Örök nyugalomra helyezték dr. Soós Kálmánt

2011. július 7-én örök nyugalomra helyezték dr. Soós Kálmánt (1962–2011), a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola alapító rektorát, történészt, közéleti személyiséget, a kárpátaljai magyar nemzetrész kiemelkedő alakját.

A gyászszertartásra szülőfalujában, Szalókán került sor református szertartás szerint. A temetésen több min kétezer ember tette tiszteletét. Élete során soha nem hagyta el kis szülőfaluját, az ukrán–magyar határ miatt zsákfaluvá vált Szalókát, de eljöttek hozzá annak a mikrovilágnak a legjelesebb képviselői, amiben tevékenykedett. Emberi nagysága és rövid életének teljesítménye előtt tisztelgett Kövér László, a Magyar Parlament elnöke is. A szertartást, a búcsúztatást Zán Fábián Sándor, a Kárpátaljai Református Egyház püspöke végezte. A temetőben Brenzovics László, a Kárpátalja Magyar Főiskoláért Alapítvány elnöke is búcsúztatta. Az alábbiakban a temetésen elhangzott méltató gondolatokat közöljük.

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Itt állunk Soós Kálmán ravatalánál, akinek élete és sorsa emlékeztet azokra a gondolatokra, amit Kovács Vilmos Testamentum című költeményében az alábbiak szerint fogalmazott meg:

„Uram, emeld fel csontig nyűtt testem,

s fújd el belőle múlt lobogások füstölgő üszkét.

Ismerd fel bennem halandó másod,

ki most fekete árnyadra estem,

s hozzá szegeznek lázvörös tüskék.

Uram, megjártam én is a poklod,

ha teremtésed csodája hívott,

kiosztva részem.

Semminek sok volt, de csillaggal írott.”

Mennyire igaz mindez, rá vonatkoztatva is, pedig két évtizeddel későbbi sors az övé, mint a költőé, de a vörös csillag rányomta bélyegét, és egyben meghatározta Soós Kálmán sorsát. Az édesanyjával szembeni igazságtalanság, a meghurcolása egy életen át arra ösztönözte Soós Kálmánt, hogy mindig keresse az igazságot, és mindig azok oldalára álljon, akik rászorulnak. Egész életét ennek szentelte és egyenes gerinccel, de csendes, nyugodt, higgadt magatartással tette a dolgát, ami számára eleve elrendeltetett. Nem lázadt színpadias magamutogató módon, keresve nagy tömegek szeretetét és rokonszenvét, de mindig tudta mit kell tennie, merte és vállalta a feladatait, ahogy csendes, hősies, méltóságteljes magatartással, halkan és bölcsen viselte betegsége minden fájdalmát, megpróbáltatását.

Soós Kálmán 1962. június 14-én született Szalókán.

Az élet már gyermekkorában kihívások elé állította: Édesanyját, aki az akkori rendszer áldozata lett, évekig nélkülöznie kellett, éppen azokban az években, amikor a gyermeknek a legnagyobb szüksége van az anyai szeretetre, a gondoskodásra, a támogatásra, hogy teljes értékű, kiegyensúlyozott felnőtté váljon. A megpróbáltatások, a lelki teher súlya alatt mégsem roppant össze, az anyjával szembeni igazságtalanság csak erősítette abban, hogy harcoljon előbb talán az anyja igazáért, majd ahogy nőtt és ért a sajátjáért, a közösségéért, amiből vétetett, és amit soha el nem hagyott, amiért mindig kész volt kiállni, megvívni bármilyen számára esetleg végzetesnek tűnő csatát.

Igaznak tűnik az a mondás, hogy minden nehézség, gond, kihívás és harc, ami nem pusztít el, az megerősít. Így volt ez Soós Kálmán esetében. A gyermekkor emlékeiből, tapasztalataiból, igazságtalanságaiból táplálkozó kitartását, céltudatosságát csak növelte mindaz, ami vele, velük megtörtént, és egész életén át megmaradt iránytűként.

