A nagy „Monitoring”

Mostanra bizonyára nem maradt ember e honban, aki ne hallott volna a nagy „Monitoring 2013„-ról, amely az ukrán oktatási tárca honlapjának tájékoztatása szerint az oktatás minőségét hivatott felmérni az általános- és középiskolákban az ötödikes, illetve tizedikes tanulók tanulmányi eredményei alapján.

Meglehet, a szándék jó és nemes volt, a végeredmény azonban csak olyanra sikeredett, amilyenre mifelénk általában szokott. Ahogyan egyik szabad szájú ismerősöm – maga is gyakorló szülő – fogalmazott, már megint adtunk egy pofont a sz..nak.

Az első kellemetlen meglepetés akkor érhette a „Monitoring” kapcsán a kárpátaljai magyar iskolák pedagógusait, illetve az ott tanulókat és szüleiket, amikor kiderült, hogy a magyar nyelv és irodalom sem tartozik a minisztérium által felmérésre érdemesnek tartott tárgyak közé, akárcsak például a testnevelés vagy a honvédelem… Ha valaki még kételkedett volna abban, hogy Kijevben nem törődnek különösebben a magyar oktatásával, most ismét megbizonyosodhatott erről.

Az igazsághoz azért hozzátartozik, hogy iskoláink különösebben nem bánkódnak a magyar felmérők elmaradása miatt, hisz úgyis van elég dolguk. A „Monitoring” keretében ugyanis november 12. és december 12. között minden ukrajnai iskola valamennyi ötödik és tizedik osztályában felmérő dolgozatokat kell íratni a megadott tucatnyi tantárgyból minden diákkal, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy egy hónapon keresztül heti három napon át két-két órára levezető szaktanárokat – azok pótlására a felmérés által nem érintett osztályokba helyettesítő tanárokat – és osztálytermeket kell biztosítani az oktatási intézményeknek. Érthető, ha emiatt borul az év elején kialakított órarend, teljesíthetetlen a tanterv, ám a tanügyi hatóságokat, amelyek egyébként vasszigorral ellenőrzik a tanmenetet – néha egy-egy színházlátogatás is halálos bűnnek számít tanulási időben –, ez a mostani káosz láthatóan egy csöppet sem zavarja. Hiába, az ukáz egyenesen Kijevből érkezett!

Sokan már a felmérés célját sem értik. Hiszen, mutatnak rá, a mostani ötödikesekkel, vagyis a tavalyi negyedik osztályosokkal, mint az elemi iskola „végzőseivel” az elmúlt tanév második felében egy sor felmérő dolgozatot írattak, a mostani tizedikesek pedig tavasszal az általános iskola kibocsátó 9. osztályának tanulóiként öt vizsgán estek át. Ráadásul azért is érthetetlen ez a hirtelen támadt minisztériumi értékelési kényszer, mert az ukrán iskolaügy az elmúlt években – vélhetően rosszul értelmezett európai hatásra – következetesen küzdeni látszik a diákok teljesítményének évközi, osztályzatokkal történő értékelése ellen…

De a jó pedagógus mifelénk nem kérdez, hanem teljesíti a feletteseitől kapott utasítást, így miután kimorogták magukat a tanárok, munkához láttak. És ekkor kezdődtek az igazi problémák. Amint hallottuk, az X járás Y iskolájában például a tanárokkal közölték, hogy a felmérő tesztek nyomtatványait maguknak kell sokszorosítaniuk, ezért az osztályfőnökök az osztálypénzből vásároltak egy-egy csomag papírt. Tessék? Hogy az iskolában tilos osztálypénzt szedni? Hogy nálunk az oktatás ingyenes? Nos, annak, akit zavar ez az apró ellentmondás, csak azt tanácsolhatom, vegye úgy, mintha a papírt és a nyomtatóba való festékpatronokat a Mikulás hozta volna. Ki tudja, talán a tanügyi hatóságok is ekként könyvelik el a dolgot.

