Európa elbaltázta?

Az újévi-karácsonyi ünnepkör kábulatából lassan magához térő ország újra megpróbálja felvenni az események tavaly év végén elejtett fonalát, de nem könnyű visszatalálni az előző esztendő történéseinek kerékvágásába.

Látszólag teljesen odalett például a kijevi Jevromajdan lendülete, amely amúgy is leszállóágban volt már 2013 utolsó napjaiban. Az első idei sajtóhírek sem elsősorban a legfrissebb „forradalmi” események kommentálásáról vagy beharangozásáról szóltak, ehelyett az elmúlt hetek mérlegét vonták meg, kicsit máris történelemként kezelve az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási szerződés aláírásának elmaradása miatt kialakult feszült belpolitikai helyzetet. Egyre gyakrabban nem azon van a hangsúly ezen írásokban, vajon merre, miként fejlődik tovább a kijevi Jevromajdan által megtestesített ellenzéki mozgalom, inkább a távolabbi, még homályos jövőt fürkészik az elemzők, azt kutatva, mi vár az országra a 2015-ben esedékes elnökválasztásig és azt követően, hallgatólagosan egyetértve abban, hogy a nacionalista és egyéb ellenzéki csoportosulások kormányellenes hadjáratára a lassú elmúlás vár – ha semmi nem jön közbe.
Tarasz Csornovil volt parlamenti képviselő például, aki az elmúlt évtizedben mindkét nagy ukrajnai politikai tábort megjárta, a Gazeta po-ukrainszki portálnak adott interjújában arról értekezik, hogy a hatalom nem veszi észre a válság jeleit. „A hatalom azzal számol, hogy Janukovicsnak van esélye arra, hogy 2015-ben elnökké válasszák. És ennek van is realitása azután, hogy meghiúsították a társulást (az EU-val – a szerk.), amennyiben sikerül demoralizálniuk a Majdant. Keletről utat engednek az áruáradatoknak, itt-ott dolgozni kezdenek a gyárak. Oroszország segít, mert nincs szüksége demokratikus folyamatokra Ukrajnában. Számukra ez túl rossz példa” – idézi az interjút az ungvári ua-reporter.com.
A politikus véleménye szerint Oroszországnak egy csődbe jutott Ukrajnára van szüksége. „[A csőd] el lett halasztva 2015 nyaráig. Következménye a teljes fizetésképtelenség lesz a belső, külső és szociális kötelezettségek vonatkozásában” – hangsúlyozta Csornovil.
Mint fogalmazott, Viktor Janukovics elnök már semmire sem lesz befolyással. „Azután, hogy megadta magát Oroszország kényére-kedvére, még nyüszíteni sem képes. A moszkvai megállapodások jól átgondoltak. Oroszország semmiféle kölcsönt nem ad nekünk. Ez kötvények rövid távú kivásárlása 2015-ig. Visszarendelhetik, vagy eladhatják azokat egy harmadik félnek. Hitel esetén rögzítenek minden körülményt, beleértve a törlesztés átütemezésének lehetőségét is. Itt viszont semmi efféléről nincs szó. A pénz azonnali visszafizetésének követelése automatikusan fizetésképtelenséget jelent” – tette hozzá a politikus.
Úgy vélte, Oroszországot most leginkább a Fekete- és az Azovi-tenger feneke, a kontinentális talapzat feletti teljes ellenőrzés megszerzése érdekli. „Plusz Ukrajna megosztása. Erről már nemcsak a moszkvaiak beszélnek nyíltan, hanem Andrij Kljujev, a Nemzetbiztonsági és Védelmi Bizottság titkára is. A fizetésképtelenséggel a háttérben olyan helyzetet alakítanak ki, amelyben megengedik Nyugat-Ukrajnának néhány megyével egyetemben, hogy mehetnek, amerre látnak. A keleti és déli részeket igyekeznek majd teljesen ellenőrzés alá vonni” – tette hozzá az exképviselő.
A belpolitikában kicsit is járatos olvasónak mindjárt feltűnhet, hogy az ukrán állam felbomlásának Csormovil szerinti víziója mennyire hasonlít azokra a sémákra, amelyeket szükség szerint bármikor, bármelyik politikai oldal bevet a közönyös átlagpolgár felrázására. Adott esetben nyilván el szeretnék kerülni, hogy a választó bedőljön az orosz kegyből olcsóbb földgáz, a megőrzött munkahelyek csábításának, s megfeledkezzék a semmi kézzelfoghatóval nem kecsegtető európai integrációról.