1979-ben érettségizett az Eszenyi Középiskolában. Az akkori iskola legtehetségesebb diákjaként, ha nem ide születik a Kárpát-medence ezen fertályának magyar zsákfalujába, bármi lehetett volna belőle. Az iskolai teljesítménye alapján bármely tudományban, szakterületen sikereket érhetett volna el, de történész akart lenni, hogy megértse a körülötte lévő világot, feltárja múltunk fehér foltjait, hogy mások is megismerhessék. Történész akart lenni egy olyan korban, ahol legkevésbé a történelmi tények számítottak, olyan szakra akart felvételt nyerni, ahová a szovjet rendszerben egy kisebbségi magyarnak legalább háromszoros erőfeszítésre volt szüksége. Kitartásának, céltudatosságának köszönhetően az érettségi után felvételt nyert az Ungvári Állami Egyetem történelem szakára. Az egyetemi tanulmányai alatt is céltudatosan, következetesen haladt azon az úton, amit kijelölt önmaga számára. Nem volt hajlandó kompromisszumokat kötni szakmai kérdésekben, megfelelni a szovjet elvárásoknak. Következetesen, immár nem csak kis közössége, Szalóka iránti elkötelezettségéből, de nemzetünk, a magyar nemzet iránti elkötelezettségből kereste a lehetőségeket sorsunk, helyzetünk, történelmünk megértése, megértetése érdekében. Professzorában Váradi Stemberg Jánosban mentorra, szellemi irányítóra, szellemi atyára talált, aki megtanította arra, hogy ha nem akarsz elbukni ebben a kíméletlen és igazságtalan világban, törekedj arra, hogy ne hibázz. Ez a tanács élete végéig meghatározta magatartását, munkáját. Egyetemi évei alatt azon kevesek közé tartozott, akik a szovjet rendszerben történészként diplomamunka és kutatási területként vallási témát választottak. Diplomamunkáját a reformáció terjedése Kárpátalján címmel készítette eredeti levéltári kutatások alapján, ami így kétszeres kihívásnak számított az adott korban. Nem elég, hogy a kommunista világban vallási jellegű kutatást végzett, de mindez egy közösség, a magyar közösség sorsát befolyásoló eseményt jelentett. A munka alaposságának bizonyítéka az, hogy sikeresen megvédte és lediplomázott 1984-ben.

Friss diplomásként a Nagydobronyi Középiskolába helyezték tanítani, ahol öt évig ő volt a lelkes, fiatal, diákok által körülrajongott történelem tanár, akinek inspirációjára sokan választották ezt a pályát.

Már egyetemi éveinek végén szeretett volna továbbtanulni aspirantúrán, de ez abban a korban egy kisebbségi magyar számára, aki a magyar történelmet szeretné kutatni, itt helyben szinte lehetetlennek tűnt, olyan próbálkozásnak, mintha egy zárkörű angol elit klubba szeretne bejutni egy lelkes és tehetséges utcagyerek.

Nem tett le céljáról. Szinte rendhagyónak és szokatlannak tűnt akkor, mások számára érthetetlen módon fölösleges időpocsékolásként rendszeresen kutatni járt a beregszászi levéltárba. 1989-ban felvételt nyert a Moszkvai Egyetem doktori iskolájába, ahol szintén magyar vonatkozású témát választott doktori disszertációjául, másik általa nagyra becsült mentora Susarin professzor vezetésével. Az aspirantúra áttörést jelentett akkor egy kárpátaljai magyar fiatal életében, mert nemhogy ösztöndíjjal támogatta volna a rendszer a továbbtanulni és kitörni vágyó fiatalokat, hanem mindent elkövettek annak érdekében, hogy ezen a téren ne érjenek el sikereket. A felvételire például szabadsága alatt ment el oly titokban, hogy még szüleinek sem merte megmondani.

