Kinek s miért nem tetszik a kettős állampolgárság legalizálása Ukrajnában?

„Ukrajnát megosztással és háborúkkal fenyegetik arra az esetre, ha bevezetik a kettős állampolgárságot” – kürtöli világgá címében a tsn.ua összeállítása, melyet a zakarpattya.net.ua is átvett.

Viszont a portál által megkérdezett polgárok túlnyomó többsége felvenné valamely ország állampolgárságát az ukrán mellé. A cikkből kitűnik – bár írójának bizonyára nem ez volt a célja –, hogy a lakosság véleménye Ukrajnában ezúttal is másodlagos.

A kettős állampolgárságról írni hálás feladat Ukrajnában, különösen most, hogy Lev Mirimszkij parlamenti képviselő benyújtotta a Legfelsőbb Tanácsban törvénytervezetét, mely legalizálná a kettős állampolgárságot. Gyakorlatilag mindenkinek van véleménye a kérdésről – a politikusoknak meg pláne –, így elég odatartani az orruk alá a mikrofont, s csak úgy dől belőlük a szó. Az újságírónak ezek után nincs egyéb dolga, mint szorgalmasan körmölni a mondandójukat. Sajnos összességében a tsn.ua cikke sem akar ennél többet, pedig megakad az írásrengetegben néhány figyelemreméltó adat és gondolatcsíra.

Kezdjük mindjárt ott, hogy tsn.ua-nak eszébe jutott kikérni olvasói véleményét a kérdésről. A portálon bárki leadhatta szavazatát erre vonatkozóan, s több ezren éltek is a lehetőséggel. Az ilyen felmérés persze sok vonatkozásban torzít, reprezentatívnak sem mondható éppenséggel, mégis figyelemre méltó, hogy a szavazók több mint kétharmada szeretne második útlevelet kapni az ukrán mellé. Ezen belül 33,9 százalék az Európai Unió valamelyik tagországának, 14,1 százalék az USA, 12,1 százalék Kanada, 10,3 százalék Oroszország, 4,7 százalék Izrael állampolgárságát választaná. Az idő alatt, míg nyomon követtük a szavazás alakulását, volt úgy, hogy a megkérdezetteknek csupán valamivel több mint 12 százaléka nem szeretett volna második állampolgárságot a jelenlegi mellé, de arányuk soha sem emelkedett 23,1 százalék fölé.

Az ember azt hinné, hogy az újságírónak ezek után első dolga megkérdezni a polgárokat, vajon miért érzik ennyire fontosnak a második állampolgárságot, a cikkíró azonban beérte egy 40 éves könyvelő véleményével, aki közölte, sosem gondolkodott még el a dolgon, mivel nem érezte szükségét. A „nép hangja” helyett a szerző ránk szabadítja a „szakértőket” és a politikusokat.

Értelmetlen volna e helyütt teljes terjedelmében idézni valamennyi megszólalót, ezért csak néhány tipikus gondolatot ragadunk ki a tengernyiből. Volodimir Kornyilov, a FÁK-országok Intézete ukrajnai fiókjának igazgatója arra hívja fel a figyelmet, hogy némelyik állami hivatalnoknak máris több útlevele van, de amit szabad a hatalmasoknak, azt valamiért nem akarják megadni az egyszerű polgároknak. A maga részéről támogatja a kettős állampolgárság bevezetését, hangsúlyozta, jelenleg azonban szerinte Ukrajna még „nem kész” erre azon egyszerű oknál fogva, hogy tiltja az Alkotmány. A szakértő emellett rámutat, hogy a kettős állampolgárság általánosan elfogadott gyakorlat világszerte, s nem érdemes félni engedélyezésének azoktól az állítólagos hátrányaitól, amelyekkel a leggyakrabban ijesztgetnek, vagyis a nemzetbiztonsági kockázatoktól, a polgárok csökkenő lojalitásától, a sorozás kapcsán felmerülő problémáktól.

E sorok szerzője némileg tanácstalan a tekintetben, hogy Kornyilov miért tekinti az Alkotmányt akadálynak, ha egyébként nincs kifogása a kettős állampolgárság intézménye ellen. Hiszen az alaptörvény nem kőbevésett valami, az ukrán történelemben nem egy példa akad arra, hogy amikor szükség volt rá, a politikus urak minden további nélkül hozzá mertek nyúlni. Jusson eszünkbe például, hogy csupán az utóbbi nyolc évben, azaz a narancsos forradalom óta két ízben is módosították már az Alkotmányt az államelnöki jogköröket illetően, ami lényegesen fontosabb kérdés az állam szempontjából, mint a kettős állampolgárság ügye.

