Falu a hajdani Csépánfölde helyén

Ha a Csap–Munkács főútvonalon haladó ember tíz kilométerrel a határváros elhagyása után megérkezik az Ungvártól 38, a Latorca-parti várostól pedig 26 kilométerre eső, 2000 lakost számláló színmagyar Kisdobronyba, szinte minden portán fóliasátrat láthat, ami nem is csoda, hisz’ a szomszédos Nagydobronnyal együtt Kárpátalján elsőként itt vágtak bele a fóliaházas zöldségtermesztésbe. Hanem addig hosszú évszázadok peregtek le a történelem hatalmas homokóráján.

Ung, majd Bereg vármegye kötelékében

A régészeti feltárások tanúsága szerint az ember már évezredekkel ezelőtt megtelepedett a község határában, ahol egy ókori falu maradványait hozta felszínre az archeológusok ásója. Ez a település azonban később elpusztult, s a magyar honfoglalást követően is csak az Árpád-kor utolsó harmadában, az 1200-as évek első felében népesült be újra a terület, amikor egy Csépán nevű nemes megalapította a korabeli okmányokban hol Csépánföldeként, hol Csépánfalvaként emlegetett helységet. Az 1241–1242-es tatárjárás során viszont Batu kán hordái teljesen megsemmisítették a községet, melynek földje több évtizedre lakatlanná vált, s csupán I. Károly Róbert 1321-ből származó oklevelében olvashatunk ismét – immár Kisdobrony néven – a faluról, mint Pányoki Dobó földesúr birtokáról.

A település az első időkben Ung vármegyéhez tartozott. Viszonylag későn, a XVII. század elején a reformáció is elérte a helységet, s 1618-ban megszületett a protestáns egyházközség, melynek lelkipásztorai sokáig egy fatemplomban tartották az istentiszteleteket, az 1828 és 1838 között épült, kőből emelt szentegyház pedig az 1881-es tűzvészben a lángok martaléka lett, így a gyülekezet csupán 1893-ra hozta tető alá jelenlegi lelki otthonát. Közben a falut a XVIII. században Bereg vármegyéhez csatolták, s csak Trianon után, a csehszlovák érában kapcsolták az Ungvári járáshoz.

Kisdobronytól Sztalinovig

1944 novemberében a szovjet hadsereg 154 férfit deportált a faluból, köztük Demes Kálmánt is, aki a Gulagon fejezte be földi életét, míg öccsét, Sándort a Donyec-medencébe hurcolták, hogy megannyi sorstársával együtt segítsen újjáépíteni a testvérét elpusztító Szovjetuniót.

– 1929. április 6-án születtem egy ötköblös földdel rendelkező földművescsaládban, ám édesapám már a világrajövetelemet követő esztendőben elhunyt, így édesanyám egyedül nevelt fel engem, a bátyámat, valamint a lánytestvérünket – tekint vissza a múltba beszélgetőtársam. – Hogy javítsunk a megélhetésünkön, a fivéremmel együtt már tízévesen elszegődtem dolgozni a helybeli nagygazdákhoz, majd ’44-ben Kálmánt elvitték Szolyvára, ahonnan a belorusziai, orsai kényszermunkatáborba vezetett az útja, ahol vele is végzett a tífusz. Egy hazatért ismerősünk mondta el a halálát, s azt, hogy a százával elhulló rabokat egyszerűen bedobálták egy, a foglyok által kivájt hosszú árokba, majd buldózerrel elegyengették a talajt, hogy nyoma se maradjon a tömegsírnak.

1948 őszén azután engem is elhurcoltak a „Donbászra”, Sztalinovba, ahol több magyar fiúval együtt, építkezéseken dolgoztam. A koszt nyomorúságos volt, naponta kaptunk 70 deka szurokfekete kenyeret, négy deci teát, meg egy kis káposztalevest, illetve füstölt haldarabokat, s ilyen körülmények között kellett végeznünk a nehéz kőművesmunkát. Egy fél év múlva viszont újabb fogolycsoportot hoztak a szállásunkra, s mivel minket átmenetileg sehol sem tudtak elhelyezni, 17 napos szabadságra engedtek bennünket. Három kisdobronyi fiúval jöttem haza, de eszünk ágában sem volt visszamenni. Tavasszal és nyáron a falunk melletti, illetve a nagygejőci erdőben, a Latorca menti bozótosokban, valamint a tengeritáblákon és a szénaboglyákban húztuk meg magunkat, gyakran váltogatva a helyünket, hogy el ne fogjanak, s falubeli ismerőseink hoztak nekünk enni-innivalót, vállalva a lebukás kockázatát. Ősszel, persze, bejöttünk a községbe, s ki hol tudott, ott bújt el. Volt, aki fedéllel ellátott ládát mélyesztett az ól mögötti trágyadombba, s a razziák idején abban rejtőzött el, nekem pedig az istállónk padlásán alakítottak ki – deszkából – búvóhelyet. Egy társunk viszont egy ízben nem tudott idejében elrejtőzni, s a határőrök egyike hidegvérrel agyonlőtte. Még fényképet is készítettek a „hősről”, ahogy áldozata mellett áll. Később viszont, szerencsére, kihirdették az amnesztiát, így véget ért a bujkálásunk.

