Jobb kettő az egynél

A Nagyszőlősi járás felől megközelítve Csetfalva a Beregszászi járás első települése. Amit itt sikerült megtudnom: több mesterséget is tud az ember jól űzni, ha megvan benne a kellő akarat, vagy épp úgy hozza a szükség.

Ősiség a génekben

Gergely István közel 20 évvel ezelőtt egy jeles évfordulóra készülve kezdett el kopjafákat faragni. Azóta Csetfalván és a Kárpát-medence számos településén állnak munkái, emlékeztetőül egy-egy eseményre, személyre.

– 1996-ban, a honfoglalás millecentenáriumának közeledtével arra gondoltunk egy barátommal, Karmacsi Lászlóval, aki akkoriban már faragott, hogy készíteni kellene valamit erre az alkalomra. Felvetettem, hogy legyen az egy kopjafa. Először nem is igazán tudtuk, hogy az hogy néz ki, de találtam egyet, és az alapján megcsináltuk. Aztán már sok minden ragadt az emberre, és valahogy divatosak lettünk. Az ungvári, derceni és fornosi református templom udvarára és a szolyvai emlékparkba is készítettem. Nem sokkal később meghívtak egy táborba is faragni. Kissé megijedtem, mert a résztvevők Érdemes Művész és a Népművészet Mestere címmel rendelkező faragók voltak. Azóta voltam már Tusnádfürdőn, Nagykövesden, Kovácsvágáson, Balatonfenyvesen, Fonyódon is. Faragtam már kopjafát a Kálvin-emlékév, Ady Endre, sőt Kölcsey tiszteletére is. Úgy gondolom, genetikailag kódolva vannak az emberben az ősi dolgok, mert egy alkalommal magamtól készítettem egy tálcát, s rá egy hétre egy barátomnál egy olyan régi hajfonatkorongot láttam, ami ugyanolyan mintájú volt, mint az én tálcám.

Gyűrte a munkát

– Az ötvenes évek végén kezdtem el tanulni a bodnárságot, miután hazajöttem a katonaságtól – emlékszik vissza Tar Imre. – Sógorom foglalkozott ezzel. Egy őszön nagyon sok volt a munkája, nem győzte egyedül, ezért hívott maga mellé dolgozni. Akkor két hordót is elkészítettünk egy nap. Hajnalban kezdtük, és éjjel 11 óráig dolgoztunk, villany nélkül. Amint elkészült a hordó, jöttek is érte, mert jártak a fináncok, és büntetés járt volna, ha ott találják. Egy hónapon át gyűrtük így a munkát, 52 hordó készült el. Utána már magam is csinálgattam. Hatszáz és hatvan literes hordót is készítettem, kinek milyen kellett. Mostanában már nem folytatom ezt annyira, mert nagyon sok a munkám, a méhekkel is állandóan babrálni kell. Méhészkedni 1985-ben kezdtem, egy családdal. Kicsi koromtól ismertem a méheket, mert nekünk is volt régen, de akkor még nem kaptárban, hanem kasban. Ezzel az volt a baj, hogy télen a harkály kifurkálta, és szépen kiette a mézet. Komolyabban 87-ben kezdtem velük foglalkozni, mostanra 60 családom van. A lányom és az unokám is sok mindent tud már a méhészetről, így ők is szoktak segíteni nekem. De most nem a legszerencsésebb foglalkozás ez, ugyanis eddig Oroszországból jöttek a méhekért, most pedig már nem. Emiatt méz is kevesebb van, mert ha eladjuk a méhek egy részét, akkor eladjuk az anyát is, így a többiek nem fiasítanak, hanem inkább mézet gyűjtenek. Ha eladtunk például 4 családot, akkor a többi dolgozott tovább. Itthon adjuk el a mézet, literezgetjük.

Fájt a szíve értük

Rehovics Rozália kézimunkáiról mesélt.

