A történelem(át)írók

Minap ismerőseim hivatalos ügyeket intézni Ungváron jártak, s úgy alakult, hogy a Kárpátaljai Megyei Állami Adminisztráció épületében várakozni kényszerültek.

Ez az Ung-parti irodaépület egyebek mellett arról ismert, hogy a megye kormányzójának dolgozószobájához vezető folyosó falára néhány évvel ezelőtt kiaggatták Kárpátalja vezetőinek arcképeit egészen a kezdetektől, tehát az 1910–20-as évek fordulójától napjainkig. Hogy agyonüssék az időt, elbeszélésünk hősei alaposan szemügyre vették a portrékat, s elképedve állapították meg, hogy eltűnt a falról Kozma Miklós kormányzói biztos arcképe, ismeretlen kezek Ilniczky Sándor görög katolikus nagyprépost képmásával töltötték ki az „űrt”.

A kárpátaljai magyarok számára nem újdonság, hogy régiónkban mennyire képlékeny néha a történelem, arra azonban csak ritkán nyílik lehetőség, hogy szemtanúi legyünk, amint szövetének mintázata, melyről addig azt hittük, hogy jól ismerjük, hirtelen átalakul, megváltozik. Valahogy úgy vagyunk ezzel, mint a türelmetlen kisgyermek, aki hiába bámulja meredten az óra számlapját, csak ritkán állja meg pislogás nélkül, és kapja el a pillanatot, amint 59 percről egész órára ugrik a mutató. Ismerőseim tanult, sokat tapasztalt emberek, mégis úgy képzelem, hogy akként állhattak ott diszkréten tátott szájjal, mint az a bizonyos kisgyermek, azt kérdezve maguktól, hogyan kerülhette el figyelmüket a pillanat, amikor Kozma Miklós már megint kikerült a történelemből?

A folyosói képsorban végbement változás közvetlen előzményeihez tartozik, hogy a portréaggatás ezen legújabb kori hagyománya szinte a kezdetektől megosztotta a közvéleményt. Az ukrán nemzeti érzelmű és nacionalista ellenzék például mindjárt majdhogynem hazaárulással vádolta meg az aktuális hatalmat, amiért a „horthysta-fasiszta megszállók” – általában így tisztelik meg magyar elődeinket – helytartói felkerülhettek a falra egy ukrán állami intézményben. A magyar nép-nemzeti beállítottságúak ugyan nem ragadtak tollat az eset miatt, ám az ukrán nacionalisták magyarellenes kirohanására egyesek mégiscsak dohogtak egy sort csak úgy, egymás között mondván, ha egyszer a falon ott lehetnek a kommunista diktatúra csatlósainak portréi, akkor a magyar helytartók arcmásainak még inkább ott a helyük. A szakemberek és a reálisan gondolkodó kárpátaljaiak viszont a múltunkkal való megbékélés jeleként értelmezhették az arcképek kiaggatását, hiszen egyszer végre úgy kezelték a tényeket, amint vannak, senki sem próbált meg belepiszkálni kacifántos történelmünkbe.

Igaz, az ügynek kezdettől akadt egy apró szépséghibája: a kormányzói képsor mégsem volt egészen teljes. A sorrendben utolsó magyar kormányzói megbízottnak, Vincze Andrásnak ugyanis eleve nem jutott portré a kormányzósági folyosón. Nem tudhatjuk, hogy azért maradt-e ki Vincze a sorból, mert nem hallottak még róla a megyei adminisztrációban, vagy mert vállalhatatlannak bizonyult a hatalom számára, esetleg egyszerűen nem találtak róla olyan fényképet, amelynek az alapján megfesthető lett volna a portré… Tény, hogy Kozma Miklós arcképének mostani eltávolításával a négy magyar kormányzói megbízott közül már csupán ketten képviselik a galériában az 1939 és 1944 közötti időszakot. Kíváncsian várjuk, hogy az egyelőre megkímélt Perényi Zsigmond és Tomcsányi Vilmos Pál arcmásai túlélik-e a legújabb történelemrevíziót.

De lássuk, ki is az a Kozma Miklós, akit ennyire nem szívlelnek az ukrán nemzeti érzelműek és a hatalom gyakorlói! Vitéz Kozma Miklós Nagyváradon született 1884-ben, s tíz évig az Ung megyei Turjaremetén, rutén környezetben nevelkedett, miután apja ott volt ménesigazgató. Huszártiszt lett belőle, de emellett a jogot is elvégezte. Harcolt az első világháborúban, azt követően 1919-ben Szegeden a Nemzeti Hadsereg propaganda- és védelmi osztályának vezetője, majd Horthy Miklós kabinetirodájának katonapolitikai referense lett. További élete legalább ennyire eseménydús és pergőritmusú: 1922-től az MTI elnöke, 1925-től a Magyar Telefonhírmondó és Rádió Rt. vezetője, 1934-től felsőházi tag. 1935-től 1937-ig a Gömbös-, később a Darányi-kormány belügyminisztere. 1938 őszén elvállalja a Héjjas Iván vezette Rongyos Gárda politikai vezetését. 1940 szeptemberében kinevezik Kárpátalja kormányzói biztosává. Pályájának és életének 1941. december 7-én szívroham vetett véget.

Ukrán bírálói általában leragadnak annak szajkózásánál, hogy Kozma Miklós a „megszálló” magyarok helytartója volt, s nemigen törődnek azzal, mi mindent igyekezett tenni az általa olyannyira szeretett Kárpátaljáért. A valamivel jobban tájékozottak szemére vetik, hogy a helyi rutén lakosságon belül a ruszin irányzat képviselőit támogatta az ukrán és orosz irányzatokkal szemben, s azt is felróják neki, hogy a görög katolikus egyházat preferálta, bár a pravoszláv egyház működését sem akadályozta. Az utóbbi években – talán az ellene felhozott vádak megerősítéséül – egyre gyakrabban emlegetik fel, hogy 1941-ben köze volt a Magyarországra menekült, hivatalos iratokkal nem rendelkező, azaz hontalan zsidóknak német követelésre történt kiadatásához, figyelmen kívül hagyva, hogy Kárpátalja kormányzói biztosaként aligha vonhatta ki magát az ügyből, hiszen a tragikus sorsú zsidókat vidékünkön gyűjtötték össze a kiadatás előtt. Ukrán részről ezzel kapcsolatban előszeretettel emlékeztetnek, hogy a szerencsétlen menekülteket később Kamjanec-Pogyilszkijnál legéppuskázták a németek. Azt azonban soha nem teszik hozzá a „bírálók”, hogy a német megszállók rémtetteiket ukrán nacionalista segédcsapatok tevőleges közreműködésével követték el. Ami a lényeg: Kozma Miklós alakja várhatóan úgy vonul majd be a magyar történetírásba, mint aki helyenként talán némileg ellentmondásos nézetei ellenére elsősorban tenni akarásával tűnt ki, és sokat is tett Kárpátaljáért, amikor erre lehetősége adódott.

Most pedig vizsgáljuk meg, ki az, aki Kozma Miklós „helyére” kerülhetett a falon!

Ilniczky Sándor az Ugocsa vármegyei Feketeardóban született 1889-ben. Az eperjesi teológia elvégzése után, 1914-ben szentelték pappá. 1919-től az ungvári székesegyház káplánja, 1920-tól a polgári leányiskola hittanára is. 1930-tól székesegyházi kanonok, 1938-tól nagyprépost. Kárpátalja 1939-es visszacsatolása után a magyar felsőház örökös tagja, Kárpátalja kormányzói biztosának főtanácsadója. 1940-től prelátus, 1943-44-ben a munkácsi egyházmegye káptalan helynöke. A szovjet bíróság 1946-ban 20 év kényszermunkára ítélte, a tomszki munkatáborban halt meg ismeretlen körülmények között.

Mint láthatjuk, Ilniczky Sándor papi személy, egyházának egyik vértanúja. Érdemeit tekintve talán még méltatlan is hozzá a hivatalnoki környezet, amelybe most került az arcképe – különös tekintettel a hóhérait képviselő kommunista párttitkárokra –, kétségtelen tény azonban, hogy témánk szempontjából abban a társaságban ő az igazi kakukktojás, hiszen sem politikus, sem hivatalnok nem volt soha.

Hogy akkor mégis miért esett rá a választás?

Valószínűleg kényszerből, miután Kozmát el kellett távolítani. Mellette szólhatott, hogy kárpátaljai születésű, azaz nem „megszálló” magyarországi, s plusz pont lehetett, hogy a neve sem magyaros csengésű.

S hogy mi végre az erőltetett „személycsere” és a történelemhamisítás?

Sok minden utal arra, hogy a jelenlegi hatalom nem szereti felvállalni a számára értelmetlennek és nem kifizetődőnek tűnő konfliktusokat.

Látható, hogy a nemzeti-nacionalista ellenzék gyűlöl szinte mindent, ami nem ukrán, miközben azért előszeretettel ragaszkodik a szovjet történetírás afféle hazugságaihoz, mint hogy a magyarok ezen a földön csupán megszállók, a második világháború idején pedig ráadásul még fasiszták is voltak. Ha azután ez az ellenzék nekiront a másként gondolkodó – elsősorban oroszbarát, s a szovjet múlthoz ugyancsak erősen kötődő – hatalomnak, mert az ragaszkodni látszott bizonyos történelmi tényekhez, s Kárpátalja egykori vezetőinek sorában – meglehet, talán csak véletlenül – fel merte tüntetni Kozma Miklóst is, a pragmatikus hivatalnokok mindjárt lekapják a falról a kritizált portrét, s kiakasztanak helyette egy másikat, hogy mielőbb megszüntessék a támadási felületet. Még akkor is így tesznek, ha az ellenzék gyenge, s pillanatnyilag nem jelent veszélyt. Hogy ezzel elferdítik a tényeket? Nem számít! Hogy tulajdonképpen cserbenhagyják a kárpátaljai magyarságot, kiszolgáltatják őket a nacionalistáknak? Kit érdekel?! A hatalmat felfogásuk szerint nem érheti bírálat, még akkor sem, ha az az ellenzéktől ered.

Tetszik vagy sem, de ismét beigazolódott, hogy Ukrajnában a politikai erők nem elvek és eszmék, hanem személyes és/vagy csoportérdekek mentén szerveződnek, az érdekek pedig, mint tudjuk, bármikor változhatnak, ha a túlélés a cél. Ha kell, Kozma Miklós is feláldozható. És nemcsak ő, hanem például azok a kárpátaljai magyar választók, akik hittek a propagandának, és az új nyelvtörvény miatt a hatalompártra szavaztak a legutóbbi parlamenti választásokon. Azóta pontosan tudhatjuk minden településen és régióban, hogy ki támogatta, és ki ellenezte a magyar regionális nyelvvé nyilvánítását.

Minél hamarabb tudomásul vesszük ezt a helyzetet, annál gyorsabban megértjük azt is, miért nem alakult ki mostanáig olyan működő szövetség a kárpátaljai magyarságot következetesen, elveihez ragaszkodva képviselő szervezet és valamely „pragmatikus” ukrán politikai erő között, amely a mi érdekeinket is szolgálta volna. Erre egyébként előreláthatóan mindaddig várnunk kell majd, amíg a többség számára nyilvánvalóvá nem válik, hogy taktikai megfontolásokból elvi kérdésekben nem lehet engedményeket tenni, esetünkben például Kozma Miklós portréjának a falon kell maradnia, megteremtve a folytonosságot múlt és jelen között.