Vége a „blokádnak”

Háromheti blokád után múlt pénteken végre elkezdődhetett az ukrán parlament második ülésszaka. A szembenálló felek meghátráltak, a törvényhozásban szinte minden maradt a régiben.

Emlékezetes, hogy az ülésszakot még február ötödikén el kellett volna kezdeniük a honatyáknak, azonban az ellenzék megszállta az ülésterem elnöki emelvényét és szószékét, amivel lehetetlenné tette a munkát. Az akciót a Vitalij Klicsko vezette Udar képviselői kezdték, de kezdeményezésükhöz szinte azonnal csatlakozott a Batykivscsina, a Front zmin és a Szvoboda frakciója is.

Tiltakozásával az ellenzék az Alkotmány 84. paragrafusának betartását igyekezett kikényszeríteni, amely előírja, hogy minden képviselőnek személyesen kell szavaznia. Klicskóék eredeti követelését, hogy a jövőben csak személyesen lehessen voksolni a törvényhozásban, a Viktor Janukovics államfőt támogató Régiók Pártjának (PR) frakciója kategorikusan elutasította, mert elfogadni az ultimátumot az erkölcsi vereséggel lett volna egyenértékű a számukra. Arról nem is szólva, hogy a hatalompártnak jelenleg távolról sincs meg a többsége a parlamentben, az ellenzék által javasolt szigorítás tehát szinte lehetetlenné tette volna a munkájukat.

Egy ideig mindenki arra számított, hogy a korábbi esetekhez hasonlóan a régiósok erőszakkal oldják majd fel a blokádot, ám ez nem következett be. Valójában a kialakult patthelyzet mindkét félnek kiválóan megfelelt: az ellenzék kitartásával gyűjthette a jó pontokat a választóknál, a Régiók Pártja pedig folytathatta a „toborzást” frakciójába a független és az ellenzéki képviselők között (egyes hírek szerint értek is el bizonyos sikereket ezen a téren).

Később, amikor már az eredménytelen és reménytelen tárgyalásokba is belefáradtak a képviselők, arról kezdtek beszélni Kijevben, hogy ha így megy tovább, az államfő végül feloszlathatja a törvényhozást, s új parlamenti választásokat írhatnak ki Ukrajnában. Erre meg is lett volna az esély március 5-ét követően, miután akkorra törvényhozás 30 napon keresztül munkaképtelennek bizonyult volna. Múlt pénteken azonban a régiósok engedtek korábbi mereven elutasító álláspontjukból, s az ellenzék is hajlandónak mutatkozott a kompromisszumra.

A nyerőnek bizonyuló javaslat lényege a következő: amennyiben a parlamenti szavazás során a képviselők rögzítik, hogy valamelyik honatya nem személyesen szavazott, a házelnöknek szót kell adnia az illetőnek. Ezután amennyiben az a képviselő, akinek a kártyájával valaki más szavazott a teremben, s akit a házelnök a nevén szólított, nem jelentkezik, s bizonyítja, hogy jelen van az ülésteremben, kártyáját bevonják. Ebben az esetben a parlament által éppen tárgyalt törvénytervezetet ismételt szavazásra bocsátják. A blokád megszüntetésének ugyancsak feltételéül szabták a felek, hogy közös nyilatkozatban támogatják Ukrajna eurointegrációs törekvéseit a hétfői Ukrajna–EU csúcstalálkozó előtt.

A blokád feloldása hallatán többen megjegyezték, hogy a nagy vehemenciával bejelentett ellenzéki akció, s a hatalom fennen hirdetett eltökéltsége ellenére a háromhetes maraton meglehetősen banális véget ért csak azért, mert Viktor Janukovics elnök Brüsszelbe készült. Valójában a megegyezés fő motívuma a szakértők egybehangzó értékelése szerint az lehetett, hogy a felek egyike sem érdekelt igazán az új választások kiírásában. Az ellenzék és a hatalompárt egyébként is belefáradt már a harcba, s keresték a módját, miként hátrálhatnának ki a helyzetből presztízsveszteség nélkül. A brüsszeli csúcstalálkozó ebből a szempontból mindenkinek jól jött, hiszen a képviselők érvelésük szerint csak úgy támogathatták az ország integrációs törekvéseit, ha ismét összeül a parlament, s elfogadják az erre vonatkozó határozatot. Ez persze vegytiszta ködösítés, hisz az Uniónak bizonyára semmi szüksége egy újabb semmitmondó deklarációra a konkrét intézkedések helyett, de egy semmitmondó papiros talán nem árt az országnak, s az élet megy tovább.