Bezzegelés

Az ukrán–magyar viszonyt érintő cikkekben, de még inkább az azokhoz fűzött olvasói kommentárokban a kárpátaljai ukrán nyelvű portálokon nem ritkák a „bezzeggel” kezdődő mondatok.

Bezzeg Magyarországon nemigen törődnek az ukrán kisebbséggel, bezzeg Kárpátalján a magyarok több jogosítvánnyal rendelkeznek, mint az ukránok Magyarországon – gyakran reagálnak így a helyi újságírók és olvasók a kárpátaljai magyarság jogait, helyzetét érintő felvetésekre. Minap egy kommentelő Orbán Viktor miniszterelnöknek a kárpátaljai magyarság autonómiájára vonatkozó kijelentésére így reagált: „A magyaroknak már így is többjük van, mint kell. Vajon van-e az ukránoknak Magyarországon ugyanannyijuk, mint nekik itt? Képzeljünk el egy ilyen bejelentést Jacenyuktól (Arszenyij Jacenyuk Ukrajna miniszterelnöke – a szerk.) »Ukrajna ragaszkodik az ukránok autonómiájához Magyarországon, s hogy milyennek kell lennie, azt maguknak a magyarországi ukránoknak kell eldönteniük«”.

Láthatóan van rá igény – és szükség! –, hogy közelebbről is megvizsgáljuk, összehasonlítsuk, milyen jogokkal és lehetőségekkel rendelkezik a magyarországi ukránság és a kárpátaljai magyarság. Ahhoz azonban, hogy súlyuknak megfelelően tudjuk kezelni a tényeket, előbb érdemes röviden bemutatni a két összevetendő közösséget.

Magyarországon a 2011. évi népszámlálás adatai alapján az ukránok 7.396 fővel a hetedik legnépesebb kisebbségi népcsoport a cigányok (315.583), a németek (185.696), a románok (35.641), a szlovákok (35.208), a horvátok (26.774) és a szerbek (10.038) után. A ruszinok (3.882 fő) külön nemzetiségként való nyilvántartása nem ravasz magyar praktika, amellyel borsot akarnak törni Ukrajna orra alá, ahol a ruszint csupán az ukrán nyelv dialektusának tekintik. A magyarországi ruszinok döntöttek úgy, hogy önálló nemzetiségként határozzák meg magukat.

A magyarországi régiók közül az ukránok legnagyobb lélekszámú közösségei Budapesten, illetve más nagyvárosokban összpontosulnak. Jelentős hányaduk második- és harmadik generációs bevándorló. Nem beszélhetünk Magyarországon egy tömbben élő ukránságról, csupán diaszpóráról. Ugyanakkor az ukránok azon 13 magyarországi népcsoport közé tartoznak, amelyek legalább egy évszázados folyamatos jelenlétet tudnak felmutatni az ország területén, s így a jogszabályok értelmében történelmi kisebbségnek tekinthetők.

A kárpátaljai magyarság jellemzői általában szélesebb körben ismertek: a legutóbbi – 2001-es – népszámlálás adatai szerint 151.533-an vagyunk, többségünk egy tömbben él a megye délnyugati, alföldi részén. Az arányok érzékeltetése végett: az ország akkor mintegy 48 milliós lakosságának 77,8 százaléka ukrán, 17,3 százaléka orosz, 0,6 százaléka fehérorosz, 0,5 százaléka moldován, ugyancsak 0,5 százaléka krími tatár, 0,4 százaléka bolgár, 0,3 százaléka magyar, szintén 0,3 százaléka román, ugyancsak 0,3 százaléka lengyel, 0,2 százaléka zsidó nemzetiségű volt, az egyéb nemzetiségűek pedig együttesen a lakosság 1,8 százalékát tették ki. Vagyis a kárpátaljai magyarság lélekszámát tekintve ugyanúgy a hetedik az ukrajnai kisebbségek sorában, mint az ukránok Magyarországon.

Lényeges, hogy a magyarság gyakorlatilag a honfoglalás óta, azaz jó ezer éve lakja a tájat, míg a ma itt élő ruszinság-ukránság elődjeinek tekinthető szláv népcsoportok betelepülése a vidékre a XII. században kezdődött meg. Tehát tősgyökeres lakói vagyunk e régiónak, alaptalanul igyekeznek úgy kezelni bennünket egyesek, mintha bevándorlók lennénk ezen az „ősi szláv földön”.

