Facebook, tiltakozások és forradalom: hogyan tovább?

A közelmúltbeli parlamenti választások felfedték a lehetőségek határait a jelenlegi politikai folyamatok keretein belül. A politikában nem várható semmi, ami új lökést adna a hitevesztett országnak. Ugyanakkor egyre nő a feszültség a közösségi portálokon. A Facebook hemzseg a hangzatos felhívásoktól. Azonban ez nem jelenti az aktivitás fokozódását a gyakorlatban, valami hibázik ebben az összképben – írja Volodimir Kuhar a pravda.com.ua portálon megjelent írásában, melyben egy hatalomváltó forradalom avagy ukrán össznemzeti mozgalom kialakulásának esélyeit latolgatja. Ennek az írásnak a kivonatát ajánljuk olvasóink figyelmébe az alábbiakban.

Tiltakozások: virtuális valóság

Az elmúlt esztendőben folytatódott az erjedés a civil szférában, ami azonban nem tette erősebbé azt. Az aktivitás a korábbiakhoz hasonlóan jelentéktelen maradt az ország méreteihez viszonyítva. A közéleti szereplők változatlanul ügybuzgóságot tettetnek, ügyelve arra, hogy a tettetésük látványosabb legyen, mint a szomszédé. Az elképzelések és a kezdeményezések ritkán integrálódnak és erősítik egymást, inkább kölcsönösen taszító hatásuk van.

Elmarad a legfontosabb: az érzelmi és eszmei forrongás nem vezet a hatékonyság, a szervezettség és a bizalom fokozódásához. Az elégedetlenek csoportjai ide-oda siklanak a problémák felszínén. Körükben, valamint a „polgárság–társadalmi szervezetek–pártok” tengely mentén a szilárd kapcsolatok helyett változatlanul a fogyasztói és parazita hozzáállás dominál.

A pártok szituatív módon be-bevonják a polgárokat tevékenységükbe, de ahelyett, hogy a továbbiakban mélyebben is integrálnák őket struktúráikba, megszabadulnak tőlük. Vannak a néphez intézett felhívások, hogy védjük meg a választások eredményeit, de hiányzik a szándék, hogy a választások után tájékoztassák az embereket, s elszámoljanak előttük. Eközben a polgárok és a társadalmi szervezetek tanulgatják, miként cselekedhetnek önállóan, s továbbra is gyanakvással tekintenek a politikusokra attól félve, hogy azok kihasználják őket.

A Facebookon megjelenő radikális, a hatalmon lévő politikusokra nézvést sértő felhívások hangzatosságuk ellenére nem utalnak forradalmi helyzetre. A Facebook ukrán szegmensének növekedése 2012–2013-ban jelentősen visszaesett.

A politikailag lázadó Fb-n jelenleg megközelítőleg 2 millió ukrán felhasználó rendelkezik saját profillal, ami a lakosság 5,2 százalékát jelenti. A Socialbakers adatai szerint ez a mutató valahová Kongó és Sao Tome és Pricipe közé pozicionál bennünket.

A legjellemzőbb a Facebookot választók aránya a többi közösségi oldalhoz viszonyítva. A Facebook közönségét tekintik ugyanis a legintellektuálisabb, s politikailag legaktívabb közösségnek. A 2012 végének állapotait tükröző adatok szerint az ukrán Fb-nak 2 millió felhasználója volt, míg a Vkontaktyenak 20 millió. Hát ez a válasz az emberek tényleges prioritásaira vonatkozó kérdésre.

Az Fb szavazásain a parlamenti és elnökválasztásokra, a közéleti személyiségekre vonatkozóan legfeljebb hétezer személy vesz részt, vagyis ennyi a virtuális aktivisták tényleges száma. A Facebook ily módon olyan lokális edény marad, amelyben megengedett hullámokat kelteni, melyek a valóságban nem okoznak vihart. A tiltakozó akciók résztvevőinek száma nem haladja meg az aktivistákét, akik a Facebooktól eltekintve is ismerik egymást, s jobban belegondolva nincs szükségük a közösségi oldalra a mozgósításhoz.

Mi a helyzet a valóságos tiltakozásokkal? Az elmúlt év során nőtt a tiltakozások száma, azonban 2011-hez képest csak jelentéktelen mértékben. Tavaly a tiltakozásoknak két csúcspontjuk volt: nyáron a nyelvtörvény elfogadása miatt, valamint az őszi választások előtt és után.

