Elitista Ukrajna

Az ukrán eliten belüli háborút jósol a pravda.com.ua portálon megjelent elemzésében Mihajlo Dubinyanszkij, aki szerint ez az elit éppen olyan, amilyet az ország népe megérdemel.

Bár a PR hű fiai nem tűnnek ki az ékesszólásukkal, a kijelentéseik időnként mégis figyelemre méltóak. Például a legendás Csecsetov képviselő nemrég megjegyezte: „Nálunk nagyon szolid a társaság: nagydoktorok, akadémikusok. Végül is a Régiók Pártja a társadalom elitje”. Ribak, az újdonsült házelnök pedig kinyilatkoztatta: „ Én, ismerve az elnököt, tudva, hogy neki is volt része nyomorban, mélységesen meg vagyok győződve arról, hogy az államfő nem tántorodik el a céljaitól”.

Az efféle aforizmák igen tanulságosak, s arra ösztönöznek, hogy elgondolkozzunk az ukrán eliten. Az odiózus oligarchákon és magas rangú hivatalnokokon, akik egykor közönséges szovjet emberek voltak. Sokan közülük alacsony sorból származnak, s megtapasztalták a nyomort, de nem tántorodtak el a kitűzött céloktól és elérték, amit akartak.

Ők őszintén tekintik magukat a legjobbak legjobbjainak, bár a lakosság a legrosszabbak legrosszabbjainak tartja őket. Az általános vélekedés szerint Ukrajnában arra méltatlan emberek kezében van az irányítás, akik kihasználták a Szovjetunió széthullását, hogy szétlopják a nép tulajdonát.

Mit lehet erre mondani? Kétségtelen, hogy az elit helyzetét nem kreativitásának, hanem a szovjet források széthordásának köszönheti. Csakhogy a jajgatás a „szétrabolt ország”, a „népi javak elmagánosítása” (прихватизация – a szerk.) miatt hamisan cseng.

Mert a késői Szovjetunióban a „népi javakat” a nép nem tekintette szentnek és érinthetetlennek. Általános jelenség volt a szocialista tulajdon magántulajdonná történő átalakítása, ráadásul még lopásnak sem számított. A szovjet ember a legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül tulajdonította el a kincstári anyagokat, szerszámokat, iparcikkeket és élelmiszereket.

A herszoni tejüzem érdemrenddel kitüntetett lakatosa büszkén mutathatta be egy átutazó újságírónak saját találmányát: „Ez a hasra való. Afféle nyolcliteres speciális tartály fehér gumiból, rozsdamentes acélból készült csapokkal. Felöltöm, és minden alkalommal tejszínt hozok át a portán keresztül. Elsőosztályú!”

Az 1990-es évek elején az állami tulajdon magántulajdonná konvertálása új szintre emelkedett. Az összeomlott birodalom kisebb és nagyobb forrásai hirtelen magántulajdonba mentek át. Ez a folyamat valóban össznemzeti üggyé lett, amelyben több tízmillió polgár vett részt. Volt, aki néhány zsák cementtel lett gazdagabb, volt, aki a kincstári technikával, de akadt, aki egy egész vállalattal.

Természetesen a szovjet örökség rendkívül egyenlőtlenül ülepedett le a magánkezekben, s azok az emberek, akik sokkal sikeresebbeknek bizonyultak a többieknél, magukra vonták a nép haragját. De ez nem a becsületes ember ellenszenve a tolvajjal szemben, sokkal inkább az apró magánosító gyűlölete azzal szemben, aki nagyban folytatta ugyanezt.

Hát valóban komolyan hiszi bárki is, hogy az egyszerű munkás, aki a gyári portán keresztül hurcolta ki az alkatrészeket, lemondott volna az egész gyár magánosításáról, ha lehetősége nyílik rá? Az ő sikertelensége nem a „népi javakhoz” való tisztességes viszonyulásának következménye, hanem a leleményesség, a vállalkozókedv, a bátorság és a hasznos kapcsolatok hiányáé. Sok mindent a szovjet hierarchiában elfoglalt pozíció határozott meg, csak hát az is a személyes adottságoktól függött.

Érthető módon kényelmes azt hinni, hogy azért maradtál szegény, mert tisztességes vagy, és a lelkiismereted nem engedte, hogy az ukrán elit méltatlan módszereiig alacsonyodj. Behelyettesítve a megalázó „nem tudtam”-ot a büszke „nem akartam”-mal, az ember megőrzi az önbecsülését, javul az önértékelése. Ez tipikus pszichikai racionalizálás az aesopusi róka szellemében, aki nem kívánt enni a savanyú szőlőből.

Sajnos, igen alacsony azoknak az ukránoknak a százalékos aránya, akik erkölcsi megfontolásokból vetették el az igazságtalan boldogulást. A többség egyszerűen nem érte el a vágyott szőlőt, ezért savanyúnak nyilvánította. Ha az utca embere Juscsenko vagy Janukovics székében találná magát, bizonyosan ugyanazt tenné, mint a népnek eme fiai.