Egyébként is, minden jel arra vall, hogy nincs sok alapjuk az efféle országvesztési vízióknak. A rideg valóság éppenséggel az, hogy jelen helyzet szerint Oroszország bizonyos tekintetben máris ellenőrzése alatt tartja Ukrajnát, amin az ellenzék rövidtávon nem képes változtatni, semmi sem kényszeríti tehát arra Moszkvát, hogy az országot felbomlasztva, annak bármelyik szegletét átengedje Európának.
Több ukrajnai orosz irányultságú portál átvette a napokban Joschka Fischer volt német külügyminiszter szilveszter tájékán Európa ukrajnai baklövése címmel megjelent írását, amely igen szemléletes összefoglalója mindannak, ami a szerző szerint a legújabb ukrajnai válsághoz vezetett. Ha beleolvasunk a többek között a project-syndicate.org-on is megjelent cikkbe, mindjárt megértjük, miért tudnak azonosulni az oroszok egy európai politikus véleményével adott esetben, s miért kaparásszák csupán a felszínt a Csornoviléhez hasonló ukrán politikusi nyilatkozatok.
„Az Európai Unió nagy valószínűséggel először találkozik hasonlóval: Viktor Janukovics ukrán elnök kormánya úgy tett, mintha tárgyalásokat folytatna a társulási szerződésről csak azért, hogy az utolsó pillanatban visszaléphessen – írja az ismert európai politikus. – Ahogyan ma látjuk, Janukovics valódi célja a tárgyalásokkal az volt, hogy megemelje az árat, amelyet Oroszország megfizetni kényszerül, csak hogy megtartsa Ukrajnát a saját stratégiai vonzáskörében. Alig néhány nappal később Janukovics és Oroszország elnöke, Vlagyimir Putyin bejelentette a 15 milliárd USA-dollárnyi orosz hitelt, a földgáz árának csökkentését és a különféle kereskedelmi megállapodásokat.
Janukovics szempontjából ennek a megállapodásnak rövidtávon volt értelme: a gázmegállapodás segít Ukrajnának átvészelni a telet, a hitel segít elkerülni az országnak a fizetésképtelenséget a hiteltörlesztési kötelezettségei miatt, s nyitva marad az orosz piac, amelytől függ a gazdaság. Azonban középtávon az Európai Unióról való lemondás és az Oroszországhoz való közeledés azzal a veszéllyel jár Ukrajna számára, hogy elveszíti függetlenségét, amelytől az európai posztszovjet rend függ.
Stratégiai orientációját tekintve Ukrajna megosztott ország. Keleti és déli régiói (különösen a Krím) vissza akarnak térni Oroszországhoz, miközben a nyugati és északi régiók ragaszkodnak hozzá, hogy Európa felé haladjanak. Az adott konfliktus belátható időn belül csak rengeteg erőszakkal oldható meg – már amennyiben ez egyáltalán lehetséges –, amire a folytatódó kijevi tömegtüntetések is utalnak. Azonban egyetlen józanul gondolkodó ember sem kívánhatja a hasonló kimenetelt. Ukrajnának békés és demokratikus megoldásra van szüksége, amely csak a status quo megőrzésével található meg.”
Fischer a továbbiakban kitér arra, mi motiválta Európa eddigi magatartását Ukrajna vonatkozásában.
„Janukovics mindig a Kreml szövetségese volt. (…) Akkor hát miért ragaszkodott az EU a társulási megállapodás aláírásához, miközben nem volt képes valami ahhoz hasonlót javasolni Ukrajnának, mint amit Oroszország ajánlott fel?
A válasz Európa és Oroszország viszonyában keresendő. A Szovjetunió széthullásával Oroszország nemcsak nagyhatalmi státusát veszítette el, hanem kénytelen volt visszavonulni Európában azon határokról, amelyeket Nagy Péter kora óta terjesztett ki, végső soron egészen az Elbáig és Türingiáig. Attól kezdve, hogy Putyin lett Jelcin utóda az Orosz Föderáció elnökeként, három stratégiai célt követett, s követ ma is: véget vetni a posztszovjet Oroszország függőségének a Nyugattól; kiterjeszteni szuverenitását a volt szovjet köztársaságok többségére, vagy legalábbis ahhoz elégséges ellenőrzést szerezni felettük, hogy megállítható legyen a NATO keleti bővítése; és végül fokozatosan helyreállítani Oroszország nagyhatalmi státusát.
