Elkerülhetetlen katasztrófa
Az ukrán nacionalisták mindig megsértődnek, ha valaki azt állítja, az ukrán állam nem életképes. A pénzügyi-gazdasági beállítottságú „patrióták” mindjárt aziránt érdeklődnek, hogy mennyit fizetett e nyilvánvaló tény megállapításáért az FSZB (az oroszországi Szövetségi Biztonsági Szolgálat – a szerk.), „földrajzos” kollégáik azt tanácsolják az illetőnek, hogy költözzön Oroszországba. Felmerül a kérdés, hogy miért Oroszországot, s nem Svájcot ajánlják új lakhelyül, holott az utóbbi lényegesen nagyobb stabilitást produkált történelme során, mint az egész posztszovjet térség, beleértve a balti államokat is. Az egyetlen magyarázat az lehet, hogy bár Oroszországnak vannak az ukrajnaiakhoz hasonló problémái, nyilvánvalóan életképesebb, s minden esélye megvan arra, hogy még akkor is virágozzék, amikor az utolsó ukrán államnak nyoma sem maradt már – írja Rosztiszlav Iscsenko, a Rendszeranalitikai és Előrejelzési Központ elnöke a versii.com internetes hírportálon megjelent elemzésében. Az alábbiakban ebből az írásból ajánlunk néhány további érdekes gondolatot olvasóink figyelmébe.
Oroszország jobb túlélési esélyeinek oka egyszerű, úgy hívják, hogy Moszkva. A birodalmi központok, akár Róma, Konstantinápoly vagy London, a soknemzetiségű impériumi elitek központjaiként mindig vonzották a nagy (világméretű, azaz nem lokális) karrierre vágyó tehetségeket – írókat, képzőművészeket, zeneszerzőket, közgazdászokat, adminisztrátorokat és politikusokat. Nem válhat ugyanis modern hadvezér Burkina Faso hadseregének főparancsnokából, mert ehhez rendelkezni kell a modern fegyveres erők irányításának gyakorlatával. Ilyen hadsereggel pedig a világon csupán az Egyesült Államok, Oroszország, Kína és bizonyos megszorításokkal a NATO keretében néhány nyugat-európai állam rendelkezik (Nagy-Britannia, Franciaország, Németország), egyedül nekik van tehát esélyük kinevelni napjainkban zseniális hadvezéreket.
A méretarányoknak, nagyságrendeknek ez az átka a politikusokra is vonatkozik. Moszkvából és Washingtonból, Párizsból és Londonból, Pekingből és Tokióból egyáltalán nem azok a perspektívák tárulnak elénk, mint Kijevből és Varsóból, Managuából és Prágából. A birodalmi hagyományokkal rendelkező országok politikai elitje akadémiai gyakorlatra tesz szert. Hozzájuk képest a többiek iskolakezdő elsősöknek tűnnek, és néhány kivétel mit sem változtat a lényegen. Éppen ezért léteznek a birodalmak évezredeken át, míg a kicsiny, de büszke államocskák tucatszám alakulnak és tűnnek el néhány évtized alatt. Ezért van, hogy ugyanazon kórságot, amelybe a kis ország belepusztul, a birodalom kiheverheti.
De mi az a titkos féreg, amely belülről rágja az ukrán államot, nem hagyva esélyt számára a túlélésre? Az ukrán államiság legfőbb sírásói nem a megvásárolható politikusok, nem az ötödik hadoszlop, nem Moszkva keze, nem a banderisták, és nem is a mulatságos ukrán nácik, akik a kifosztott Ukrajnára támaszkodva szeretnék véghezvinni azt, ami Hitlernek nem sikerült egész Európa ipari teljesítményével a háta mögött. Ukrajna problémáját gazdasági és politikai elitje jelenti, a reformátorai, „a gazdaság kapitányai”, valamint, kisebb mértékben, a nép politikailag aktív része: a politológusok, az újságírók, a nagyvállalatok menedzsmentje, egyszóval mindazok, akik formálják a közvéleményt.
