Kárpátaljáról jöttem, mesterségem címere: római katolikus lelkész

Rovatunkban olyan Kárpátalján élő magyarokat mutatunk be, akik hivatásukkal, mesterségükkel az itt élőket szolgálják.
Ezúttal Michels Antal atyát ismerhetjük meg, akivel kapcsolatban pontosabb lenne az a megfogalmazás, hogy „Kárpátaljára jöttem…”

– Hová nyúlnak vissza a gyökerei, Antal atya?

Antal atya: Budapesti származású vagyok, ott születtem 1964-ben szüleim második gyermekeként. Édesapám nevét örököltem, ő is Antal volt. A szüleimmel a II. kerületben, a Rózsadombon laktunk. Értelmiségi család voltunk, édesapám általános mérnökként dolgozott, édesanyám az ELTE Növényszervezet-tani Tanszékének volt az adjunktusa.

– Hogyan teltek az általános iskolai évek?

Antal atya: Több iskolába is jártam, többek között a Marczibányi téri zeneiskolába, amely később felvette Kodály Zoltán nevét. Tíz évig tanultam zongorázni. A felső osztályokat és a középiskolát az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolájában végeztem, ott érettségiztem 1982-ben.

– Mi történt az érettségi után?

Antal atya: Kitanultam a szakácsmesterséget, amely egy másfél éves képzés volt, ezalatt gondolkodhattam a továbbiakon. Amikor végeztem, már tudtam, hogy a vendéglátóiparban akarok dolgozni, ezért jelentkeztem a Vendéglátó-ipari Főiskolára.

– Hol voltak a munkahelyei?

Antal Atya: Budapest legexkluzívabb szállodáiban dolgozhattam, többek között a Grand Hotelben, a Gellért Szállóban, a Tavernában voltam szakács, felszolgáló, üzletvezető-helyettes. Olyan hírességekkel találkoztam, mint Margaret Thatcher, Kádár János, Olof Palme, illetve a Forma-1-es Bizottság.
Az egy más, gazdag és csillogó világ volt.

– Milyen út vezetett innen a papi hivatásig?

Antal atya: Szüleim római katolikus vallásra kereszteltek meg, gyermekkoromban vasárnapi templomba járók voltunk. A Tövis utcai ferences templomhoz tartoztunk. Nagyon tetszett, ahogy a régit és az újat ötvözték a templomban, megfogott a hely miliője. Hatévesen voltam elsőáldozó, ötödikes koromban bérmálkoztam meg. Amikor nagyobbak lettünk, a bátyámmal úgy döntöttünk, hogy nem való nekünk ez a vasárnapi vallásosság, így jó néhány évig csak húsvétkor és karácsonykor mentünk templomba.
Volt a családban egy nagynénénk, édesanyám testvére, aki nem volt férjnél, ő ápolta nagymamánkat. Ő rendszeres templomba járó volt, ami miatt számunkra csodabogárnak tűnt. Aztán egyszer kaptunk tőle egy könyvet, Michel Quoist Így élni jó című művét, amely az élet művészetéről elmélkedik. Ez a könyv nagyon megfogott engem. Akkoriban – érettségi előtt álló gimnazista voltam – már többször gondolkodtam azon, hogy mire is alapozzam az életem.
Három alappillér fogalmazódott meg bennem: testvériség, barátság, szeretet.
Magával Istennel még hadilábon álltam, ugyanis vele kapcsolatban leginkább a karácsonyi ajándék jutott eszembe, melyet rendre a gardróbszekrényben elrejtve találtunk meg.

– Mi volt az első lépés a papsághoz vezető úton?

