságúra elnyújtjuk. A tészta két szélét levágjuk, felkockázzuk, szilvalekvárral megtöltjük, kis gombócokat formázunk belőle. A többi tésztát vékony csíkokra vágjuk, majd a csíkokat felsodorjuk, és 2-3 centiméter hosszúságú darabokra vágjuk. Először a lekváros gombócokat dobjuk bele a forrásban lévő sós vízbe (ezeknek több idő kell), majd a tésztadarabokat. Miután leszűrtük, prézlit (kenyérmorzsát) sütünk rá, azt zsírban kicsit felpirítjuk, s ráöntjük a tésztára.

A show és a szokások

– Idén lesz 14 éve, hogy nekikezdtem a vőfélykedésnek – emlékszik vissza Tóth Győző. – Akkor még gimnazista voltam. Unokatestvérem megkért rá, én pedig elvállaltam. A szűk rokonságon belül elmentem néhány személyhez, gyűjtöttem verseket. Az első lagzi hagyott némi kívánnivalót maga után, de később hívtak még barátok, rokonok, szomszédok, végül pedig már idegenek is. Eleinte csak 3-4 lagzin voltam egy évben, aztán ez a szám fokozatosan felment 30-35-re is. Ahogy a lakodalom más részei, a zene, a fotó, a videó, úgy a vőfélyek terén is nagy ma már a választék. És ez jó is, mert mindannyian más stílusúak vagyunk. A Beregszászi járás talán összes falujában megfordultam már, de voltam a Munkácsi, a Nagyszőlősi, az Ungvári és a Técsői járásban is. A szokások nemcsak járásonként, hanem falvanként is változnak. A mi szakmánkban ezért teljes mértékben rugalmasnak kell lenni. Én elmondom a pároknak a lagzi előtt, hogy eddigi tapasztalataimból kifolyólag én hogy csinálnám a dolgokat, de ők a főnökök. A sok játékkal, ami divatba jött, nem épp pozitív a viszonyom. Egy-egy borsos vicc, némi csipkelődés még belefér, de nem feltétlenül a jó irányba indult el ez az egész, hanem a show felé. Persze, nincs kifogásom ellene, ha a pár ezt szeretné, de szerintem ez veszélyezteti az igazi magyar szokások megmaradását. Én ezért inkább építek egy szép köszöntőre, mint a show-ra.

„Viaszk” és porfesték

Strom Ida hajdan egyszerű, festett papírból és faágakból készített koszorút.

– A magam nyomorúságán tanultam meg koszorút készíteni. Beregszászban láttam, hogy készül. Lassan babrálgattam, és rájöttem, mit hogyan kell. A papírt összefaragtam, megformáltam virágnak, belemártottam a viaszkba (viasz – a szerk.), aztán hideg vízbe, és kész is volt a virág. A koszorú alapját, keretét kőrisfabotból készítettem. De drótból is csináltam keretet régen. Aztán fontam rá zöld fenyőágat. Levelet zöldre festett papírból készítettem. Porfestékkel festettem, amit vízzel kellett felkeverni. Mindezek után összeadtam a darabokat. A viaszt, vagyis a paraffint patikában vettem, vagy ahol épp kaptam. Most már újabb fajta koszorúkat készítek. Ez könnyebb, mert csak össze kell rakni a kész darabokat.

Metszés és szüret

Kádár József idejét és érdeklődését azóta, hogy már nem foglalkozik komolyabban az asztalosmesterséggel, a szőlészet, borkészítés köti le.

– A Baktai Kísérleti Állomás asztalosműhelyében sajátítottam el a szakma csínját-bínját. Két évig voltam ott inas. Mindenki be volt osztva mesterek mellé, nem önállóan dolgoztunk. A takarítással, fűrészporhordással kezdtük a munkát, aztán lassan egy-egy kapanyelet, virágládát is készíthettünk, ameddig el nem értünk az ajtókig, ablakokig. Aztán jött a katonaság, azt követően pedig már mesterként mentem vissza dolgozni. Akkoriban még nem voltak műanyag ajtók, ablakok, amik ma a legnagyobb gondot okozzák az asztalosoknak, mert kiszorítják a famunkát. Egy-egy asztalt, széket, gyúrótáblát is készítettem „pihenésképpen”. Amikor 22-23 éves voltam, már hozzám is jöttek tanulók. 1977 és 1985 között dolgoztam az állomáson. Aztán önállósítottam magam, megnyitottam a saját műhelyemet itthon. Mindig modernizálódni kellett, úgy fejlődni, ahogy az aktuális divat diktálta. Tizenöt évet dolgoztam így. Lassan abbahagytam. Sok famunka van a házunkban. Mindig szépítgetem, alakítgatom a dolgokat. Akkor kezdtem el komolyabban szőlővel, borral foglalkozni, amikor az asztalosságot abbahagytam. De inkább borosgazda vagyok, mintsem borász. Apámnak korábban is volt szőlője, 300 tőke, azt fejlesztettem lassan. Most nagyjából 1000 tőke van. A szőlőmunkában a család segít. A metszésben a fiaim. Azt rajtuk kívül nem bízom másra, mert mint mindenkinek, nekem is megvan az egyéni metszési stílusom, amit apámtól tanultam, és amit ma is követek, és ezt várom el a fiaimtól is. Azt mondják, „amikor az ember metsz, akkor szüretel is”. A borkészítés technológiáját is igyekszem megtanítani a fiaimnak. Mert nem csak abból áll az egész, hogy beleengedjük a mustot a hordóba, aztán kész is a bor. A legfontosabb dolog a tisztaság. Az mindennek az alapja.

„…élhessél sok jeles napokat”

Végezetül, íme néhány Haláboron gyűjtött köszöntő.

János- és István-napi: „Ma van János (István) estéje, nevednek ünnepe, / friss jó egészségben örvendezzél benne. / Kívánom, élhessél sok jeles napokat, / tartsa meg az Isten az egész családodat. / Ha pedig az Isten kiszólít vétkére, / megdicsőült lelked vigye fel az égre. / Szívemből kívánom!”

Karácsonyi: „Eljött a karácsony borzos szakállával, / kilyukadt a csizmám, nem győzöm szalmával. / Adjatok egy húszast, vagy 1-2 garast, / hadd tákoltassam meg ezt a rossz csizmát.”

János-napi: „János éljen kedvére, ne szálljon bú szívére. / Mert jutott e szép estére, neve napja estéjére. / Várta ő ezt, és el is érte, / adhat is hálákat érte. / Legyen mindig az asztalán, egészség üljön a poharán. / Teremjen borja, búzája,/kakasa, jó tojótyúkja. / Házát kint őrző kutyája, / legyen sok szép unokája.”

Halábor minden lakójának, aki valamilyen formában továbbviszi a falu hagyományait, nem kívánunk egyebet, mint amit ők szoktak a Jánosoknak és Istvánoknak.

Akinek van kiegészítenivalója Halábor múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.