A függetlenség 20. évében Ukrajna polgárai csodálkozva fedezték fel, hogy a hatalomra került erők a pártzászlók színétől eltekintve semmiben sem különböznek azoktól, akik ellenzékbe vonultak, hogy még az Ukrán Kommunista Pártnak is legfeljebb annyi köze van a dolgozók érdekeinek védelméhez, mint Dzsingisz kánnak a makramézáshoz. Ugyanakkor a nép, miközben őrült tempóban veszíti el bizalmát kivétel nélkül valamennyi politikusban, változatlanul várja a maga rejtélyes Megmentőjét, aki eljőve mindenkivel jót tesz. Nosza, lássuk hát, honnak kellene előkerülnie ennek a jótevőnek!
Hogyan keletkezett Ukrajna? Ugyanúgy, ahogyan a többi posztszovjet állam. A balga népnek, amely négy nemzedék óta nem látott kapitalizmust, és még genetikai szinten sem emlékszik már rá, mi fán terem az, elmagyarázták, hogy a kapitalizmus olyasmi, mint amit az amerikai filmekben lát: senki sem csinál semmit, mindenki farmert visel, szép és nagy házakban élnek, reggeltől estig sört meg whiskey-t isznak, nagy autóik vannak, néha megölik a rosszfiúkat, elcsábítják a széplányokat, bankot rabolnak, megmentik a világot és Hawaiira járnak pihenni. Egyszóval, bárkiből válhat Rockefeller. És az egyszerű szovjet dolgozó azt is hitte, hogy mindenki, ő maga is, másnapra milliomossá lesz azután, hogy elkergették a kommunistákat, akik a lerakatokon rejtegették a kolbászt. Eszébe se jutott, hogy Amerikában is javítja valaki a vécéket, s a szemetet is el kell hordani. A dolgozó nem tanult az akadémián, így nem tudhatta: ahhoz, hogy az egyenlők országában egyvalakiből Abramovics válhassék, millióknak kell földönfutókká lenniük. A tulajdon nem a semmiből lesz. Ahhoz, hogy valaki gyarapodjék, másnak ugyanannyival kell szegényebbé válnia.
De a posztszovjet kapitalizmus problémája nem az, hogy milliók elszegényedtek (így születik a kapitalizmus mindenhol), hanem az, hogy pontosan miképpen is szerezték a vagyonukat azok, akik gazdagok lettek – az üzleti elit, akik ellenőrzésük alá vonták a hatalmat, és a saját érdekükben használják azt.
Akkor hát hogyan jelentek meg az ukrán Henry Fordok és Pierpont Morganok? Nyilvánvaló, hogy egy olyan országban, ahol az államnak okozott, 10 ezer rubelt meghaladó kárért akár halálbüntetés is járhatott, még egy közepes üzem legális privatizációjára sem lehetett elegendő tőke. Mégis, viszonylag gyorsan magánosítva lettek dollárban kifejezve is milliárdos értékű vállalatok, s az általános nyomor közepette milliomosok, milliárdosok jelentek meg. Mégpedig nem a banditák közül valók, hiszen ők javarészt a temetőben vagy a börtönben végezték, s csak némelyikük tudott megkapaszkodni az üzleti életben. Azok többsége, akik jelenleg a posztszovjet államok gazdaságait irányítják, dolgoztak ugyan banditákkal, de csak kényszerből – mindenkinek szüksége volt védelemre. Ők a banditakorszakban és ma is hatékony menedzserekként határozzák meg magukat, akik a semmiből is képesek vagyont teremteni. Azonban ezek az emberek veszélyesebbeknek bizonyultak a banditáknál.