Antal atya: Tizenkilenc éves voltam, amikor egy barátom szólt, hogy nem messze tőlünk egy másik plébánián van egy pap, aki nagyon jó hittanórákat tart, s elhívott engem is.
Az a pap nem más volt, mint Kozma Imre atya, aki később a Máltai Szeretetszolgálat vezetője lett. Ráadásul amikor először elmentem az összejövetelre, nem másról beszélt, mint az általam felállított pillérekről, a testvériségről, a szeretetről és a barátságról. Emellett az is jólesett, hogy a közel nyolcvanfős társaságból kiszúrta, hogy újonc vagyok, és megszólított. Megkérdezte, hogy ki vagyok, honnan jöttem. Kozma atya személyében egy hiteles embert ismertem meg, aki, ha kellett, tanított, de ha arról volt szó, beállt kamiont pakolni.
Magam is vállaltam önkéntes munkát, fűnyírást, idősek gondozását. Akkoriban kezdtem el ministrálni. Megtapasztaltam, hogy jobb az oltár közelében lenni, jobban látom, hallom, átélem a szentmisét. Egyszer megkérdezte tőlem egy idős néni a templomajtóban, hogy miről szólt a prédikáció, mert ő nem hallotta. Nem tudtam megmondani, mert nem figyeltem rendesen. Akkor eldöntöttem, hogy ezentúl legalább egy mondatot magammal viszek a szentmiséről.
Sokat jelentett, hogy kialakult egy tizenkét fős fiú imaközösség, akikkel minden hétfőn és szerdán együtt imádkoztunk. Ez nagyon nagy élmény volt számomra. Ebből a közösségből három pap is kikerült a későbbiekben.

– Mikor vetődött fel konkrétan a papi hivatás lehetősége?

Antal atya: 1989 őszén egri kispapok jöttek Zugligetbe, s bejöttek hozzánk a hittanra beszélgetni. Imre atya is bemutatott bennünket nekik, mindenkiről mondott egy pár szót.
A mellettem lévő fiúnál és nálam külön megállt, és nekünk szegezte, hogy gondolkodjunk el a papi hivatáson.
Váratlanul ért ez a megszólítás, hiszen akkoriban vendéglátósként dolgoztam, s eszembe sem jutott a papság.
Amúgy is zárkózottnak éreztem magam ehhez a hivatáshoz, nem tudtam elképzelni, hogy kiállok az emberek elé, és prédikálok.

– Mégsem vetette el teljesen a papság gondolatát.

Antal atya: Sokat töprengtem, egy kétkarú mérleget képzeltem magam elé, melynek az egyik oldalán a papi hivatás állt, a másikon a család. Nemigazán tudtam dönteni, mert legalább annyi érv volt az egyik, mint a másik mellett. Aztán az lendített túl a dilemmán, hogy megkérdeztem magamtól, hogy ki számomra Imre atya. Isten embere – hangzott a válasz. Nem volt tovább mire várnom. Elmentem Kozma atyához, és megmondtam neki, hogy pap szeretnék lenni. Ő támogatott a választásomban.

– Kapott máshonnan is megerősítést a papi hivatás választására?

Antal atya: Később újabb jelet kaptam. Imaórát tartottunk mozgássérülteknek. Zsoltárokat, fohászokat olvastunk fel. S nekem az a fohász jutott, hogy „Imádkozom mindazokért, akik testvéri szolgálatra szentelik életüket, hogy emberi gyengeség el ne tántorítsa őket hivatásuktól.” Akkor ez a mondat szíven ütött.

– Ezek után jött a szeminárium.

Antal atya: Igen, jelentkeztem a szemináriumba, hat évig voltam Esztergomban kispap. 1996-ban szenteltek pappá Esztergomba.

– Hol teljesített először szolgálatot?

Antal atya: A budapesti Rózsák terére kerültem az Árpád-házi Szent Erzsébet plébániatemplomba, ott szolgáltam káplánként 1999-ig. Aztán átkerültem Esztergomba, s ott voltam plébános a belvárosi Szent Péter és Pál plébánián 2008-ig. Emellett mással is foglalkoztam, az esztergomi Vaszary Kolos Kórház lelkésze voltam 2000—2002 között, illetve börtönlelkészként is tevékenykedtem 2004-től 2008-ig.