1989-ben mentora és professzora ajánlására az akkor nyíló Hungarológiai Intézetbe felvették a tudományos munka szervezéséért felelős igazgatóhelyettesnek. Őszinte, nyílt lelkesedéssel végezte munkáját annak szellemében, ami a Hungarológiai Intézet alapító okiratában szerepelt. Törekedett maga is, és igyekezett bevonni munkatársait is az alapkutatásokba. Hamar meg kellett bizonyosodnia arról, hogy az intézet, amiben bízott, az a Szovjetunió magyar pénzen vásárolt és berendezett csillogó kirakata, ahol csak a talmi árúnak van helye, igazi értékekre nem tart igényt. Az intézmény vezetője eleinte csak azt nézte rossz szemmel, hogy kutatóként azt teszi, amire vállalkozott, rendszeresen és következetesen feltárja a témájához kapcsolódó beregszászi levéltár anyagait. Mikor az intézetet a megyei tanács felkérte, hogy a szovjetek által elferdített magyar falunevek visszaállításakor tegyen javaslatot a hiteles név alkalmazására, Kálmán a legnagyobb körültekintéssel és dokumentumokkal alátámasztva segítette a kárpátaljai magyar közösséget. Neki köszönhető például, hogy „Minyerálnoje” falu neve ismét Tiszaásvány lett és nem Ásványovo, „Tiszjánka” pedig Tiszaágtelek és nem Telekovo, stb. Ez már szinte merényletnek számított az intézményben és a kornak megfelelő módon belső fegyelmivel próbálták eltávolítani. Megfontolt, higgadt emberként, de megbántott harcosként okosan védte magát és megnyerte a csatát. Felismerve a helyzetét és az ott kialakult légkört, miután csatát nyert, önként távozott az intézményből 1995-ben. A választása tudatos volt. Nem hívták más intézménybe dolgozni, így nem volt munkája, és akkor nem járt munkanélküli segély még senkinek.

1996-ban az első hívó szóra vállalta a felkérést a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola kialakítására, tudományos, szellemi alapjainak lerakására. Ez sem volt kockázatok nélküli kényelmes vállalkozás, mert főleg munkát, problémák sorának megoldását jelentette, de sem anyagi, sem erkölcsi, sem egzisztenciális megbecsüléssel nem járt. Soós Kálmánt ez utóbbi három igazán soha nem érdekelte. Mindig az ügy számított számára, a lehetőség, hogy szabad akaratából cselekedjen, meggyőződése szerint. Immár 15 éve a főiskola meghatározó személyisége, aki higgadtságával, nyugodt természetével, bölcs, alapos munkájával mindig megtalálta a legjobb megoldást, amit egy-egy probléma kapcsán elérni lehetett. Főleg ennek a hozzáállásnak, az ő személyiségének köszönhető, hogy 2001-ben sikeresen akkreditálták az első szakokat az intézményben, ami még a kishitű kárpátaljai magyarok számára is kisebb csodának tűnt, mint ahogy sokan nem hittek benne és intézményében, lehetetlen vállalkozásként tekintettek rá.

Mindig hangoztatta, és mindenkinek elmondta, hogy élete nagy célja, hogy kutathasson. Már diákként is nem egyszer előfordult, hogy az egyetemi könyvtár eldugott, poros levéltári anyagai között rekedt, mert nem vették észre záráskor, hogy még bent van. Annak ellenére, hogy életcélul a kutatást választotta, erre vágyott egész életén át, ha a közösségnek szüksége volt rá és felkérték társadalmi szerepvállalásra, a tőle messze álló nyilvánosságot, a közszereplést is elvállalta.

A Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség alapító tagja volt 1989-ben, mert érdekelte a jövő, de sokáig inkább háttérbe húzódva segítette annak munkáját. 1996-ban az Ungvári Középszintű Szervezet elnökévé választották. Szalókaiként, ungiként a legnagyobb odaadással végezte el a közösségszervező munkáját. A KMKSZ választási sikereit főleg személyiségének és szervező munkájának köszönheti ezen a vidéken. 2006-ban, majd 2010-ben a KMKSZ jelöltjeként az Ungvári Járási Tanács tagja, a KMKSZ frakcióvezetője. Bölcs, okos, körültekintő munkájának is köszönhető, hogy igyekezett mérsékelt távolságot tartani a járásban egymással hadakozó pártok között és a közösség érdekében a mérleg nyelveként nagyban segítette a tanács tevékenységét, működőképességét. Hiányát már most érezheti nemcsak a magyar közösség, hanem az egész járás is, hiszen a legutóbbi hírek szerint a tanács ülésén egy kérdésben tudtak megegyezni, hogy Soós Kálmánt a megye legjelentősebb kitüntetésére terjesszék elő.