Ami a törvényben elismert magyarországi nemzetiségek – köztük az ukránok – jogait illeti, a 2011. évi CLXXIX. törvény a nemzetiségek jogairól egyebek mellett kimondja:

„Magyarország tiszteletben tartja az ország különböző vallási hagyományait, más népek szabadságát és kultúráját, vallja, hogy az egyéni szabadsága csak másokkal együttműködve bontakozhat ki,

minden, valamely nemzetiséghez tartozó magyar állampolgárnak joga van önazonossága szabad megvallásához és megőrzéséhez,

a nemzetiségek a magyar politikai közösség részei, államalkotó tényezők,

a kulturális sokszínűség, a nyelvi különbözőség nem a megosztottság, hanem a gazdagodás forrása,

a nemzetiségek által létrehozott kulturális értékek Magyarország kulturális örökségének szerves részei,

a nemzetiségek sajátos egyéni és közösségi jogai alapvető szabadságjogok,

Magyarország védelemben részesíti a nemzetiségeket, biztosítja saját kultúrájuk ápolását, anyanyelvük használatát, az anyanyelvű oktatást, a saját nyelven való névhasználat jogát, kollektív részvételüket a közéletben, elősegíti a kulturális autonómiájuk megvalósulását, garantálja a valós közösségeik önigazgatáshoz, önkormányzatisághoz való jogát  ( kiemelés a szerzőtől)”.

Ha megpróbáljuk ezeket a jogokat összevetni az ukrajnaiakkal, mindjárt nehézségekbe ütközünk, hiszen míg Magyarországon – ahol a már idézett 2011. évi népszámlálás adatai szerint 644 524 fő, vagyis a lakosság 6,5%-a vallotta magát valamelyik hivatalosan elismert nemzetiséghez tartozónak, s a nemzetiségi törvény egy rendkívül tartalmas jogszabály, addig Ukrajnában – ahol a lakosság 22,2 százaléka (!) nem ukrán nemzetiségű – a még 1992-ben elfogadott nemzeti kisebbségekről szóló törvény mindössze 19 igen sovány és meglehetősen semmitmondó, rendkívül általánosan fogalmazó paragrafusból áll.

Egyéb törvények – mindenekelőtt a nyelvtörvény – ugyan számos jogot és lehetőséget biztosítanak az ukrajnai nemzetiségeknek, az alapvető különbség a két ország szabályozása között azonban a jogban járatlan ember számára is szembeötlő: Magyarországon a nemzetiségek „a magyar politikai közösség részei, államalkotó tényezők”, amiből következik, hogy „a nemzetiségek sajátos egyéni és közösségi jogai alapvető szabadságjogok”, s így az sem ördögtől való, hogy Magyarország egyebek mellett védelemben részesíti kollektív részvételüket a közéletben, elősegíti a kulturális autonómiájuk megvalósulását, garantálja a valós közösségeik önigazgatáshoz, önkormányzatisághoz (!) való jogát.” Ez pedig együttesen nem más, mint az a bizonyos autonómia, amelytől Ukrajnában sokan úgy félnek, mint a tűztől, holott nincs másról szó, mint a nemzetiségi lét kiteljesedésének jogi keretéről.

Az ukrajnai nemzetiségi kisebbségekről szóló törvény (Ukrajna törvénye a nemzeti kisebbségekről) 6. paragrafusa ugyan tartalmaz utalást a kulturális autonómiára, annak értelmezése azonban rendkívül „sajátos”: „6. paragrafus. Az állam valamennyi nemzetiség számára garantálja a kulturális autonómiához való jogot: az anyanyelv használatát és az azon történő oktatást vagy az anyanyelv elsajátítását állami oktatási intézményekben, esetleg a nemzeti kulturális egyesületek révén, a nemzeti kulturális hagyományok fejlesztését, a nemzeti szimbólumok használatát, a nemzeti ünnepek méltatását, a saját vallás gyakorlását, az igények kielégítését az irodalom, a művészet, a tömegtájékoztatási eszközök terén, nemzeti kulturális és oktatási intézmények létrehozását, és bármilyen egyéb tevékenységet, ami nem ütközik a hatályos jogszabályokba”.

Ezzel együtt az ukrajnai szabályozás következetesen kitart amellett, hogy a kisebbségi jogok a magát az adott nemzetiséghez tartozónak valló egyénhez kapcsolódnak, s meg sem említi a kollektív jogokat és az önigazgatás lehetőségét. Ugyancsak sokatmondó, hogy a jogszabály alig állapít meg ezen a területen konkrét állami feladatokat, s legfőképpen nem tesz említést a költségvetésből kötelezően finanszírozandó „nemzetiségi” kiadásokról.

