Kárpátaljai magyarok a Világjáró Vadászok Klubjában

Valószínűleg nincs olyan egészséges tesztoszteronszinttel rendelkező férfiember, aki csikókorában ne ábrándozott volna arról, hogy egyszer majd Old Shatterhandként lövi fültövön a grizzly medvét, vagy a halál hűvös semmibevételével rogyasztja térdre a támadó kafferbivalyt. Kamaszálmok, melyekből sokunk számára semmi sem valósul meg. Ugyanakkor vannak férfiak, akik nem adják fel. Hatalmas anyagi áldozatok árán, útipoggyászukban vadászpuskával eljutnak a világ utolsó vadonjaiba, hogy értelmet adjanak Jack London mottójának, mely szerint: „Ha más nem, annyi megmarad, hogy játszottak, hogy éltek, kockát vetettek, s ezt nyerték vele, bár az arany az ördögé lett”.

Ilyesféle emberek alapították Magyarországon a Világjáró Vadászok Klubját, melynek legutóbbi közgyűlésén kiemelt érdeklődést kaptak az ukrajnai vadászati lehetőségek. Az egyesület Sikondán, a Mátrában megtartott összejövetelén Matúz István, lapunk egykori munkatársa, a Magyar vadászlap kárpátaljai tudósítója is jelen lehetett.

– Hogyan kerül egy kárpátaljai Nimród a „világjárók” közé?

– Egy ősrégi és egy újsütetű barátságnak köszönhetően. Régi barátomnak, Ágij Sándornak Salánkról elszármazott jeles világcsavargónak, ki a grönlandi jégmezőktől a namíbiai szavannákig sok helyen vadászott már, és az általam csak néhány hónapja ismert dr. Gergely Imrének, az egyesület elnökének köszönhetem, hogy olyan embereknek tarthattam előadást országunk vadászati szabályozásáról, kik több nagyvadat ejtettek el, mint jómagam verebet. Ezen kívül tudni kell, hogy a Világjáró Vadászok Egyesülete egy élményközösség, ahol a tagságnak nem kritériuma az, hogy valaki távoli, egzotikus tájakon vadásszon. A tagokat a szenvedély köti össze, és sokuk számára egy hangulatos szalonkázás, vagy egy jó disznóhajtás éppoly élvezettel bír, mint kézre keríteni az afrikai esőerdők legtitokzatosabb lakóját, a bongó-antilopot.

– Mi volt a konferencia témája?

– A házigazda Pásztó Csaba megnyitóját és Ugray Tamás világhírű hegyivadász beszámolóját követően kiemelt szerepet kapott a Kárpát-medence. Kollár Lajos horvátországi vadász a Drávaszög és a Kopácsi rét vadászati lehetőségeit ismertette, Kurucz Tibor a szerbiai, Szabados Ferenc az erdélyi viszonyokba nyújtott bepillantást. Ifj. Gyimesi György a szlovákiai vadász mindennapjait tárta elénk, majd Ágij Sándorral közösen az ukrajnai vadászati és gazdálkodási viszonyokról tartottunk előadást. Ezt követően Godó Nándor magyarországi vadásztársunk tartott élvezetes beszámolót dacsevi (Vinnyicai megye) szikaszarvas vadászatáról.

– Milyen volt a fogadtatás?

– Amikor az agyonbürokratizált, az európai vadászati kultúrától fényévekre lévő ukrán viszonyokat ismertettem, sokan elnevették magukat. A 24 óráig érvényes kilövési lap, a nagyvadvadászat és az egyéni vadászati módok kultúrájának hiánya bizony mosolyt csalt a hallgatóság arcára. Amikor pedig Nándor barátunk arról mesélt, hogy Dacsevben bizony október végén fűtetlen vadászházban kellett tanyázni, és hivatásos vadász helyett egy 15-16 éves suhanc kísérte, akinek fogalma nem volt a trófeabírálatról (mindezért pedig 8 ezer eurót fizetett), ez a mosoly megrovóvá vált. Ugyanakkor nagyon jól esett, hogy az előadást követően a társaság több tagja is kifejtette, hogy semmi esetre sem az ukrán vadászokon nevettek, hanem a körülményeken. Sokan kalapot emeltek és poharat ürítettek ránk, hiszen nézetük szerint, aki ilyen körülmények között igyekszik adaptálni az európai vadászati kultúrát Ukrajnában, az éppoly fanatikus, mint az, aki felmászik az 5000 méteres hegycsúcsokra, hogy lehozza onnan a világ valamelyik ritka hegyi kecskéjének trófeáját.

Pampalini

Forrás: Kárpátinfo