Több évtizedes áldozatos tevékenységét többen elismerték annak ellenére, hogy Kálmán nem szeretett a reflektorfényben mutatkozni, csak olyan konferenciákra ment el, kutatásokban vett részt, ami szakterülete volt, amiben beleásta magát, és amire alaposan felkészült:

• 2006-ban a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Kuratóriumától Kemény Zsigmond díjat kapott, a helyi és az anyaországi kultúra kapcsolatának építéséért.

• 2006-ban Győr Megyei Jogú Város Közgyűlése, ezüst emlékéremmel tüntette ki a nemzeti kulturális értékek őrzése és közkinccsé tétele érdekében kifejtett munkássága elismeréséül a Magyar Kultúra Napja alkalmából.

• 2007-ben a Megyei Közigazgatás és a Megyei Tanács dicsérő oklevelét kapta az Ungvári Járási Tanács KMKSZ frakciójának vezetőjeként a szakbizottságokban kifejtett munkájáért.

• 2010-ben a Magyar Tudományos Akadémia oklevelét vehette át a magyar tudományosság, a kárpátaljai magyar közösség érdekében és támogatására végzett munkájáért.

• 2011-ben a Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatási Hivatal legmagasabb kitüntetésében, a régió fejlesztéséért érdeméremben részesült.

• A Kárpátaljai magyar felsőoktatás megteremtése érdekében a nemzeti összetartozás napján vehette át a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.

Mindez azt mutatja, hogy nemcsak ismerték, de elismerték és nehéz lesz pótolni, mert Soós Kálmán tisztessége, derűje és embersége sokat jelentett a hozzá kötődő személyeknek, még azoknak is, akik nem voltak napi kapcsolatban vele. Hiányát nehéz lesz pótolni, ha egyáltalán lehet, csak az adhat erőt, ha hisszük, hogy mindig itt van velünk a nehéz percekben, a döntéshozatal nehéz óráiban és végiggondoljuk, hogy vajon ő mit mondana, mit tanácsolna, merre lépne.

A hiányát leginkább családja fogja érezni, akik ugyan sokszor csak este látták, mert dolgozott vagy szervezett, és már hajnalban úton volt, mégis a biztonságot, a stabilitást jelentette számukra, mert tudták, hogy bárhol van, hazajön.

Soós Kálmán 1995-ben kötött házasságot Nyeste Katalinnal. Boldog házasságukat az Úr két gyermekkel, Emesével és Szabolccsal ajándékozta meg. Számukra édesapjuk példaképül szolgált, és a neki adatott rövid idő alatt is féltő gonddal nevelte, óvta őket. Talán Kálmánnak fájhatott a leginkább az, hogy távozott az élők soraiból, ismerve életét, természetét, gondolkodását, betegsége tudatában a legnehezebb az lehetett számára, hogy gyermekeinek nem lehet támasza, és itt kell hagynia őket, ahogy ő is nélkülözte egyik szülejét.

Gyermekeiben való örömét szüleivel nem sokáig oszthatta meg: súlyos betegségek következtében 2002-ben édesanyját, 2007-ben pedig édesapját veszítette el.

Küzdelmes életének biztos szigetét felesége és gyermekei jelentették. Úgy tűnt élete legnagyobb megpróbáltatásain már túl van, de ez év tavaszán súlyos, gyógyíthatatlan betegség támadta meg. Az erején felüli küzdelem, az orvosok, barátok, hozzátartozók önfeláldozó munkája ellenére 2011. július 5-én megszűnt dobogni hitvesi, atyai szerető szíve.