A forradalom főállású hírnökeinek jóslatai ellenére nem következett be az össznemzeti felkelés a parlamenti választásokat követően. Amúgy pedig a tiltakozások számának növekedése választási évben szokványos, szezonális jelenség.

Más körülmények között a sokakat ingerlő nyelvkérdés kapcsán kirobbanó tiltakozásoknak el kellett volna söpörniük a „hatalmi céget”, de ez nem következett be. Ennél is rosszabb, hogy ezen tiltakozások egy jelentős részének nem célja valamilyen eredmény elérése. Azért rendezik őket, hogy magukra irányítsák a fényképezőgépek és a tévékamerák lencséit. Az ilyen pózoló, eredménytelen tiltakozások hiteltelenné teszik magának a felkelésnek az eszméjét is, és semmiképpen sem ösztönzik csatlakozásra a társadalom apolitikus részét.

A 20. század elején két vasúti kocsiról írtak, amelyekben a haladó ukránság minden aktivistája elfért volna. Később a hatvanas évek disszidensei azt írták, hogy ha kiirtanák azt a néhány száz személyt, aki fel meri emelni szavát a rendszer ellen, elveszne az ukrán ügy. Jelenleg ugyanaz a helyzet: a forradalmárok nincsenek sokan, ugyanakkor a szakadék köztük és a többi ember között mély. A Facebook sem segített feltölteni ezt a szakadékot.

Miután az Fb-felhasználóknak módjukban áll megválogatni, hogy kivel állnak szóba, együttműködésük a szó szoros értelmében szelektívvé válik, elveszíti reprezentativitását. Az emberek önmagukat hergelik fel, azután a magukhoz hasonlókat. De ez alig hat azokra, akiket néma többségként szokás emlegetni. Ezért amikor a Facebookon elhangzik egy újabb afféle riasztás, hogy „ég a ház!”, az ország lakóinak többsége nyugodtan nézi tovább a tévét és süti a pitéjét.

A forradalom stratégiai tartaléka

A Facebook sem egy alternatív harmadik erőt nem hívott életre, sem azzá a csatornává nem lett, amely közvetíthetné a közvéleménynek a haladó és tiltakozó hangulatokat. Ez azonban nem a közösségi oldal, hanem a társadalom problémája. Hiszen a közösségi oldal nem léphet nagyobbat, mint amekkorát a társadalom „nadrágja” megenged a számára. A Facebook csupán tükörképe a társadalomnak, annak is csak töredékes. Ráadásul a „folyosói filozófusok”, s a nem szakszerű ismeretek egyéb hordozói is elszennyezik elméleteikkel a közösségi oldalakat és az ukrán gondolat egyéb, amúgy is szűk tereit.

A harmadik erőt nemcsak alulról nem sikerül generálni, de az adott politikai osztályból sem lehet kiválasztani, bár ez az osztály nagyobb információs és pénzügyi forrásokkal rendelkezik. (…) A mostani ellenzékiek csillaga még azelőtt homályosodni kezd, hogy igazán fényesen felragyogott volna.

Most azon politikai erők levonulásának lehetünk tanúi, akik a kilencvenes évek politikáján nőttek fel. Amint a 2004-es forradalom azáltal vált lehetségessé, hogy befejeződött a társadalmi érés folyamata a kilencvenes évek elejének diákságánál, a következő törés akkor válik lehetségessé, amikor a 2004-es korszak diákjai érett polgárokká, a középosztály képviselőivé válnak, azaz 2020 tájékán.

2020-ról, mint reális dátumról azonban csak a bátor szerzők írnak. Szükség is van ehhez egy bizonyos bátorságra, hiszen senki se akar összeveszni a haladó internetes társadalommal, amely a közösségi oldalakon majdhogynem hetente megdönti a hatalmat. (…)

Milyen helyzetet tekinthetünk forradalminak? Jaroszlav Hricak történész Charles Tilly szerint sorolja a forradalom feltételeit:

– meg kell jelennie annak a rétegnek, amely igényt tart az állam feletti ellenőrzés megszerzésére;

– ezt a törekvést a széles néptömegek is támogatják;

– az állam képtelen megfelelni az előbbi két pontban foglalt kihívásoknak.

