Kell-e Beregszásznak Sevcsenko?

„Vajon szüksége van-e Beregszásznak Tarasz Sevcsenko szobrára?” – teszi fel a kérdést egyik minap megjelent írásának címében a mukachevo.net. A portál az alcímben hozzáfűzi: a ma láthatók között csak magyar személyiségeknek „szentelt” emlékművek vannak a városban. Az embernek az a benyomása, hogy még ebben is a magyarok a ludasak.
Az írás felidézi, hogy február 1-jén Mikola Tomenko ellenzéki parlamenti képviselő Ungváron kijelentette: szándékában áll Beregszászra utazni, „kinézni a helyet Sevcsenko emlékművének”. Mint közölte, a helyi hatalom előzetesen már „egyeztette” az emlékmű felállítását a Sevcsenko utcán. Az avatást a Kobzos születésének 200. évfordulójára időzítenék, azaz jövő márciusban lenne esedékes. Tomenko szerint az emlékműállítás kárpátaljai vállalkozók és képviselők kezdeményezése.
„A hír természetesen önmagában nem rossz. Azonban kellemetlen, hogy társadalmunkban mindenféle műemlékeket állítanak anélkül, hogy legalább a közösség véleményét kikérnék” – teszi hozzá az írás.
A cikk ismeretlen szerzője ezután amolyan rövid beregszászi műemléktörténetet ad elő, amely egészen Lenin szobráig nyúlik vissza, melyet 1991-ben távolítottak el a frissen átkeresztelt térről, mely azóta is Kossuth Lajos nevét viseli. Majd sorra veszi, hogy még 1989-ben felavatták a Hősök tere sarkán Illyés Gyula mellszobrát, azután 1991-ben Petőfi Sándor egészalakos emlékművét az Arany Páva mellett, később Kossuth Lajos mellszobrát a „4. számú magyar tannyelvű iskola” bejárata mellett.
„Ma Beregszászban legalább tucatnyi a különböző emlékmű, emlékjel és mellszobor. Majdnem valamennyi a város központjában összpontosul és mind magyar származású személyiségnek lett állítva” – összegez a szerző. Azonban mindjárt meg is cáfolja saját szavait, hiszen a városi emlékművek között felsorolja többek között az afganisztáni katonáknak, valamint a csernobili katasztrófa áldozatainak és „mentőinek” szentelt emlékjeleket, amelyekről semmiképpen sem állítható, hogy kifejezetten magyarok volnának. Szól az írás ezen kívül a Kárpátalja második világháborús „felszabadítása” idején elesett szovjet katonák emlékművéről is. A szerző megjegyzi, hogy az emlékművet annak az I. világháborús emlékműnek a szétszedéséből nyert kövekből építették, „amelyet a magyar uralom alatt állítottak”. Tartózkodik azonban attól, hogy minősítse ezt az „emlékmű-átalakítást”, pedig jó volna tudni, hogy mi a véleménye róla.
A továbbiakban ugyancsak eszébe jut a szerzőnek, hogy Tarasz Sevcsenkónak is van emléktáblája Beregszászban, méghozzá a nevét viselő iskola falán, a Sevcsenko utca sarkán. Ezért logikus, teszi hozzá, hogy az „ukrán próféta” emlékművét ezen az utcán tervezik elhelyezni, bár az egyetlen szabad hely a szomszédos terecskén már több éve foglalt, miután a görög katolikus közösség támogatásával ott állították fel Szűz Mária és a kis Jézus szobrát.
„Összességében szinte nem maradt hely, ahol a leendő emlékmű szépen beleilleszkedhetne az épített környezetbe Beregszász központjában. Ezért valószínűleg jól meg kell gondolni, hol lesz felállítva” – állapítja meg.
Érthető a szerző aggodalma, aki azt is kívánatosnak tartaná, hogy a szobor makettjét még elkészítése előtt megismerhesse a közvélemény, nehogy úgy járjanak, mint a Kobzos ungvári emlékművével.
