Bogozzuk az ukrán–magyar csomót – Rólunk írták

Az ukrán–magyar vegyes bizottság tavaly de­cemberi budapesti ülése furcsa módon semmilyen reakciót nem váltott ki idehaza, bár az ukrán küldöttség tagjainak jelentős része kárpátaljai hivatalnok volt. A hallgatás azért is érthetetlen némileg, mert a megbeszélés igen furcsa véget ért: annak ellenére, hogy a felek 2008 óta első alkalommal ültek tárgyalóasztalhoz, az ülés a közösen megfogalmazott ajánlásokat rögzítő jegyzőkönyv aláírása nélkül ért véget, amire a bizottság több mint másfél évtizedes története során még nem volt példa.

Úgy látszik azonban, hogy ami késik, nem múlik, mert a közelmúltban Bohdan Cservak, a bizottság egyik – egyébként galíciai származású – tagja Az ukrán problémák budapesti csomója címmel megjelent írásában mégiscsak elővette a témát. Az Ukrajinszka Pravda internetes portálon megjelent cikk a magyar olvasó számára azért lehet érdekes, mert kiválóan szemlélteti, miként látják a hágón túli ukránok a magyar problémákat, s miként viszonyulnak hozzánk.

„Gondolom, minden Budapestre érkező ukránnak azonnal eszébe jut Kárpát-Ukrajna története, amikor 1939 márciusában az ukrán szejm képviselői Huszton, mindjárt az első ülésen megtudták, hogy a szomszédos ország, Magyarország főváro­sában kiadták a parancsot a fiatal ukrán állam elfoglalására – vezeti fel a témát Cservak az ukrán nemzeti érzelműekre jellemző „közvetlenséggel”. – Igaz, más emlékek is felbukkannak emlékezetünkben. Éppen a hivatalos Budapest ismerte el az elsők egyikeként Ukrajna függetlenségét 1991-ben. 2003-ban Magyarország parlamentje egyöntetű szavazással ismerte el az 1932–33-as Holodomort az ukrán nép genocídiumának. 2007-ben pedig fenséges emlékművet állítottak itt Sevcsenkónak. Tehát nem is olyan egyszerű eligazodni az érzéseinkben, de meg kell tenni. Jó alkalom lett erre a részvétel a Magyar–Ukrán Kisebbségi Kormányközi Vegyes Bizottság ülésén, amelyre Budapesten került sor.”

A szerző a továbbiakban rámutat, hogy az ukrán–magyar problémákat illetően nyilvánvalóan a nemzeti kisebbségek kérdése áll a figyelem középpontjában, s mindjárt hozzáteszi: „Nem titok, hogy az ukrajnai magyarok mind Ukrajnában, mind annak határain túl legalább két, az ukrán állam számára elfogadhatatlan követelést fogalmaznak meg: különálló közigazgatási egység – magyar járás – létrehozása Kárpátalja területén, illetve a magyarok preferálása a választásokon, többek között Ukrajna Legfelsőbb Tanácsába is. Ebben bírják Magyarország teljes támogatását, s nem csupán bizonyos politikai körökben, hanem a magyar kormány és a parlament részéről is. Ez a támogatás más, Ukrajna szuverenitására rendkívül veszélyes magyar „kezdeményezéseket” is stimulál. Ilyen a magyar honfoglalás 1100. évfordulójára állított emlékmű a Vereckei-hágón, vagyis ukrán területen, és éppen azon a helyen, ahol a Kárpáti Szics katonái harcoltak a magyar fasisztákkal. Magyar nemzeti lobogók kifüggesztése kárpátaljai állami intézményeken. Ráadásul pedig a magyar himnusz eljátszása a helyi tanácsok ülésein, a kettős állampolgárság bevezetése stb.”