Az „önigazgatás”, „önkormányzás” Magyarországon a nemzetiségi önkormányzatokon keresztül történik, amelyeket az egyes nemzetiségek közvetlen választás útján alakítanak meg. A községekben, a városokban, a fővárosi kerületben települési, a fővárosban és a megyékben területi, ezen kívül országos nemzetiségi önkormányzatot is létrehozhatnak. (Az Ukrán Országos Önkormányzat elnöke Hartyányi Jaroszlava.) Ezeknek az önkormányzatoknak a feladata érvényesíteni és kiteljesíteni a nemzetiségeknek a jogszabályokban rögzített egyéni és közösségi jogait, ellátni a nemzetiségek oktatási és kulturális önigazgatásából fakadóan rájuk háruló, vagy az államigazgatástól saját döntésük alapján átvállalható teendőket.

Íme egy kis ízelítő abból, mit jelenthet például a nemzetiségek oktatási önigazgatása a gyakorlatban:

„24. § (1) A nemzetiségi önkormányzat – a köznevelési törvényben és az államháztartás működési rendjéről szóló jogszabályokban meghatározottak szerint – köznevelési intézményt létesíthet és tarthat fenn, illetve az e törvényben meghatározott rendben átveheti a más szerv által létesített köznevelési intézmény fenntartói jogát.

(2) Az országos nemzetiségi önkormányzat által fenntartott köznevelési intézmény és többcélú intézmény vezetőjét az oktatási miniszter egyetértésével a fenntartó bízza meg, a munkáltatói jogokat a fenntartó gyakorolja. A miniszter az egyetértését csak jogszabálysértés esetén tagadhatja meg”.

Ukrajnában ezzel szemben (bezzeg!) a magyarság évek óta hiába követeli, hogy a kárpátaljai magyar tannyelvű oktatási intézmények irányítására külön magyar tankerületet hozzanak létre. Annak ellenére sem sikerült ezt elérnünk, hogy a magyar iskolák és óvodák leválasztását az ukrán tanügyről a kisebbségpolitikai szempontok mellett szakmai érvek is indokolttá tennék.

A nemzetiségek parlamenti képviseletre is szert tehetnek Magyarországon. Ennek módja, hogy az országos nemzetiségi önkormányzatok kedvezményes feltételekkel országos választási listát állíthatnak, s a magukat nemzetiségi állampolgárként nyilvántartásba vett személyeknek módjuk van arra, hogy a politikai pártok listája helyett a saját nemzetiségi listájukra adják a voksukat. A lista alapján a nemzetiségek kedvezményesen juthatnak mandátumhoz. A nemzetiségi listát állító, de azon mandátumot nem szerző nemzetiséget nemzetiségi szószóló képviseli az Országgyűlésben. Vagyis amennyiben az országos önkormányzat által állított nemzetiségi lista elindult a választásokon, de nem sikerült általa képviselőt juttatni a parlamentbe, a listán első helyen szereplő jelölt – a megszerzett szavazatok számától függetlenül – nemzetiségi szószóló lesz az Országgyűlésben. (Ezt a tisztséget az új, kisebb létszámú magyar parlamentben a már említett Hartyányi Jaroszlava tölti be.)

Az új házszabály szerint a nemzetiségi szószólók a nemzetiségek érdekeit, jogait érintő napirendi pontok tárgyalásakor kifejthetik véleményüket a plenáris ülésen, továbbá ezekben az ügyekben határozati javaslatokat terjeszthetnek elő, és kérdést tehetnek fel, a szavazásokban azonban nem vehetnek részt. A szószólók anyanyelvükön is felszólalhatnak.

A kárpátaljai magyaroknak a parlamenti képviseletet illetően csak kiábrándító emlékeik lehetnek az elmúlt egy-másfél évtizedből. Utoljára még 2002-ben szavazhattunk magyar többségű egyéni parlamenti választókerületben valóban magyar jelöltre annak reményében, hogy az Kijevben az érdekeinket képviselheti. Akkor csalással – a szabálytalanság tényét utóbb a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága is megerősítette – a hatalompárt jelöltje került be a törvényhozásba a kárpátaljai magyarság képviselője helyett, a későbbi választások alkalmával pedig rendre úgy alakították a választókerületeket a megye területén, hogy azok egyikében se kerüljön többségbe a magyarság. Jelenleg éppen arra várunk, hogy az alkotmányreform keretében, illetve ahhoz kapcsolódóan kialakuljon az új választási rendszer, ám arról egyelőre nem esett szó, hogy esetleg törvényben rögzítenék a kárpátaljai magyarság garantált parlamenti képviselethez való jogát.

Ha a fentiek ismeretében is akad még, aki szerint a nemzeti kisebbségek jogai terén Ukrajnában jobb a helyzet, mint Magyarországon, el kellene gondolkodnunk azon, hogy kérjük a kisebbségi jogok itteni szabályozásának „visszafejlesztését” a magyarországi szintre. Akkor talán végre nekünk is lehetne nemzetiségi önkormányzatunk, autonómiánk…