– Úgy tűnik, hogy többféle tevékenységet is kipróbált.

Antal atya: Igen, engem mindig is érdekelt az evangelizációs, missziós tevékenység. Úgy éreztem, hogy erre van karizmám. Ezért felvettem a kapcsolatot a verbitákkal. (Az Isteni Ige Társasága, közismert nevén: verbita missziósok, mára a katolikus világ hetedik legnagyobb férfi szerzetesrendjévé fejlődött. Alapvető célkitűzése a katolikus világmisszió. – a szerk.)
Egy hónapot töltöttem náluk, sokat tanultam tőlük, a mai napig kapcsolatban maradtam velük.
Aztán visszatértem az esztergomi egyházmegye kötelékébe, s 2008 szeptemberétől Budapest–Kelenvölgy Szentháromság plébániáján teljesítettem szolgálatot egészen kárpátaljai kiutazásomig.

– Mikor járt először Kárpátalján?

1993-ban a zugligeti cserkészekkel szerveztünk egy biciklitúrát a Vereckei-hágóra. Akkor jártam először itt, s nagyon nagy élmény volt.

– Melyek voltak az első benyomásai az itteni életről?

Antal atya: Mindig is szerettem a hegyeket, s itt Kárpátalján gyönyörű tájak vannak. Persze nem kerülte el a figyelmemet a szegénység sem. Itt ettem először igazi fekete kenyeret.
Aztán 2002-ben ismét jártam Kárpátalján, akkor egy esztergomi zarándokcsoporttal mentem Rahóra. Útközben megdöbbenve láttuk az árvíz által elmosott utakat. Ugyanakkor megható volt a rahói magyar közösséggel találkozni.

2008 decemberében tartottam egy triduumot Munkácson. A következő év márciusában Pogány István, kárpátaljai kollégám felhívott, és tolmácsolta Majnek Antal püspök atya kérdését, hogy nem jönnék-e ki Kárpátaljára szolgálatot teljesíteni. Rögtön igen mondtam.

– Hol szolgált először?

Antal atya: Munkácsra kerültem a Szent István líceumba, ott voltam a diákok lelkivezetője két éven át, illetve több település – Szolyva, Barkaszó, Alsókerepec, Várpalánka plébánosa is voltam.

– Hogyan került Beregszászba?

Antal atya: Elődöm, Bohán Béla atya, Beregszász plébánosa nyugdíjba ment, s Majnek püspök megkérdezte, hogy nem vállalom-e el a város szolgálatát.
Igent mondtam, és idejöttem, Beregszászba.

– Milyennek találja Beregszászt?

Antal atya: Érdekes kisvárosi miliője van Beregszásznak, ahol sok a közös ismerős. Rengeteg tennivalót találtam az egyházközségben. Amikor idekerültem, beindítottam egy heti hírmondót, a Harangszót, amely nyomtatott formában tartalmazza az egyházközség legfontosabb híreit, eseményeit. Én szerkesztem, de a híveket kérem meg, hogy írják meg a cikkeket. Jelentős eredménynek tartom, hogy felújítottuk a plébánia tárgyalótermét, ahol tiszta, rendezett körülmények között lehet tartani a hittanórákat és a megbeszéléseket. Ugyanígy megújult a plébániai iroda is.

– Mi a következő lépés a plébánia életében?

Antal atya: Egy nagyobb volumenű felújításra készülünk, mely során gótikus stílusban restauráljuk a templomot, megerősítjük a kétszintes iskolaépületet, illetve parkosítani szeretnénk a templom kertjét, ahol keresztutat készülünk kialakítani mártír lelkipásztorunk, Pásztor Ferenc emlékére. Szeretnénk, ha a park, mely az ő nevét viselné, az újratemetése színhelye is lenne.

– A tervek megvalósítása mérföldkő lehet az egyházközség életében. Kívánom, hogy a Jóisten adjon erőt és segítséget Antal atyának és közösségének a megvalósításukhoz!
Köszönöm a beszélgetést!