Több megszólalónál is visszatér ez a gondolat: az ország nem áll készen a kettős állampolgárságra. Dmitro Vidrin politológus és politikus például abban látja a kettős állampolgárság fő kockázatát (miközben hosszabb távon maga is támogatja a bevezetését), hogy lehetővé teszi a tisztességtelen állampolgárok szökését az ítéletvégrehajtó és adóhatóságok elől, vagyis attól tart, hogy nem „hasznos” célokra fogják kihasználni ezt a „kiskaput”, hanem az adózás és a büntetés elkerülésére. Megint csak érthetetlen az érvelés, hiszen a helyzet köztudottan az, hogy jelenleg gyakorlatilag bárkinek lehet második vagy akár harmadik állampolgársága is Ukrajnában, s ha úgy alakul, fel is használhatja valamelyiket a Vidrin által jelzett nem éppen nemes célokra. Már csak azért is, mivel jelen helyzet szerint gyakorlatilag lehetetlen ellenőrizni és bizonyítani a kettős állampolgárságot, s még amennyiben ki is derül, Ukrajna törvényei pillanatnyilag nem büntetik.

Magyarán az embernek az a benyomása, hogy a „szakértők” – és nem csak ők – valamiért nem akarják tudomásul venni, hogy a kettős állampolgárság engedélyezése ma Ukrajnában nem valamilyen többletlehetőség, -jog megadását jelenti a lakosság számára. A kettős állampolgárság mára tömegesen elterjedt, engedélyezésével tehát csak legalizálnának egy kialakult helyzetet, illetve lehetetlenné tennék, hogy az érintetteket hazájukban bármilyen vonatkozásban méltánytalanság érje, üldözésnek legyenek kitéve. Persze csak akkor, ha nem az a cél, hogy fenntartsák a jelenlegi bizonytalan helyzetet.

Téved, aki azt hiszi, hogy mindent elmondtunk már arról, miért nem legalizálható a kettős állampolgárság, mert az igazán elkeseredett ellenzői még csak ezután szólalnak meg a cikkben! Például Olekszandr Palij elemző szerint a kettős állampolgárság engedélyezése komoly károkat okozhat az országnak, mivel „az ukránok nemzeti identitása még csak most formálódik, és nehéz volna elkerülni az elmosódását tekintettel arra, hogy Ukrajna Oroszország és az Európai Unió között található”. „Végeredményben más államok nekifoghatnának fegyverrel megvédeni polgáraikat a mi területünkön a kérésük nélkül, vagy néhány polgár kérésére az abszolút többség véleménye ellenében” – teszi hozzá.

Egyrészt érthető, ha a néhány évvel ezelőtti grúziai események után valaki máig attól fél, hogy az ottani forgatókönyv Ukrajnában is megismétlődhet. Másrészt azonban a történelem arra tanít bennünket – és ezt egy szakértőnek tudni illene –, hogy amelyik ország háborúzni akart, vagy más módon próbált érvényt szerezni érdekeinek, az mindig talált okot a beavatkozásra. A külső beavatkozás lehetőségére hivatkozva lemondani egy demokráciában bevett gyakorlatról tehát nemcsak értelmetlen, de álságos és veszélyes is, hiszen így fokozatosan, lépésről lépésre haladva valamennyi demokratikus intézményt le lehet építeni az országban, amire egyébként szintén számos példa volt már az idők során. Jusson csak eszünkbe például a szocializmus építésében magára maradt Észak-Korea esete!

Érdekes módon a cikk utolsó alcímében a szerző mégis felteszi a kérdést, amivel a téma kibontását kezdenie kellett volna: „Miért törekednek más állampolgárságra?” Sajnos a választ nem az érintettektől, azaz a polgároktól tudakolja, hanem a politikusoktól. És a hatalompárti parlamenti képviselő, Vagyim Kolesznyicsenko – igen, az a bizonyos: az új nyelvtörvény társszerzője – elő is adja, szerinte mit kell gondolnunk erről a kérdésről. Mint kifejti, nem tiltani kell a kettős állampolgárságot, hanem megérteni az okokat, amelyek miatt az emberek meg szeretnék kapni egy másik ország állampolgárságát. Szerinte az üzletemberek esetében ezek az okok teljesen nyilvánvalók: akinek nagy vagyona van, igyekszik megőrizni azt, elkerülni az adóztatást. Az egyszerű polgárok pedig általában akkor gondolkodnak el a kettős állampolgárságon, amikor nem látnak egyéb lehetőséget arra, hogy megvédjék magukat, s amikor humanitárius problémák kezdődnek – állítja a politikus.