Ezeknek a céloknak nem a Vörös Hadsereg révén kell megvalósulniuk, hanem Oroszország gazdasági erejének segítségével, különösen a stratégiai energetikai politikáéval, mely a hatalmas kőolaj- és földgáztartalékokon alapszik. (…) A végső cél az ukrajnai vezetékrendszer feletti ellenőrzés visszaszerzése. Ebben az esetben Ukrajnát rá lehet majd beszélni a csatlakozásra a putyini Eurázsiai Szövetséghez, az EU orosz alternatívájához, melynek célja a volt szovjet államoknak az orosz befolyási övezetben való megtartása.
(…)
Mindez nem titok a Nyugat fővárosaiban, ellenkezőleg, Putyin végső célja – a hidegháború lezárása után kialakult európai stratégiai erőviszonyok messzemenő felülvizsgálata – egyre nyilvánvalóbbá válik, amint Oroszország mind közelebb kerül a megvalósulásához. Azonban sem az EU, sem az USA nem álltak készen, vagy nem voltak képesek (egészen mostanáig) a hatásos válasz megfogalmazására.
Az EU kezdeményezése Ukrajnával kapcsolatban egy efféle válasz megadására tett kísérlet kellett volna, hogy legyen. Európa számára nagy volt a tét, mivel ha Ukrajna ilyen vagy olyan formában valóban elveszíti a függetlenségét, veszélybe kerül az európai biztonság – ez egy olyan kockázat, amely a legerősebben Lengyelországban és a balti államokban érzékelhető. Miután Janukovics elutasította az EU-val kötendő társulási megállapodást, az EU veszített.
Putyin nem hibáztatható azért, mert ügyesen érvényt szerzett az orosz érdekeknek – a saját interpretációjában. Az ukrajnai következmények felelőssége az EU vezetőire hárul, akik olyan rosszul képviselték Európa érdekeit. A nagyvonalú gesztusok és papírvékonyságú nyilatkozatok nem képesek elleplezni, hogy Európa semmibe vette a saját stratégiai érdekeit, ami nem válik a hasznára a viszonyának Oroszországgal. Ha az európaiak változtatni akarnak ezen, kénytelenek lesznek befektetni az érdekeltségeikbe, valamint kidolgozni egy hatékony megközelítést, ami biztosíthatná, hogy ezek a befektetések megtérülnek.
Ez nemcsak Ukrajna vonatkozásában igaz. A 2013-as esztendő végén az orosz diplomácia az impozáns sikerek évére tekinthet vissza: Szíria, az átmeneti nukleáris megállapodás Iránnal, most pedig még az is, hogy Ukrajna visszautasította Európát. Észrevették-e az európai vezetők az összefüggéseket, s felfogták-e a következményeket? Ez változatlanul komoly kérdés. Már önmagában ez a tény is komoly aggodalomra ad okot” – zárja írását Joschka Fischer.
Úgy hiszem, az európai politikai bakik számbavétele kapcsán a kárpátaljai magyarság is beszámolhat egy tavalyi csalódásáról. A társulási szerződés aláírását követelve ugyanis gyakorlatilag a teljes ukrán nemzeti beállítottságú ellenzék összefogott, és ebben a szövetségben sajnos a nacionalista Szvoboda is helyet kapott. Meglehet, ezzel a lépéssel azt kívánták üzenni a politikusok az ukrán választóknak, hogy készek összefogni az európai integráció, a jelenlegi hatalom leváltása érdekében. Azzal azonban, hogy szövetségre léptek a szélsőséges Szvobodával, saját céljaikat árulták el – talán az egy hatalomra kerülést nem számítva –, hiszen nem lehet következmények nélkül az európai értékek felé közelíteni megsértve azokat. Ha ez a magát Európa-pártinak mondó ellenzék szövetségre lép a vereckei emlékmű felgyújtóival, azt üzeni a kárpátaljai magyar közösségnek, hogy valójában továbbra sem létezik Ukrajnában demokratikus ellenzék, olyan meg végképp nem, amely kész kielégítő megoldást kínálni a nemzetiségi problémákra.
Ennél komolyabb gond – és valójában ez a csalódást keltő –, hogy az Európai Unió gyakorlatilag (néhány alkalmi politikusi megnyilatkozást leszámítva) szó nélkül hagyta a Szvoboda és a többi ellenzéki erő együttműködését Ukrajnában, a Majdanon. Mondhatnánk persze, hogy a nagypolitika már csak ilyen: szigorúan célorientált, s nincs tekintettel a romantikus ideálokra, még ha a saját fennen hirdetett alapértékeinkről van is szó. (Különösen, ha az ellenfél Oroszország!) És mégis. Ha Európa nemcsak hogy pénzt nem tud Ukrajnára áldozni, de még az értékeit sem képes maradéktalanul exportálni, kisugározni ide, az a teljes csőd jele. Az álmainkban szereplő, az áhított Európa csődjéé.