Egyelőre nem alakult ki az a réteg, amely igényt tartana az állam feletti ellenőrzés megszerzésére. Még egy konszolidált csoportot se látni, amely képes lenne megfogalmazni és bejelenteni követeléseit, amelyek alternatívát jelentenének a jelenlegi hatalom és a meglévő politikai osztály életszabványaihoz képest. Az esetenkénti, eltérő irányultságú egyéni követelések nem számítanak. Ezek gyakorta nemcsak, hogy nem erősítik, de ki is oltják egymást. Ráadásul, még ha ki is alakul ez a réteg a maga követeléseivel, nagy a valószínűsége annak, hogy a felkelés értelmetlen lázadásba torkollik.

A forradalmak leggyakrabban nem az elszegényedés, hanem a gazdasági fejlődés és a túlzott lakossági várakozások korszakaiban következnek be. Ma nemcsak, hogy gazdasági fejlődés nincs, de a gazdasági helyzetet mind gyakrabban hasonlítják a 2009. évi válsághoz.

A várakozások is teljességgel hiányoznak, nemhogy túlzottak volnának. Gazdasági hanyatláskor az emberek a túléléssel vannak elfoglalva, ahelyett, hogy a jogokkal, szabadságokkal és egyéb emelkedett matériákkal foglalkoznának, alapvető létszükségleteik kielégítésére összpontosítanak.

Eleve legfeljebb csak lázadásra számíthatunk egészen addig, amíg az ország túl nem jut a forradalom érlelődésének valamennyi szakaszán.

Ugyanakkor jelenleg Ukrajna nem is eléggé szegény ahhoz, hogy éhséglázadás törjön ki. Az emberek ahelyett, hogy az utcára vonulnának, a végsőkig fogják védelmezni az utolsó darab kenyerüket, otthoni kényelmük maradványait. Egy bársonyos forradalomhoz viszont nem jártuk végig érésének útját, nem gyógyultak még be a posztnarancsos kiábrándulás sebei, nem gyülemlett fel a kellő társadalmi energia.

A társadalom súlyos beteg, s mint minden nagybeteg, igyekszik minél kevesebbet mozogni, takarékoskodni az energiával. A sikeres gyógyuláshoz nemcsak lokális kezelésekre van szükség, hanem a szervezet egészének gyógyítására is. A gyógyulás alapvető feltétele, hogy maga a beteg élni akarjon!

Mit tehetünk ebben a helyzetben? A pozitív végkifejlet esélye növekszik, ha sikerül betemetni a máig tátongó árkokat az átlagpolgárok, a társadalmi szervezetek és a politikai erők között.

Ezt kizárólag a kölcsönös bizalom és tisztelet alapján lehet megtenni, illetve lemondva a gőgről – bármennyire banálisan hangozzék is. Az ukrán gőg zavar egyetértésre jutni a politikusoknak a politikusokkal, az aktivistáknak az aktivistákkal, s valamennyiüknek egymással.

A társadalmi szektornak ebben a helyzetben kulcsszerepet kellene játszania.

Az elmúlt év során az ellenzéki pártok jelentős mértékben megújították társadalmi támogatottságukat azzal együtt is, hogy az embereknek semmiféle illúziójuk nem maradt ezen pártokkal kapcsolatban. Nem remélve tőlük semmit rájuk szavaznak a választásokon, de a politikai rendezvényekre nem mennek el.

Kevés a ragaszték, hogy mindent egyben lehessen tartani. Egy jelentős társadalmi mozgalom a politikum és a politikai pártoktól független polgárság kapcsolódásából képes lenne betölteni a meglévő szakadékokat, s megszilárdítani a tiltakozó mozgalom egységét. Ez a civil mozgalom sokkal jobb biztosítéka volna a jövőbeni pozitív változások visszafordíthatatlanságának, mint a politikai pártok, amelyek változatlanul zárt rendszerek.

Jelenleg éppen egy civil mozgalomnak volna a legtöbb esélye elvégezni azt a legfontosabb munkát, amellyel képtelenek megbirkózni a közösségi portálok és a pártok: eljutni az emberekig, s ténylegesen kommunikálni velük. (…)

Fontos volna egy valóban össznemzeti egyesülés létrehozását megcélozni a Dnyepr mindkét partja számára, valamint kellő motivációt találni a korrupció kiirtásához, a jogállamiság, a szabad piacgazdaság elveinek betartásához. (…)