A szimpatikus bevezető után azonban kibújik a szög a zsákból: „Ukrajnában akkor kerül szóba a kettős állampolgárság és a közeli viszony Oroszországgal, amikor nyomást és kényelmetlenséget éreznek az oroszajkú polgárok, vagy azok az emberek, akik számára az orosz kultúra és az orosz szellemiség kulcsfontosságú – idézi Kolesznyicsenkót a szerző. – Keresni kezdik a módját, miként védhetik meg magukat. Ők nem akarnak Ukrajnával viaskodni, vagy nem hisznek a saját erejükben. Így kénytelenek vagy elhagyni az országot, vagy keresni a módját, miként kaphatnák meg a második állampolgárságot”. Jegyezzük meg, hogy Kolesznyicsenko gyakorlatilag megérti a kettős állampolgárságtól nagyobb biztonságot remélő oroszajkú ukrán állampolgárokat!

A cikkíró ezután így folytatja: „Ezenkívül a képviselő felemlítette azt a veszélyes tendenciát, mely a magyar és román útlevelek ukránoknak való tömeges kiadásával van összefüggésben. »Románia és Magyarország igényt tart bizonyos ukrán területekre a második világháború után. Az ukránok tömeges paszportizációja 2005-2006-tól kezdődött, mindjárt azután, hogy elkezdték megsemmisíteni a román és magyar iskolákat, alighogy ezek az ukrán állampolgárok elveszítették a lehetőséget, hogy felsőfokú végzettséget szerezzenek, s humanitárius feszültség alakult ki. Az állami nyelvpolitika alapjai törvény elfogadása után a románok és magyarok általi paszportizációnak ez a hulláma elcsitult, és az emberek érezték, hogy tudnak élni Ukrajnában« – magyarázta Kolesznyicsenko.”

Lefordítva a politikusi gondolatmenetet a „köznép” nyelvére Kolesznyicsenko azt sugallja, hogy a problémák a narancsos forradalommal, az ukrán nemzeti erők hatalomra kerülésével kezdődtek, ami a kisebbségek jogainak korlátozásával járt együtt, s ez váltotta ki a kettős állampolgárság iránti fokozott igényt. Majd hatalomra került a Régiók Pártja, elfogadták az új nyelvtörvényt, s a problémák szinte maguktól megoldódtak. Eltekintve attól, hogy a tények nem felelnek meg a valóságnak – például a magyar újrahonosítás megindítása 2010-ben semmilyen összefüggésben nem lehet a narancsos forradalommal, és semmi nem utal arra, hogy a folyamat megállt volna az új ukrán nyelvtörvény elfogadásával –, a hatalompárti politikus üzenete érthető: a) ami az oroszok részéről természetes reakció az ukránok nacionalista túlkapásaira, amögött a magyarok részéről irredentizmus bújhat meg; b) az új nyelvtörvény elfogadásával a hatalom megoldottnak tekinti a problémát, még akkor is, ha a jogszabály szinte kizárólag az oroszajkú lakosságra vonatkozik. Ha úgy tetszik, ez volt a cikk „eszmei mondanivalója”.

„Ezenkívül a kettős állampolgárság legalizálása veszélyes Ukrajna számára, mint bármelyik ország számára, amelynek problémái vannak a szomszédos államokkal – folytatódik a cikk, mely Viktor Csumak ellenzéki parlamenti képviselő véleményével zárul. „Nekünk vannak problémáink Kárpátalján is, Bukovinán is, Oroszországgal is – állítja egyebek mellett a honatya. – Végeredményben a bipatrióták, kettős állampolgársággal rendelkező embereknek meglehetősen nagy diaszpóráit kapjuk az ukránok között, akik Ukrajna területén fognak élni, óriási problémáink lesznek a nemzeti állami politika megvalósításával.”

Nem csoda, ha ezek után az olvasónak tátva marad a szája. Nap mint nap azt halljuk, milyen jók a Magyarország és Ukrajna közötti kapcsolatok, az ismertetett írásból mégis az derül ki, hogy egyes ukrán politikusok potenciális ellenségként kezelik a szomszédos országot, amelynek területi igényei vannak Ukrajnával szemben, s ehhez állítólag a kárpátaljai magyarokat is kész felhasználni. Az egészben csak annyi a megnyugtató, hogy újra bebizonyosodott: nincs üldözési mániája annak, aki úgy véli, hogy egyesek még a demokratikus ellenzék soraiból is afféle ötödik hadoszlopként tekintenek ránk, kárpátaljai magyarokra, hogy gyakorlatilag másodrangú állampolgárok vagyunk a saját szülőföldünkön. Ebből viszont következik, hogy nem csoda, ha valaki elgondolkodik a második állampolgárság felvételén…