Már pár nappal a „Don­bász­ra” való elhurcolásom előtt, mindössze 19 évesen megnősültem, három gyermek született a házasságunkból, s ma 5 unoka és 10 dédunoka boldog nagy-, illetve dédapjaként élem öreg napjaimat.

Fóliaházak, gyárak, építkezések

A föld jelenti a megélhetés alapját, bár egyre több fiatal vállal munkát az ungvári vállalatoknál, illetve a tiszasalamoni Euro Car gyárban, akik a fizetésükkel „szállnak be” a család fenntartásába, míg szüleik a fóliaházakban meg a szántókon szorgoskodnak. A kolhoz 2000-ben bomlott fel, s a volt tagok 1,3 hektáros parcellákon vágtak bele az önálló gazdálkodásba. 90 százalékuk maga műveli vagy művelteti meg a földjét (száz traktor- és nyolc kombájntulajdonos található a faluban), s csak nagyon kevesen adták bérbe a parcelláikat. Általában „több lábon állnak”, 70-80 százalékuk fóliaházas, illetve szabadföldi zöldségtermesztéssel is foglalkozik a szántóföldi kultúrák mellett. Akadnak, akik nagyobb mennyiségben szállítanak Lembergbe retket (amit már februárban elvetnek a fűtött fóliasátrakban), valamint korai burgonyát, a többség pedig az ungvári, a munkácsi vagy a csapi piacra fuvarozza el a zöldségféléit, míg a szántókról betakarított terményt a távolabbi városokból érkező felvásárlóknak adják el. Kezdetben 15 farmergazdaság is létezett a településen, de már csak 7-8 tartja fenn magát, tulajdonosaik háromhektáros kisbirtokokkal rendelkeznek, ráadásul a falutól távol mérték ki a földjeiket. Több, kereskedelemmel foglalkozó kisvállalkozón kívül egy helybeli üzletember paprikafeldolgozó üzemet működtet a községben, mintegy 50-60 kisdobronyi lakos pedig Budapesten és a magyar főváros környékén vállal munkát.

Megújuló alapszervezet

– A KMKSZ-alapszervezet 1989-ben alakult meg, s még abban az évben emlékoszlopot állított a temetőben a sztálini önkény áldozatainak, később viszont passzivitásba süllyedt, 2009 márciusában azonban megtartottuk az újjáalakuló gyűlést, s azóta én vezetem a szervezetet – tájékoztat Szigeti-Séra Natália, a KMKSZ-alapszervezet elnöke. – Jelenleg 200 tagunk van, sokuk fiatal. A múlt év no­vemberében – a Szülőföld Alaphoz benyújtott sikeres pályázatunk eredményeként – új emlékművet állítottunk a leromlott régi emlékmű helyén a II. világháborúban elesett helybeli honvédek, valamint a Gulagon elhunyt falubelijeink (összesen 69 személy) tiszteletére, melyet egy bensőséges hangulatú ünnepség keretében avattunk fel. Az idén pedig pályázatot nyújtottunk be a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-hez játszótéri elemek elkészíttetésére, hogy ezekkel támogathassuk a helyi, magyar nyelvű óvodát. A pályázatot megnyertük, s a nagydobronyi Unifa Kft.-nél fogjuk megrendelni az eszközöket. Évente csoportokat szervezünk a Kárpátaljai Megyei Magyar Drámai Színház (Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház) ungvári előadásainak megtekintésére, az idén nyáron pedig honismereti kirándulásra vittük a KMKSZ-tagokat, melynek során felkerestük a munkácsi várat, valamint a vereckei honfoglalási emlékművet, s tervezzük, hogy a jövőben is sort kerítünk ilyen alkalmakra.

