Kopogtató: Egészségügy, egészségügy, te drága!

Egy ember társadalmi jólétéhez elengedhetetlen az anyagi, erkölcsi, jogi, egészségügyi biztonság. Számomra ez utóbbi különösen fontos – fontos az a tudat, hogy bármi történjék is a családommal vagy velem, amikor kórházi ellátásra szorulok, akkor nem kell aggódnom azért, kinek a kezébe kerülök, lesz-e, ki ellásson, lesz-e megfelelő diagnosztikai szerkezet, gyógyszer, eszköz, kijön-e időben a mentő, előkerül-e időben az orvos, lesz-e, aki felvigye a hordágyat a lépcsőn. Mi, emberek szorongunk, ha egy betegség fogságába kerülünk, ha azonban még a körülmények is bizonytalanok, akkor teljesen reményvesztettek leszünk.
Amikor egy-egy külföldi, egészségüggyel kapcsolatos híradást látok, először nevetés tör ki belőlem, majd a káromkodási vágy kap el, végül valami keserűség fog el: ami máshol hírértékű anomália, az nálunk sokszor hétköznapi állapot.
Az egészségügyünk első és legnagyobb problémája a szakemberhiány. Most eltekintek a szakoktatás minőségének ecsetelésétől, mert az külön elemzést érdemelne. Azt a tényt szeretném vázolni, hogy a kárpátaljai egészségügyi intézményekben elfogynak az emberek – no, nem a betegek –, hanem a szakorvosok, nővérek, mentősök, ápolók és egyéb személyzet. Mindig azt vallottam, hogy orvosnak lenni – hivatás; ki róhatja fel a hivatáselhagyást vagy munkahelyvesztést egy szakembernek, aki elveszítette a reményt a megélhetésre. Nemrégiben egy vezető beosztásban lévő orvossal beszélgettünk, nagyon érdekes történelmi adalékra hívta fel a figyelmemet: a szovjet érában úgy tartották, hogy egy orvosnak elég megadni a minimálbért, és majd a nép hálájából, „kosarazásából” (egy kis tojás, túró, csirke, krumpli, paprika stb.) megél. Ezt az eljárást gyakorolták is, lehet mondani, sikeres volt: évtizedeken keresztül presztízsnek számított az orvosi szakma. Nem is lett volna ezzel baj, ha az ember nem lenne mindig ember, és nem akarna még többet, és nem a hozott kosár méretéhez igazítaná az ellátás, a szolgáltatás minőségét. Bár a Szovjetunió rég szétesett, a koncepció megmaradt: az orvosi alapbér még mindig kevés a megélhetéshez, az „adományozás” és annak „elvárása” rossz beidegződés lett. Csakhogy időközben megnyíltak a határok: az emberek többet látnak a világból, és több lehetőséggel, kihívással szembesülnek. Aki tudott élni a lehetőségeivel, kapcsolataival, az ma már angol, svájci, német, spanyol, osztrák, magyar, lengyel, cseh, szlovák beteget lát el: legtöbbjüket megbecsülés, szakmai fejlődés, karrier lehetősége övezi, ráadásul el tudják tartani a családjukat abból, amit keresnek. Ukrajnában hiányzik az egészségügyi dolgozók életpályamodellje, amely ösztönözné és támogatná a fiatal orvosok szakmai fejlődését, illetve meggátolná kivándorlásukat és a pályaelhagyást.
Az egészségügy másik nagy lépfenéje az épület-, eszköz-, felszerelés- és gyógyszerhiány. Nem hiszem el, hogy Ukrajna képtelen az önellátásra. Nem hiszem, hogy ez nem a tisztességen, a logisztikán, a jó szervezésen múlik. Sajnos, azt kell látnunk, hogy a vezetőink kiváló szervezőkészséggel rendelkeznek, amennyiben a saját zsebük tartalmát kell megtölteni, vagy saját cégük érdekeit kell képviselni, azonban ha a közös tulajdonról van szó, elszáll a felelősségtudat, az akarat és a kitartás, a közös érdek elmosódik.
Ha a problémát lokális szinten vizsgáljuk meg, kiderül, hogy az épületfelújítások körül csak kérdések merülnek fel, de megoldások nem születnek. Új eszközbeszerzésről akkor hallunk, ha adományként érkezik egy-egy gép. A gyógyszerellátás katasztrofális. A gyakorlat az, hogy akinek nincs pénz a tárcájában, az hagyjon fel a gyógyszeres kezelés igényével. A fáslitól kezdve az infúzión, az injekciós tűn át a kesztyűig mindent meg kell vásárolni.
Ráadásul az egészségügy élelmiszer-ellátása is hagy maga után kívánnivalót, a kőleves receptje igen elkelne egy-egy ebéd készítésénél.
Ukrajnában évek óta létfontosságú a nemzeti egység, a szuverenitás, a nyelvkérdés, az ukrán–orosz viszony rendezése, mindeközben egyre nő az elvándorlók száma, egyre kevesebben születnek, egyre többen halnak meg, üresen állnak a gyárak, a hivatalok, megműveletlenek a termőföldek – nincs munkaerő.
Ukrajnában állandó harc folyik. Hogy kivel harcol az ország vezetése, még nem derült ki, de az oktatás már sebesülten földre zuhant, az egészségügy holtan rogyott össze. Van-e lejjebb?
Van-e remény arra, hogy valaha feltámad hamvaiból ez a jobb sorsa érdemes ország?

Kudlotyák Krisztina
Kárpátalja.ma