Kerülgeti, mint kárpátaljai a kátyút

Lassan elavulnak régi közmondásaink, de az élet újakat teremt helyettük. S ez így van rendjén, hiszen korunk macskája sem a forró kását, hanem a zacskós eledelt kerülgeti, s sokan úgy (f)élnek, mint hal a Vérke vizében.
Szegény Kárpátaljánk persze jobbra érdemesült, minthogy tréfát gyártsunk rossz útjainkból, szennyezett vizeinkből, koszos tereinkből.
De a kárpátaljai embert sem kell félteni, hiszen amikor a Jó Isten a leleményességet osztotta, bizony kétszer is sorba állt.
Így aztán mit neki kátyú, betömi sárral, mit neki tátongó szennyvízcsatorna, beülteti fával.
Az ültetésről jut eszembe ama kedves kezdeményezés, hogy anyaországi testvéreink virágot ültettek kisebb-nagyobb gödreikbe, bár mi tulajdonképpen teljes sziklakertet alakíthatnánk ki hasonszőrű „krátereinkben”. Így aztán esetünkben – hogy még egy közmondással éljek –, többe kerülne a leves, mint a hús, hiszen nincs annyi virág a réten, amennyi elegendő lenne eme lyukak betöméséhez.
Inkább tekintsük egyfajta kárpátikumnak útbéli hiányosságainkat, melyet „büszkén” emlegethetünk a beregi szőttessel, az izai kosárral vagy a dobronyi paprikával egy lapon.
Szerencsére a leleményesség mellett birkatürelmet és humorérzéket is adott a Teremtő a kárpátaljai embernek, s ha egyszer a türelem valóban rózsát teremne, hát beültetjük vele kátyúinkat.

D.A
Kárpátalja.ma