– Még gyerekkoromban, 13-14 évesen tanultam meg kézimunkázni. Édesanyám tanított. Gyolcsra rajzolt nekem kezdetben mintákat, és én szálöltéssel azokat varrtam ki. Így tanultam meg lassacskán hímezni. De a technikán kívül fontos az is, hogy az ember jól tudja összeállítani a színeket, hogy azok szépen mutassanak egymás mellett. Sokat kézimunkáztam rendelésre is. Mivel nem volt se nyugdíjam, se munkahelyem, így jól jött ez a kis pótlék. Terítőket, díszpárnákat, kispárnákat, futókat, szalvétákat hoztak nekem kidrukkolva, én pedig kihímeztem őket. Ki tudtam jönni ebből, és szerettem is csinálni, mert valahogy megnyugtatott. Szeretni kell azt a munkát, amit az ember végez, mert ha nem szereti, akkor nem megy. A fiatalok nem szeretik már úgy a kézimunkákat, mint mi régen. Nem is volt még, akit igazán megtaníthattam volna rá. Olyan asszonyok jöttek inkább hozzám, akiknek tetszett, ahogy összeválogatom a színeket, hogy tanácsot kérjenek, miből állítsanak össze, mondjuk, egy virágot.

Egyre inkább értékelik

Dankai Sándor saját tervezésű asztalosmunkái formájukban a régi időket idézik.

– Tizenöt éve kezdtem asztaloskodni. Mezőgazdasági szakiskolát végeztem, de mivel nem igazán találtam munkát, ezért belefogtam ebbe. Saját káromon-bajomon tanultam meg a mesterséget. Székeket, sarokülőket, ágyat, gyerekágyat készítettem többek között, dekoratív, ugyanakkor népies formában, saját tervek alapján is. A tervezés a munka legnehezebb része. De ahogy nekikezdek a megvalósításnak, már folyamatosan jönnek az ötletek, és ekkor már az arányok is megmutatkoznak. A népies formákra egyre inkább felfigyelnek az emberek. Főleg az elmúlt 5-6 év folyamán kezdték el felismerni a rusztikus formák szépségét. A jelenlegi ukrajnai helyzet miatt most nem dolgozom annyit. Faanyagot sok helyen be lehet szerezni, de nagyon drága. Sok dolgot meg lehetne csinálni. Ötletek vannak, a kivitelezés is menne, csak piac nincs rá. A legfőbb tervem az, hogy ha a kislányom felnő, magam készítek majd neki bútorokat, fenyőfából.

Feljebb és feljebb

Tar Gyula sok gyakorlás által tanulta ki a kovácsmesterséget.

– Gyerekkorom óta folytatom ezt a mesterséget. Ungváron tanultam ki a szakmát egy 6 hónapos képzésen. Leginkább gyakorlatban ment a tanulás, elméletet annyira nem tanultunk. Katonaság alatt is ilyesmit dolgoztam, utána beálltam vasesztergályosnak. Kerítéseket készítettünk leggyakrabban. Aztán, ahogy fejlődött, korszerűsödött a világ, úgy léptem én is mindig eggyel magasabb szintre a munkában. Benedek fiam örökölte is ezt tőlem. Gyönyörűen rajzol, tervez meg egy-egy munkát, és amit megtervezett, azt el is készíti. Megrendelésre is dolgozunk, igény szerint. Többek között kerítéseket, balkon- és lépcsőkorlátokat készítünk. Csak az a baj, hogy drága dolog ez már, mert a vas ára lassan az aranyéval vetekszik.

Az elképzeléstől a megvalósításig

Tar Benedek ma már tehát együtt dolgozik édesapjával. Munkáik számos közintézményben megtalálhatóak, s többek között az ő művük a Beregszászi Járási Bíróság kapuja (ez Benedek nyertes pályaműve alapján készült el) és a beregszászi zsinagóga kerítése is.