Apropó könyvelés… Minap a már említett X járás valamelyik iskolájának egyik osztályában a sok közül megjelent egy tanügyi hivatalnok, s kijelentette, hogy leltárt készít a berendezésről. Miután kiderült, hogy a helyiségben található közösségi tulajdon felmérése az iskolapadok és a tanítói asztal számbavételével nagyjából be is fejeződött, a járási illetékes hitetlenkedve nézett körül.

– Hát az ukrán zászló és az elnök képe a falon? – kérdezte a zord hivatalnok.

– Azokat a szülők vásárolták – válaszolta angyali türelemmel az osztályért felelős tanár.

– És a szemléltetők?

– Én vettem mindet a saját pénzemen.

– A könyvszekrény, a fogas?

– Az egyik apuka ajándéka – vágta rá a pedagógus, majd megelőzve a további kérdéseket hozzátette: – A függöny szintén a szülőktől van, s ők újíttatták fel nyáron a padlót is.

Végül a tanár nem bírta ki, és megjegyezte: – Két neoncső már csak pislákol a lámpatestben, ami nagyon zavar. Nem utalnának ki a pótlásukra újakat?

– Ez nem az én feladatom – szegte fel gőgösen az állát a bürokrata és sértődötten távozott.

Visszatérve a „Monitoringhoz”: hamar kiderült, hogy nem az eszközök és a lebonyolítás feltételeinek biztosítása a legnagyobb megpróbáltatás az iskolák, a tanulók és szüleik számára ebben az országos kampányban.

Miután a minisztériumi honlapon megjelentek a felmérők tesztkérdései, megkezdődhetett a felkészülés a megmérettetésre, amely nem ment problémák nélkül. A fáma szerint a Q járás A iskolájában például az ukrán nemzetiségű ukrántanárnő nem tudta a választ a tesztben szereplő valamennyi kérdésre, amelyeket magyar gyerekeknek kellett volna megválaszolniuk. Szerencsére diákjai az interneten idejekorán megtalálták a helyes megfejtéseket, sőt miután a tanárnőnek nem volt internet-hozzáférése, számára ki is nyomtatták a tesztek megoldását.

Az ukrajnai internetes portálok egyébként igen operatívan reagáltak a jelentkező lakossági igényre, s néhány nap alatt minden tárgyból elérhetővé váltak a felmérő tesztek megoldásai a világhálón. Az érdeklődés nagyságát jelzi, hogy a megoldásokat közlő egyik portál napi látogatottsági szintje mostanság az ezer körüli átlagról tízezer fölé szökött. A nagy érdeklődésnek persze nem lett jó vége: a kereskedelmi hirdetések annyira ellepték az ilyen portálokat, hogy néha már-már képtelenség rálelni a tesztek megoldásaira.

De nemcsak a világhálón csaptak le a kínálkozó üzleti lehetőségre: a leleményes kiadók villámgyorsan a helyes megfejtéseket tartalmazó brosúrákat dobtak piacra, amelyeket a szülők természetesen megfelelő díjazás ellenében szerezhettek be csemetéiknek. Az egyik ilyen kiadvány hátoldalán a következő felirat virított: „A gondos szülők részére”. Változatlanul úgy tartom, hogy az emberi cinizmus akkor érte el a csúcspontját, amikor az auschwitzi koncentrációs tábor kapuja felett megjelent „A munka felszabadít” jelmondat, de azért el kell ismerni, a fentebb idézett ukrán próbálkozás sem akármilyen csúcsdöntési kísérlet. Hiszen a kiadvány vásárlására buzdító szlogen nem kevesebbet sugall, mint hogy egy gondos szülő nem sajnál 28 hrivnyát azért a füzetecskéért, amelynek birtokában azután ráveheti gyermekét, hogy bizonyos értelemben csaljon az országos felmérőn…