S ha az átlagpolgárnak felajánlanák egy oligarcha becstelenül szerzett vagyonát, amelyet azonban már csak élveznie kellene, és nem követelne tőle semmilyen erőfeszítést, vajon elutasítaná-e? Természetesen nem. Fürgén megmarkolná a mocskos milliókat és meggyőzné magát, hogy igazság szerint így is kell ennek lennie…

Az a sajnálatos következtetés kívánkozik mindebből, hogy az ukrán oligarchák és főhivatalnokok teljességgel méltók magas pozícióikra. És méltók a társadalomra, amelyben boldogulni tudtak. Bármennyire is furcsa, valóban ők bizonyultak a legjobbaknak. A legjobbak lettek egy országban, ahol a tulajdon tisztelete a mai napig üres szó.

Ahol az az elfogadott, hogy amit létrehoztál, azt meg kell osztani valaki mással. Ahol mindenki az államra mutogat, s ahol nem a kedvező piaci helyzetért kell vetélkedni, hanem az adminisztratív befolyásolás eszközeiért.

Ukrajnában semmilyen más elit nem alakulhatott ki, és botorság azt rikácsolni, hogy „nem azok az emberek” kerültek felülre. Sajnos, éppen azok – így hozta a történelem.

Valaha nagy reményeket fűztek a generációváltáshoz. Mondván, jő majd az új generáció, amelyet nem tett tönkre a szovjet mentalitás, az 1990-es évek törvénytelensége, s civilizáltan élünk tovább. Gratulálok, a folyamat elkezdődött! Az úrfiak nyomulása, Olekszandr Janukovics felívelő pályája, a Család nyomása – hát ezt jelenti az ukrán elit hírhedett megújulása. És megint csak nem várhattunk semmi egyebet.

Igaz, gyakorta az elsődleges tőkefelhalmozás korszaka előzi meg a civilizált fejlődést. De akkor zajlik így a folyamat, ha mindent a piac szabályoz. Örökölhető az arany, a briliánsok, a gyárak, az újságok, a gőzhajók, de nem a változékony piaci konjunktúra.

Bármilyen legyen is a tőke eredete, az örökös kénytelen figyelembe venni a fogyasztók sokmilliós seregének érdekeit. Amennyiben nem birkózik meg ezzel, a család hatalma fokozatosan szertefoszlik.

Ukrajnában viszont a példa nélküli állami beavatkozással a gazdaságba a piac szerepét minimálisra csökkentették. A legfőbb öröklődő tőke a bürokratikus hatalom. Enélkül a világ minden pénze és java nem jelent semmit, miután könnyen más zsákmányává válhat (jusson eszünkbe a milliárdos Jaroszlavszkij közelmúltbeli esete). Érthető, hogy az efféle nemzedékváltás sehogyan sem segíti elő a civilizálódást.

Mivel járhat a honi elit kezdődő megújulása?

Az 1990-es–2000-es években Ukrajnában végbement az elit szelekciója, s a legtehetségesebb egyedek kerültek a csúcsra. A bürokratikus mindenhatóság és jogi nihilizmus légköre specifikus képességeket igényelt, úgyhogy világviszonylatban az elitünk meglehetősen gyatra volt.

És bár ez a szelekció semmit sem adott az országnak, megerősítette magát az elitet. Olyan emberek kezébe került a hatalom, akik az optimális tulajdonságokkal rendelkeztek a hatalmuk megvédéséhez és megőrzéséhez. Az energikus és vállalkozó szellemű ukránok, akik képesek voltak arra, hogy fenyegetést jelentsenek az establishmentnek, maguk is az establishment részévé váltak.

Azonban az elit friss hajtásainak már nem önállóan kellett kiharcolniuk a Szovjetunióban a startpozíciókat, majd küzdeni a helyért a nap alatt a kilencvenes években. Az élet ifjú urai születésük és barátaik jogán lettek azokká.

Ahogyan a befolyásos apák nem tudtak volna meggazdagodni az államgépezethez való hozzáférés nélkül, úgy feltörekvő fiaik sem kaphatták volna meg ezt a hozzáférést a papák hozzájárulása nélkül.

Míg korábban az elit szelekciójának nem piaci természete volt, s ezért nem segíthette elő a gazdasági fejlődést sem, most a szelekció végképp eltűnik, és a családi kötelékek váltják fel.

És a nemzedékváltás elsősorban magát az elitet sújtja, aláásva belső potenciálját.

A nepotizmus azt jelenti, hogy nem a legravaszabbak, legügyesebbek és legkitartóbbak kerülnek a csúcsra, hanem a családhoz tartozók, a rokonok.

A nepotizmus nem engedi, hogy az elit biztosítsa magát azáltal, hogy befogadja a potenciális ellenfeleket. Számukra egyszerűen nem marad hely – lehetetlen tábornokká lenni, ha a tábornoknak van saját fia.

Végül a nepotizmus éles nemzedékek közötti konfliktust idéz elő. A régi gárda számára elfogadhatatlan az állami forrásokhoz való hozzáférés új logikája. Bármilyen odiózus figurák legyenek is Firtas vagy Kolomojszkij, a képességeik össze sem hasonlíthatók Szása Janukovics képességeivel. Ennek ellenére az ő befolyásuk csökken, a Szásáé pedig növekszik.

Ez a paradox helyzet kizökkenti egyensúlyából a rendszert, s óhatatlanul háborút provokál a csúcson.

S míg korábban az elit egyszerűen pangásra ítélte Ukrajnát, most az önmegsemmisítés fenyegeti az elitet. Természetesen az ukránok milliói éppen erre vágynak. De nehéz megjósolni, hogy végeredményben nyer-e ezáltal az átlagpolgár, aki hevesen gyűlöli a honi elitet, és szívesen helyet cserélne vele.