A mukachevo.net írása idézi Oleg Szuprunenkónak az ungvári Sevcsenko emlékművel is foglalkozó cikkét, amely a Zerkalo tizsnya országos hetilapban jelent meg néhány évvel ezelőtt. Jelen írásunk tárgyától függetlenül is érdemes beleolvasni ebbe: „… Azután volt Sevcsenko. Bán nincs a költőnek semmi köze Ungvárhoz, és Kárpátaljához általában. Feltűnően sokáig ellenállt a város, de az afféle érvek, mint hogy »egész Ukrajnában már csak a kárpátaljai megyeközpont él Sevcsenko nélkül« végül (pontosabban 1999-ben) megtették a magukét. És Taraszt természetesen a megyei állami adminisztrációval szemben állították fel, vagyis eszmeileg vele váltották fel az onnan már régen hiányzó Lenint. Ami magától értetődően bizonyította, hogy a tisztelői állították oda anélkül, hogy olvasták volna. És a szocialista realizmus legrosszabb hagyományai szerint készült az alkotás. Azaz egy több méter magas bajuszos bronzbácsika, aki komoran figyeli a környező világot sűrű szemöldöke alól. Ezért meg is kapta megint csak ugyanazoktól a tréfamesterektől, akiket nem érdekelnek az emlékműállítás eszmei szempontjai a Drakula gróf becenevet…”
A mukachevo.net cikke a továbbiakban kifejti, hogy emlékművekre szüksége van Beregszásznak, „de kívánatos volna, ha mindenekelőtt azoknak az embereknek lennének szentelve, akik tettek valamit a városért, dicsőséget szereztek a számára vagy a hálás utókor megőrizte emlékezetüket”. Mindjárt fel is sorol több ukrán, zsidó és magyar így-úgy Beregszászhoz köthető személyiséget a nem oly távoli múltból, mint például Fegyir Potusnyak történészt, Báthy Anna operaénekest, Horváth Anna szobrászt vagy éppen Milton Friedman Nobel-díjas közgazdászt, akinek szülei állítása szerint beregszászi származásúak.
„Más kérdés a finanszírozás és az esztétika minősége: milyen emlékművek lesznek ezek? Mert sajnálatos módon az újonnan felállított emlékművek között némelyek olyanok, hogy egyáltalán nem díszei a városnak, hanem éppen ellenkezőleg. Ezért csak remélhető, hogy a jövőben a hatalom, a képviselők és a vállalkozók tisztelni fogják a lakosság véleményét is, s minden szobrot, melyet felállítani terveznek, előbb társadalmi vitára bocsátanak” – zárja sorait az ismeretlen író.
A szerzővel tulajdonképpen akár egyet is érthetnénk – különösen, ha belegondolunk, hogy vajon milyen átalakításon kell átesnie a sokat szenvedett Sevcsenko utcának ahhoz, hogy ott méltó környezetben elhelyezhető legyen a költő szobra. Kihallani azonban az írásból néhány riasztó hangsúlyt, ami óvatosságra int.
Azt már megszokhattuk, hogy a kritikus hangvételű ukrán cikkek szerzői nemegyszer hajlamosak úgy tenni, mintha most léptek volna le a falvédőről, vagyis nem lennének tisztában az adott kérdés hátterével, előzményeivel. Ez az írás sem kivétel. Nem lehet elfelejteni például, hogy Beregszász ukrajnai város, s még némelyik őserdei kistelepülésnek is – az Amazonas vidékén, távol a civilizációtól – rendezettebb a központja. Ez közös „vívmánya” minden itt lakónak, akár tetszik, akár nem. Az emléktábláink, köztéri szobraink állításának története is úgy alakult az elmúlt húszegynéhány évben, ahogyan azt az események diktálták, és a körülmények engedték. Utólag lehet az a véleményünk, hogy körültekintőbben is eljárhattak volna, akiknek ez lett volna a tiszte, de ez már történelem, a szobrok állnak, s civilizáltabb népeknél évszázadokon át a helyükön is maradnak az efféle emlékjelek. Remélhetőleg ezúttal így lesz ez nálunk is, senki nem akar újabb „szoborrevíziót”, amilyenben a „csehek” és a „szovjetek alatt” is volt részünk, s amilyenre mostanában az ukrán nacionalistáknak fáj időnként a foguk (lásd a vereckei magyar honfoglalási emlékművet!).
A lényeg, hogy a beregszászi a szobrok a helyi magyar közösség, a bennünket támogató magyar nemzettársaink és a magyar kormány támogatásával és akaratából, összefogásából születhettek meg és kerülhettek mai helyükre. Bármilyen művészi, esztétikai értéket képviseljenek is egyébként, mára a szívünkhöz nőttek, számunkra fontos, hogy vannak, segítenek önazonosságunk megőrzésében.
Ugyanakkor mondjuk ki: az elmúlt két évtizedben a város ukrán közösségét sem akadályozta senki az emlékműállításban, ráadásul nemzetalkotó etnikumként elvben fokozottan támaszkodhattak volna az állam segítségére is. Tény, hogy nem tették, s most sem igen teszik.