A felmérő teszteket egyébként magyarra is lefordították. Amint az elmúlt években már megszokhattuk, a magyarítás ezúttal is sok kívánnivalót hagyott maga után. Jellemző az illetékesek hozzáállására, hogy – a pedagógusok elmondása szerint – a mértanfeladatokból például eleinte kimaradtak a rajzok és az ábrák, így azok értelmezhetetlenek voltak. A tanároknak utóbb az ukrán változat alapján kellett pótolniuk a hiányt. A legszomorúbb mégis az volt, hogy ukrán történelemből a tesztkérdéseket egyáltalán nem fordították le magyarra. Viszonyainkra jellemző, hogy egyes iskolákban komolyan fontolóra vették: talán valóban azt várják az illetékesek, hogy a magyar tanulók ukránul írják meg a tesztet.

Némelyik szülőtársamban felmerült, hogy az egész „monitoringosdi” csak arra volt jó, hogy néhány bennfentes utóbb jó pénzért eladhassa a felmérők helyes megfejtéseit, és bár ezt természetesen semmivel sem tudják bizonyítani, az vesse rájuk az első követ, akiben nem merült még fel legalább titkon ez a lehetőség, látva, hogy mi folyik az országban. Az iskoláknak ráadásul – és felettes hatóságaiknak legalább ennyire – elemi érdekük, hogy a felmérők megírása ne veszélyeztesse a megítélésüket, azaz a teszteredmények a gyerekek eddigi tanulmányi eredményeit tükrözzék. Ennek fényében nem csoda, ha a hírek szerint a pedagógusok, az iskolavezetők és a tanügyi hivatalnokok mindent elkövetnek annak érdekében, hogy diákjaikat kellőképpen „felkészítsék” a dolgozatírásra, bármit jelentsen is ez a gyakorlatban. Annyi bizonyos, hogy a gyerekek néhol jóval több puskát írnak ezekben a napokban, mint általában.

A jó tanárok természetesen érzik, hogy maguk alatt vágják a fát, hiszen egy-egy ilyen porhintési kampány után mindig nehezebb tisztességes munkára bírni a gyerekeket. Azt beszélik, az X járási Y iskola egyik tanára a kevésbé igyekvő tanulóknak a lelkére is kötötte, hogy ne merjenek hibátlan tesztet leadni, mert nem történhet meg, hogy igazi munka, tanulás nélkül kitűnő eredményt érjenek el. Azt is beszélik, ugyanebben az iskolában fordult elő, hogy a jó „felkészülésnek” hála a felmérőn a gyerekek pillanatok alatt kitöltötték az eredetileg kétórányi munkát igénylő tesztet.

„Istenem, kiket nevelünk így fel?!” – sóhajtott egyik ismerősöm, amikor előadtam neki „monitoringos” élményeimet. Emlékszem, szovjet diákként, a lágerek borzalmairól még nem sokat tudva a rendszer legnagyobb hibájának a mindent átható hazugságot és színlelést tartottam. Éltettük a pártot és sutyiban vicceket meséltünk a szenilis Brezsnyevről. Beléptünk a Komszomolba, de minden műszak végén hazavittünk a kabátunk alatt néhány feketén értékesíthető alkatrészt a gyárból, ahol dolgoztunk… És most, 20 évvel a rendszerváltás után, amikor látszólag semmi sem kényszerít bennünket a sumákolásra, lényegében mégis ugyanazt tesszük: olyan felmérőket íratunk, amelyeknek nemcsak a kérdései ismertek, hanem a válaszai is, méghozzá úgy, hogy maguk az „íratók” is a „jó” eredményben érdekeltek. Ráadásul mindez a tanulás kárára megy, hiszen tucatszám maradnak el tanórák a felmérők miatt.

A kérdés már csak az, hogy kit akarnak majd becsapni ennek a tudománytalan és hiteltelen felmérésnek az „eredményeivel” az illetékesek? A tapasztalat azt mutatja, hogy a megvezettettek ilyenkor általában mi magunk, a gyermekeinket iskolába járató polgárok szoktunk lenni.