Mint láthatjuk, a szerző nem veszi a fáradságot, hogy kifejtse, a felsoroltak miért veszélyeztetik Ukrajna szuverenitását. A történelmi hitelességre vagy pontosságra sem igen van tekintettel, amikor azt írja, hogy a szicsovikok a Vereckei-hágón harcoltak a magyar fasiszták ellen. Arról már nem is szólva, hogy magyar fasisztákat emlegetni 1939-es események kapcsán inkább a kommunista időkben volt divatos, és semmiképpen sem előremutató hozzáállás, ha valaki valóban közös problémáink megoldásán fáradozik. A lényeg azonban ez: „Érthető, hogy a „magyar precedens” rendkívül veszélyes, és bármiféle engedmények az ukrán fél részéről nemcsak Kárpátalján destabilizálhatják a helyzetet, hanem egész Ukrajnában is.”

Érdekes módon ezen a ponton Cservak egy furcsa logikai bakugrással témát vált, s megjegyzi: „De éppen ez a „precedens” kell, hogy tanulságul szolgáljon minden történelmi hazája határain túl élő ukrán számára. Mint kiderül, lehetséges más országban élve kiállni nem csupán a kulturális, hanem a politikai jogokért is. Ezt az ukránok rendszerint különböző okokból, de főleg a kellő nemzeti ambíciók hiánya miatt nem teszik.” Vagyis a cikk írója gyakorlatilag azt hiányolja a határon túli ukránságnál, amit a kárpátaljai magyarság esetében majdhogynem nemzetbiztonsági kockázatnak tekint.

A szerző ezek után vázolja a magyarországi ukránság helyzetét. Megemlíti többek között, hogy a mintegy ötezres ukrán közösség lélekszámát tekintve a hatodik a Magyarországon élő 13 nemzetiség közül, s hogy működik a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület és az ukrán önkormányzat.

„Arról van szó, hogy Magyarországon bevezettek egy érdekes és véleményem szerint meglehetősen hatékony rendszert, amely lehetővé teszi egyfelől a nemzeti kisebbségek legalább minimális kulturális jogainak kielégítését, másfelől ezeknek a kisebbségeknek a magyar állami ellenőrzés alatt tartását. Így Magyarország hatályos törvényei a helyi önkormányzatok megválasztásával egy időben előírják a nemzeti kisebbségek, többek között az ukránok önkormányzati szerveinek megválasztását is. (…) A részvétel az ilyen választási kampányokban lehetővé teszi az önkormányzati vezető szervek megalakítását, s a nem jelentős, de stabil költségvetési finanszírozás folyósítását rendezvényeik lebonyolítására. Ezért nem kell csodálkozni az ukránoknak a magyar hatalom iránti lojalitásán. Érdemes elgondolkodni azon, nem lehetne-e alkalmazni ezt a tapasztalatot nálunk” – jegyzi meg Cservak, ám legalábbis érthetetlen, miként tarthatja megvalósíthatónak a nemzetiségi önkormányzatok létrehozását Ukrajnában, amikor még azt a kérést is teljesíthetetlennek tartja, hogy az egy tömbben élő kárpátaljai magyarok egy választókerületben adhassák le voksaikat.

A szerző a továbbiakban alig leplezett iróniával számol be arról, hogy a mag       yarországi ukránok legradikálisabb követelése ma az, hogy ukrán nyelven is hallgathassanak misét némelyik budapesti görög katolikus templomban, amiről egyébként már meg is állapodtak az illetékes egyházi vezetők.

Bohdan Cservak végül az alábbi, akár a magyaroknak szóló üzenetként is felfogható végszóval zárja írását: „Elfogadott úgy tekinteni, hogy komoly nemzetiségek közötti problémák csak a Krímen léteznek. Nem kevésbé komolyak azok Nyugat-Ukrajnában, így Kárpátalján sem. De Ukrajna javára történő megoldásuk akár az előbbi, akár az utóbbi esetben kizárólag Kijev következetes és elvi álláspontjától függ.” Értsük ezt úgy, hogy a szerző szerint Kijevnek nem szabad engednie a magyar kéréseknek?

zzz

Kárpátalja