Még a leghatékonyabb menedzserek sem lettek volna képesek felhalmozni azt a tőkét, amelyre a világ második legnagyobb gazdaságának privatizálásához szükség lett volna. Azaz a több millió és milliárd dollár értékű vállalatokat aprópénzért, mondhatni ingyen osztották szét. Még a kenőpénzek öszegei is nevetségesek voltak ahhoz képest, amihez hozzá lehetett jutni általuk, holott gyakran a kenőpénzt is csak utólag, a privatizált tulajdon terhére fizették ki. Most pedig képzeljék el, hogy kapnak egy kétmilliárd dollár értékű gyárat csak úgy, ajándékba. Nem az önök kézműves ősei fejlesztették azt fel, harcoltak meg a konkurenciával a piacért. Önök csak megkapták az egykori közös tulajdont, s egyik pillanatról a másikra ágrólszakadt koldusból milliomossá lettek. Eleddig egy szatócsboltot sem irányítottak, most pedig globális stratégiai döntéseket kell meghozniuk. Ugyan mi szükégük önöknek erre a gondra? Egyszerűen nem állnak készen arra, hogy vetélkedjenek a nemzetközi üzleti élet cápáival, miközben szétesett a hazai nemzetgazdaság, s emiatt a gyáruknak sem alkatrészei, sem nyersanyaga, sem felvevőpiacai nem maradtak. Viszont ezt a kétmilliárd dolláros gyárat el lehet adni téglánként, a gépeket átveszik fémhulladéknak, a létesítmény területe pedig bérbe adható. Igaz, nemhogy kétmilliárdot, de talán még 20 milliót sem kapnak érte, de önöknek, az ágrólszakadtaknak és családjuknak még ez is elég lehet a boldog élethez.
És ez így ment mindenütt: az iparban, a mezőgazdaságban, a médiában. Nevén nevezve a dolgokat: folyt a néptől ellopott tulajdon elkótyavetyélése. S bár az útonálló és a kalóz lehet nagylelkű, megosztozhat az összerablott holmin a bűntársak egy szűk körével, azonban sohasem válik termelővé. Az ő dolga elvenni és újraosztani, nem pedig építeni és létrehozni.
Ezért Ukrajnát tolvajok, altolvajok és tolvajocskák irányítják, látják el hírekkel és táplálják ideológiailag. Ezért minden „kapitalista” reform arra irányul, hogy megerősítsék az állami ellenőrzést a pénzügyi források felett, hiszen egy tolvajgazdaság számára nélkülözhetetlen a tolvajlás forrása. Ezért érzékeli a lakosság, többek között a vállalkozó szelleműek is, az egyre erőteljesebb adónyomást – a Szovjetunió vagyona elfogyott, a külföldi hiteleket pedig vissza kell fizetni. Nem maradt más hátra, mint hogy a saját juhaikat nyírják.
Innen fakad, hogy a nacionalisták okkal tekinthetik magukat ezen ország egyedüli méltó képviselőinek. Ez az ország csak a történelmi emlékezet teljes megsemmisítése mellett fordulhat elő (hogy ne lehessen összehasonlítani a valóságot az elmúlt évekkel), de a nácik éppen a történelmi emlékezetet igyekeznek ellopni tőlünk még nagyobb elszántsággal, mint a nyelvet és az ezeréves kultúrát. Nemhogy megengedik önöknek, de egyenesen kötelezővé teszik, hogy szamovárból igyák a vodkát és a Dubinuskát énekeljék (persze csak az erre kijelölt helyeken), ugyanakkor történelmi lobotómiát hajtanak végre, hogy mindenki úgy tudja, a bolsevikok Ukrajna harmincmilliós soknemzetiségű lakosságából két év alatt úgy negyvenmillió etnikai ukránt veszejtettek éhen, még százmilliót rohasztottak el a lágerekben és ugyannyit pusztítottak el a németekkel együtt a Nagy Háborúban.
A fasiszták a múlt század harmincas éveiben nagyon hozzáértően segítettek a tőkének uralni a helyzet és a tömegek fölös energiáit külső katonai kalandokba levezetni. Az ukrán fasiszták most is arról álmodnak, hogyan kezdhetnének háborút Oroszországgal, hogy a népnek legyen mivel elfoglalnia magát. Számukra minden, ami rossz a világon, Moszkvából ered és Ukrajna ellen irányul. Még a japán földrengést is Putyin rendelte meg, hogy Ukrajnára hulljon a fukushimai nukleáris szennyezés.
Hát ezért van ez az ország kudarcra ítélve. Nem lehet vég nélkül lopni. Néha építeni is kell valamit. Oroszországban ezt már tizenegy éve megértették, de nálunk még mindig azt hiszik, hogy ha vízumkötelezettséget vezetünk be Oroszországgal szemben, és átköltöztetjük Novorosszijszkba a fekete-tengeri flottát, akkor a tolvajaink elszégyellik magukat, bűnbánatot tartanak és becsületesen kezdenek élni. Azok talán még szeretnék is, hogy így legyen, de nem tudják, hogyan kell…