Gondoljunk bele: nem a beregszászi ukrán közösség szorgalmazza, hogy ideje volna Sevcsenkónak szobrot állítani a városban, hanem Kijevből kell ideutaznia egy politikusnak intézkedni. Felvethetnék, hogy a jelenlegi nemzetietlen, oroszbarát hatalom a ludas mindenben, amely háttérbe szorítja az ukrán kultúrát. Ne feledjük azonban, hogy azután sem állítottak ukrán emlékműveket Beregszászban, hogy a narancsos forradalmat követően nemzeti kormány alakult Kijevben. S még most is, amikor végre hír érkezik a szoborállításról, nem lelkes támogató írások üdvözlik az elképzelést a sajtóban, hanem egy magát meg nem nevező szerző óvatosságra int. Nem tisztünk megítélni, hogy mindennek mi az oka, de belekeverni a beregszászi magyarokat az ukránság problémáiba legalábbis nem tisztességes eljárás.
Tekintettel arra, hogy az írás egy olyan politikai erő szócsövének számító portálon jelent meg, amely az ukrán szavazatokért vetélkedik Beregszászban többek között azzal a párttal, amelyet Tomenko képvisel a parlamentben, Beregszászban pedig hamarosan polgármestert választanak, akár azt is gondolhatnánk, hogy csak egy újabb ukrán–ukrán politikai ütésváltás része ez az írás. Ennek azonban a mi szempontunkból nincs jelentősége. Az a lényeg, hogy a cikk egy újabb, alaptalan magyarellenes szurka-piszka.
Végül engedtessék meg, hogy ismételten szóba hozzuk e helyt az írástudók felelősségét. Amint egyre gyakoribbá válik az ukrán sajtóban az az enyhén lekezelő, néha gyanakvástól és idegenkedéstől terhes, néha nyíltan ellenséges hangnem a magyarokkal szemben, amely helyenként a mukachevo.net fentebb tárgyalt cikkében is tetten érhető, úgy durvulnak el az írásokat kísérő olvasói bejegyzések is az interneten.
Íme néhány példa éppen e cikk kapcsán.
Олег С. „ Ha már felidézték itt az én 10 évvel ezelőtti cikkemet a Dzerkalo tizsnyában, elmondom: Sevcsenko klónozása minden településen a szovjet mentalitás („совковiсть” – a szerk.) tudati következménye: »Nem lehet bálvány nélkül!« Nem véletlen, hogy Sevcsenko emlékműveinek és portréinak stílusa gyakran emlékeztet a Leninéire – ugyanazok az alkotók készítik őket. Egyetértek ezzel az anyaggal: Beregszászban nem kevés az arra méltó személyiség, akiket emlékművel lehetne megtisztelni. Sevcsenkót pedig már megtisztelték egy emléktáblával – elég volt már bálványt faragni belőle.”
István. „Mindezek a magyar személyiségek vagy itt születtek, vagy tevékenykedtek, vagy jártak Beregszászban (István király pedig a Magyar Királyság alapítója volt). Sevcsenko járt itt valaha, vagy írt valamit erről a vidékről?”
McMurphy. „Szaros szeparatisták!!!!”
Василь. „Beregszászban a magyarokon kívül nem kisebb ukrán közösség él. Ugyanakkor az ukrán nemzeti ünnepeken még összegyűlniük sincs hol. Ezért Sevcsenko emlékműve az a hely lehetne, ahol az ukránok megtarthatnák az ünnepségeiket… Sevcsenko pedig ott van, ahol legalább egy ukrán él. Ő valóban nem volt sem Kanadában, sem Amerikában, sem Brazíliában, sem Ausztráliában… És akkor? Beregszász viszont ukrán város, amelyben ukránok élnek, akiknek a fogyasztóiakon kívül lelki szükségleteik is vannak. Úgyhogy építsenek, jó ügy.”
Istvan. „Beregszász: magyarok: 48,1 %, cigányok (magyar ajkúak): 6,4 %, ukránok: 38,9 %, oroszok: 5,4 %… Meg kell jegyezni, hogy a „magyar” emlékművek szponzori pénzeken lettek felállítva, és nem a város költségére. Tessék, vegyetek magatoknak Sevcsenkót, és tegyétek, ahová akarjátok…”
DIO. „Nem kell nálunk Kárpátalján sehol Sevcsenko.”
123. „Vaszil, ha ünnepelni akarsz, menj Husztra. Ott várnak rád. Ott még Budapest is Ukrajna.”