„Egyre több fiatal házaspár vállal három gyermeket”

– A református gyülekezet több mint 1300 lelket számlál. A 2000-es években, az előző évtizedhez képest, rosszabbodott a demográfiai helyzet, esztendőnként 5-6 esküvőre, 10-12 keresztelőre, és 20-25 temetésre került sor, ám 2009 óta egyre több fiatal házaspár vállal három gyermeket, így reméljük, a jövőben növekedni fog a születésszám – mutatja be egyházközségét Bernát Tamás lelkipásztor. – Az 1990-es évek elején visszakaptuk a régi parókiánkat, mely előbb lelkészlakásként működött, jelenleg pedig a fiatalok számára szervezünk itt egyházi vagy kulturális rendezvényeket, például filmvetítéseket, ám az épületre – leromlott állaga miatt – ráférne egy nagyjavítás, melyhez önerőből, illetve pályázatok útján szeretnénk előteremteni az anyagiakat. 2001-ben tető alá került az új parókia, melyben a papi lakás mellett gyülekezeti termet alakítottunk ki. A templomkertben az 1938-ban hat évre visszatért magyar éra idején emlékművet állítottak az I. világháborúban elesett 24 kisdobronyi katona tiszteletére, ám a szovjet korszak elején az új hatalom levétette róla a hősi halottak emléktábláját, melyet meg is semmisítettek. A közeljövőben viszont a KMKSZ-alapszervezettel együtt trianoni emlékoszloppá szeretnénk átalakítani a megcsonkított monumentumot.

Tíz éve, augusztus utolsó szombatján a régi parókiánkban, illetve a szentegyházunkban adunk otthont az Ungi Református Egyházmegye ifjúsági találkozóinak. A gyülekezeti teremben pedig hittanórákat, illetve vasárnapi iskolai foglalkozásokat tartunk a gyermekek számára, itt kerül sor a bibliaórákra, míg évi egy alkalommal szeretetvendégségre hívjuk össze a 70 év fölötti, idős egyháztagokat. Részben önerőből, részben egyházkerületünk diakóniai osztálya segítségével, élelmiszerrel és ruhaneművel támogatjuk az árva vagy rossz anyagi körülmények között élő gyermekeket, a rászoruló családokat, valamint az időseket. Évente 2-3 alkalommal pénzt gyűjtünk a Nagydobronyi Református Líceum részére, ősszel a helybeli gazdák által megtermelt élelmiszereket juttatjuk el az oktatási intézménynek, s esztendőnként egyszer ajándékcsomagokat adományozunk a hittanórákra járó gyermekeknek, valamint a Császlóci Árvaház lakóinak.

Egy jól felszerelt iskola

– A 2000-es évek elején bekövetkezett higanybaleset után bezárták a helybeli magyar tannyelvű általános iskolát, így 2003-tól 2007-ig a régi, illetve az új parókia épületében, valamint a községi kultúrházban tartottuk a tanórákat, 2007 és 2008 folyamán azután felépült az általánosból középiskolává átminősített oktatási intézmény új otthona, melyben jelenleg 216 diákot oktat a 24 pedagógusunk – fejti ki Bátori Ilona iskolaigazgató. – A 9. osztály befejezése után sokan választják az ungvári, munkácsi vagy beregszászi szakközépiskolákat, főleg a Munkácsi Agráripari College-et és a Beregszászi Egészségügyi College-et, illetve a Munkácsi Állami Egyetem Humán-Pedagógiai Főiskolát, a 11. osztályt is elvégző, továbbtanulni vágyó ballagók pedig az Ungvári Nemzeti Egyetemen, valamint a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán igyekeznek megszerezni a diplomájukat.

A felszereltségünk igen jónak mondható. Kémia, biológia, matematika, fizika, informatika, magyar nyelv és irodalom, illetve ukrán nyelv és irodalom szaktanteremmel, illetve audiovizuális segédeszközökkel (tévékészülékkel, valamint CD-lejátszóval) rendelkezünk, s fel vagyunk szerelve négy interaktív táblával, a hozzájuk tartozó laptopokkal, nyomtatókkal, vetítőkkel és szkennerekkel. Könyvtárunkban négyezer tankönyv, illetve 6900 szépirodalmi kiadvány, illetve oktatási segédanyag áll a tanulók rendelkezésére. Nagy számban kapunk magyar nyelvű könyveket és gyakorlófüzeteket a KMPSZ-től, mely emellett rendszeresen eljuttatja hozzánk az Irka, valamint a Közoktatás lapszámait. A Kisdobronyi Iskoláért Alapítvány segítségével pedig berendezési tárgyakkal és sportszerekkel szereltük fel a tornatermünket.

A járási tanulmányi versenyeken minden évben 1., 2. vagy 3. helyezéseket érünk el a különböző tantárgyakból, egy diákunk két évvel ezelőtt az első három között fejezte be a megyei magyar nyelv és irodalomvetélkedőt. Futballcsapattal, lány, illetve fiú röplabdacsapattal is rendelkezünk, az utóbbi a 2008–2009-es tanévben harmadik helyezést ért el a járási röplabdaversenyen, két tanulónk pedig 2007-ben, illetve 2008-ban megnyerte a járási dámajátékversenyt. Minden évben megünnepeljük az anyák napját és március 15-ét, megemlékezünk október 6-ról, s rendszeresen tartunk tantárgyi heteket, melyek során igyekszünk behatóbban megismertetni diákjainkkal a tantárgyak valamelyikét.

Lajos Mihály

Kárpátalja