– Mezőgazdasági szakiskolát végeztem. Dolgoztam külföldön, és egy idős mesternél tetszett meg nekem a díszkovácsolás. Megpróbáltam, az évek alatt igyekeztem fejleszteni magam. A munkák terén nagyon széles a skála. Rengeteg elképzelés, vázlat és típus van. Minden új munka kihívást jelent, mert minél bonyolultabb, összetettebb valami, annál több fejtörést igényel. Ugyanakkor kísérlet is, mert új elemeket használ fel az ember, mindent meg kell tervezni, és aztán igényesen kivitelezni. Egy-egy bonyolult mintának a kidolgozása több napot is igénybe vehet. Magának a kovácsszakmának többfajta ágazata van: iparkovács, hidegkovács, gépi kovács, díszkovács. Mindegyiknek megvannak a maga tudnivalói. Több év kell, mire megtanulja az ember valamelyiket, és aztán már abban tudja továbbfejleszteni a tudását. Kell is az állandó megújulás, fejlődés, mert jóformán napi szinten új „kísérletbe” kezdünk bele. Sok helyről vannak megrendeléseink, mert sokan látják a munkáinkat. Sokszor magam tervezem meg a dolgokat, és magam készítem is el. A tervek megrajzolása 1-2 napot is igénybe vesz, aztán az alkotóelemeket is nehéz kidolgozni, amíg el nem kapjuk a munka fonalát. Kész elemekkel nem dolgozunk. Az az igazi kovácsmunka, ami a saját anyagból van legyártva. De az az igazság, hogy nem mindenki tudja megfizetni az ilyesmit. Mostanában pedig egyre inkább hátrébb szorul ez a mesterség. Egyrészt, mert nehéz munka, másrészt pedig, mert rengeteg idő és türelem kell hozzá. És szeretni is kell, szívvel-lélekkel kell folytatni, mert máskülönben nem bontakozik ki egy-egy elképzelés. A gazdasági helyzet az elmúlt két évben nagyon visszahúzta az embereket, most pedig a krízis miatt jóformán minden iparág leállt.

Istentől…

A sok jó mesterség és mesterember mellett a művészetről se feledkezzünk meg.

– Már kisgyerekként is rajzolgattam – emlékszik vissza Molnár István. – Sokan javasolták, hogy menjek képzőművészetire tanulni a 8. osztály befejezése után, de nem mentem. Önfejlesztéssel értem el azt a szintet, ahol most tartok. Nem tanított senki. Egyszerűen leültem, és festettem. Emellett pedig rengeteget olvastam a téma kapcsán. Fizikaórán is sok dolgot meg lehet tanulni, például a fénytörést, szögszámítást. Katonaság után reklámfestőnek, propagandafestőnek hívtak dolgozni, és 10 évig ezt a szakmát űztem. Sokszor kellett Lenint, vagy épp különböző lózungokat készíteni, de azért ennek is megvolt a maga művészi része. Számomra ez kikapcsolódás. Ma is azt vallom, hogy kaptam egy adottságot Istentől, és amikor leülök rajzolni, akkor ezt élem meg. A realista dolgokat szeretem. Jelenleg tájképeket és víztükröt imádok festeni. Ezekben dupla kihívás van. Mert egy portrét megfesteni az egy dolog, de egy sima víztükör esetében egybe kell esnie a parti növényzetnek a vízen lévő tükörképpel. Hitelesnek kell lennie a képnek ahhoz, hogy az ember igazán el tudjon mélyedni benne. Egy fotón nem lehet úgy érzékelni a dolgok mélységét, mint egy festményen. Hogy valaki bele tudjon „nyúlni” a képbe, hogy érezze a távolságokat, azt a különböző dimenziókkal lehet elérni. Van, aki kimondottan gyűjti a munkáimat. Eddig 14 darab grafikám és olajfestményem van nála. Grafikával egyébként portrékat készítek főképpen. A közeli családtagokat már lerajzolgattam. Megrendelésre is szoktam festeni. Az emberek egyre inkább kezdik felfedezni a festményekben rejlő szépséget, és inkább megpróbálnak értékeket maguk köré gyűjteni, mintsem bóvlikat vásárolni. Eddig 300 festményem készült. Volt már, hogy jöttek hozzám tanácsért. A saját meglátásaimat el is mondom, de például a színkeverést hiába magyaráznám. El tudom mondani, hogy egy-egy árnyalat kikeveréséhez milyen színeket kell használni, de az arányokat magának kell felfedeznie az embernek. Rá kell érezni. A realizmus az én világom. Fantáziavilágot nem szeretek megélni. A kedvenc festőim is mind realisták, akiknek valóban kézzelfogható munkáik vannak, nem pedig olyanok, amikbe belemagyarázzák a dolgokat. Mert nézőpont kérdése, hogy két vonalban, amiben van egy kanyarítás, meglátja-e valaki például az élet szövevényes útját.

Legyen szó akár jó mesterről, akár jó tanítóról: Csetfalván azért nem kell a szomszédba menni.

Akinek van kiegészítenivalója Csetfalva múltjához, jelenéhez, hagyományaihoz, értékes tárgyaknak, iratoknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta