Aknaszlatina: elhúzódó költözés

Az előző esztendőből az újba magunkkal cipelt problémáink egyike Aknaszlatina.

Pontosabban a település jövőjét érintő kérdések egész szövevényéről van szó, melyekre mielőbb választ kellene találni. Például miként lehetne megfékezni a földfelszín alatt, a sóbánya „elhanyagolása” miatt beindult karsztosodási folyamatokat, melyek egész épületek elnyelésével fenyegetnek? Mi legyen azokkal az emberekkel, akiket ezek a folyamatok érintenek? Mit lehetne tenni a bánya bezárása miatt immár évek óta munka nélkül tengődő helyi lakosság érdekében? Talán mondanunk sem kell, hogy a korábbi évekhez hasonlóan tavaly sem sikerült áttörést elérni e téren.

Említésre érdemes fejleményekről legfeljebb a karsztosodás által veszélyeztetett lakosság kitelepítésével összefüggésben számolhatunk be, és sajnos magyar szempontból ebben az esetben sem kimondottan sikertörténetről van szó. A kormányzat ugyanis nem tett le arról a szándékáról, hogy az omlások által fenyegetett házakban élő aknaszlatinaiakat – köztük magyarokat is – a településtől mintegy 70 kilométerre található, ukrán lakosságú Talaborfalu mellett állami pénzből felépített lakótelepre költöztesse át. A telep építése évekig húzódott, ezért nem kizárt, hogy sokakat némileg váratlanul ért az ukrán nyelvű kormányzati sajtóban decemberben megjelent híradás, miszerint az első aknaszlatinai családok beköltözhettek talaborfalui új otthonaikba.

Olvassunk bele a transkarpatia.net lelkes tudósításába, mely Az aknaszlatinai áttelepülők már a beköltözést ünneplik Talaborfaluban címmel jelent meg még karácsony táján!

„A kormányprogram alapján a karsztomlások által veszélyeztetett zónába került aknaszlatinaiak számára megépült lakótelepet már kezdik belakni az első áttelepülők. Az emberek házszentelőt tartanak, és készülnek a közelgő ünnepekre.

Diana Koc, Talaborfalu aknaszlatinai sugárútjának új lakója, aki még két héttel ezelőtt költözött át a családjával együtt, közös ünnepet tervez. Az elképzelések szerint mintegy 20 család ünnepli majd itt az újévet, bár sokan közülük még a holmijukat szállítják és az otthonaik berendezésével vannak elfoglalva.”

A helyszíni fotókkal bőségesen megtűzdelt tudósítás leginkább a szocialista idők rózsaszín ködben úszó győzelmi jelentéseit idézi. Azok számára, akik életkoruknál fogva nem tudhatják, a sajtó egykor miként mutatta be, hogyan halmoz sikert sikerre a szakadék felé menetelő szocializmus, következzék még egy kis ízelítő a már idézett beszámolóból.

„Nekünk itt minden tetszik, a szobák világosak, melegek. Egyszerű felügyelni a gyerekekre, mert az első emeleten (a földszinten – a szerk.) lakunk – meséli Diana asszony. – Ilyen körülményekről csak álmodhat az ember…”

Az asszony elmondja, hogy a régi lakás Aknaszlatinán nedves volt és hideg. A holmikat, amelyeket átszállítanak, kénytelen kimosni és kiszárítani. A bútorok közül sok mindent hátrahagytak, mert átjárta őket a nedvesség és elformátlanodtak.

De ami a legfontosabb, most nem féltik a gyermekeiket, itt mindannyian biztonságban vannak. Nyugodtan alhatnak, az épület nem zuhan velük együtt a mélységbe – összegez.

Az aknaszlatinai lakás, amelyből Koc kiköltözött – a nő szavai szerint –, majd szétreped a varratok mentén – a többemeletes lakóház a sóbányától nem messze, a karsztomlások közelében található. Ezért mindig rettegve engedték ki a gyerekeket az utcára.

(…)

Diana és férje sehol sem dolgoznak, ő maga szakmáját tekintve könyvelő, azt ígérték, Talaborfaluban találnak nekik munkahelyet. A nő azt mondja, már megszokták új lakóhelyüket, és sokkal vidámabb lesz, ha minden szomszéd áttelepedik. A napokban kell beköltöznie még egy családnak az emeletre.

Kénytelenek voltak magukkal hozni Aknaszlatináról hűséges kutyájukat, aki mindig a közelben van, őrzi új otthonukat.

Nem véletlen, ha a napjaink rideg valóságán megedzett olvasó úgy érzi, ez a kép annyira idilli, hogy az már gyanús. Ha ugyanis előkeressük a portál korábbi publikációit e témában, láthatjuk, hogy a talaborfalui lakótelepet még november közepén felavatták a hatóságok, maga Olekszandr Vilkul kormányfő-helyettes látogatott el ez alkalomból Kárpátaljára. Akkor hát miért csak hetekkel később érkezett az első lakó, s miért csupán mintegy kéttucat család beköltözését ígérik újévig a 133 otthont számláló telepre?

Talán az aknaszlatinaiak nem akarnak költözni? Bizony, az könnyen meglehet. A híradások, miszerint az ottaniak – de legalábbis egy részük – ódzkodnak elhagyni a nagyközséget, gyakorlatilag egyidősek a talaborfalui lakótelep megépítésének elképzelésével. Ha pedig ebből a szemszögből vizsgáljuk a fentebb idézet cikket, az talán már nem is annyira győzelmi jelentésnek, mint inkább amolyan reklámanyagnak tűnik, amely arról igyekszik meggyőzni a makacs aknaszlatinaiakat, hogy szánják rá magukat végre a költözésre. A cikk ennek megfelelően mindenekelőtt arra a három pontra épít, amelyek a hatóságok szerint a legcsábítóbbak lehetnek az érintettek számára: régi otthonaik helyett újakba költözhetnek, a karsztomlásoktól biztonságban élhetnek gyermekeikkel s még munkát is kaphatnak.

Az olvasóban ennek hatására természetesen további kérdések fogalmazódhatnak meg. Például hogyan ígérhetnek munkát a hatóságok az áttelepülőknek egy olyan régióban, ahol akkora a munkanélküliség, hogy a lakosság egy jelentős része már így is külföldön kénytelen szerencsét próbálni? De egyéb probléma is akad.

Az aknaszlatinai diákok a talaborfalui iskolában fognak tanulni címmel jelent meg a következő témánkba vágó írás a transkarpatia.net-en.

„Hétfőn, december 30-án Igor Szviscso, a Kárpátaljai Megyei Állami Adminisztráció elnökének első helyettese munkalátogatást tett a técsői járási Talaborfaluban nemrég felépült lakótelepen, ahová most költöznek át a lakók Aknaszlatináról.

– Az emberek költöznek, fokozatosan lakják be az új házakat. Hat család már teljesen berendezkedett az új lakásokban, ezért készülnek gyerekeik átíratására a helyi iskolába – jegyezte meg Igor Szviscso.”

(Vagyis megállapíthatjuk, hogy a költözés mégsem halad olyan ütemben, ahogyan azt a korábbi cikk sejttette, hiszen a december 26-án remélt mintegy húsz család helyett legfeljebb hat-hét köszönthette az új évet új lakásban. Ezúttal azonban nem a számokon van a hangsúly, hanem a gyerekeken.)

Az írás a továbbiakban Marina Cjokát, a helyi középiskola igazgatóját idézi az áttelepülők gyermekeinek iskolai beiratkozásával kapcsolatban:

„ A szülők egymás után hozzák be a dokumentumokat, hogy elhelyezzék tanulni a gyerekeiket az iskolánkban. (…) A gyerekek szabadon beszélik az ukrán nyelvet, ezért nem lesz majd semmiféle probléma az oktatási folyamatba való beilleszkedéssel – magyarázta el Marina Cjoka. – Idővel, ha felmerül ez az igény, biztosítani fogjuk az oktatást a nemzetiségi kisebbségek nyelvén is. Így jelenleg már dolgozunk azon, hogy alkalmazzunk egy magyar nyelv és irodalom tanárt”.

A sorok között is olvasni tudó kárpátaljai magyarok az igazgatónő szavaiból levonhatják a következtetést, hogy egyelőre valószínűleg csak ukrán nemzetiségű családok vállalták az áttelepülést, s a vonakodó magyaroknak szól a magyar tanár alkalmazására vonatkozó ígéret. A kérdés már csak az, vajon egyetlen magyar tanár pótolhat-e egy teljes magyar iskolát, különösen, ha egy olyan patinás oktatási intézményről van szó, mint amilyen az Aknaszlatinai Bolyai János Középiskola? A válasz egyértelmű: természetesen nem.

A kárpátaljai ellenzéki sajtó nem hagyhatta ki a lehetőséget, hogy ezen ügyetlen propagandacikk kapcsán a hatalom orra alá dörgölje a nemzetiségi kérdés figyelmen kívül hagyását.

„Azon aknaszlatinaiak esetében, akiknek a háza a karsztomlások körüli kockázati övezetbe került, a munka hiányán kívül az is akadályozza a Talaborfaluba való átköltözést, hogy az új helyen hiányoznak a nemzetiségi lét megélésének olyan fontos attribútumai, mint a templom, az iskola stb.” – írja beszámolójában a zakarpattya.net.ua, majd néhány mondattal odább a portál ironikusan megjegyzi: „Láthatóan végre a hatalom is kezd tudatára ébredni a talaborfalui áttelepítés »nemzetiségi« aspektusának létezésére, habár arról e téma felmerülésének pillanatától kezdve szó volt.”

Annak kapcsán, hogy a talaborfalui iskolaigazgató magyartanár alkalmazását ígérte, az ellenzéki portál rámutat: annyi bizonyos, hogy az aknaszlatinai magyaroknak és románoknak senki nem fog külön templomokat építeni, bár „a nemzetiségi kisebbségek képviselői” számára ez szintén problémát jelent. „Hiszen a nemzetiségi összetételét tekintve teljesen ukrán Talaborfaluval ellentétben a kilencezer lakosú Aknaszlatinán az ukránok csupán a lakosság 15 százalékát képezik, míg a románok az 57, a magyarok pedig a 25 százalékát. Ennek megfelelően a magyarok és románok nemzetiségi szükségletei ott teljes mértékben biztosítottak voltak” – teszi hozzá a zakarpattya.net.ua, s egyet kell értenünk az érvelésükkel.

A portál szerint a munkanélküliségtől kezdve a „nemzetiségi szükségletek figyelmen kívül hagyásáig” a problémák egész sorának együttes következménye, hogy az érintettek nem sietnek áttelepülni új lakóhelyükre, 70 kilométernyire a szülőhelyüktől. A zakarpattya.net.ua egyenesen úgy látja, hogy a költözésbe beleegyezők száma az utóbbi időben nemhogy nőtt volna, hanem talán még csökkent is, hiszen a hatalom november közepén még 38 jelentkezőről beszélt, ami lényegesen több a szilveszter tájékán emlegetett hat családnál.

Az írás végül megadja a kegyelemdöfést: „Mint arról a Zakarpattya online már beszámolt, jelenleg üresen állnak a Talaborfaluban a potenciális aknaszlatinai áttelepülőknek megépített házak. Ezért 180 ezer hrivnya támogatást utaltak ki a megye költségvetéséből az őrzésükre”.

Az olvasóra bízzuk, vajon teljesen önzetlennek tartja-e az ukrán nacionalista Szvoboda párthoz közel álló zakarpattya.net.ua-nak ezt a váratlan kiállását a nemzetiségi kisebbségek mellett. A tények azonban ettől még tények maradnak. Amint az ellenzéki portál emlékeztet, a talaborfalui nyolcemeletes lakóház (116 lakás) és 17 családi ház, a 330 férőhelyes középiskola, a 140 férőhelyes óvoda és az egyéb szolgáltató létesítmények, valamint a hozzájuk tartozó infrastruktúra megépítésére 2011-ben 98,05 millió hrivnyát, majd 2012-ben további 7,8 milliót, s végül 2013-ban még 13,5 milliót utaltak ki. Vagyis nem olcsó költöztetés ez, ráadásul úgy, hogy a jelek szerint egyelőre csak viszonylag kevesen tartanak igényt az érintettek közül arra, hogy ezen a módon „mentsék meg” őket.