Küzdelem a szabadságért
A demokratikus Kambodzsát 1979-ben megszállták a vietnami kommunisták, elűzve a romantikus Pol Potot. A vietnami szuronyokra támaszkodó bábkormány új rendet vezetett be: engedélyezte a városokba költözést, a pénz használatát, szabad volt könyveket olvasni és szemüveget hordani, iskolában tanulni és kórházban gyógyulni, moziba járni és megtartani a vallási szertartásokat. Egyszóval, Kambodzsát leigázták az idegen hódítók. De a hazafias erők nem törődtek bele hazájuk megszállásába! A szabadságszerető parasztságra támaszkodva a vörös khmerek harcba szálltak Kambodzsa felszabadításáért. A világ közvéleménye szolidáris volt a kambodzsai hazafiakkal: az ENSZ nem ismerte el a megszállók teremtette bábállamot, Pol Pot elvtárs és harcostársai amerikai támogatást kaptak. A vörös khmerek ugyanolyan szabadságharcosoknak számítottak, mint a bátor afgán mudzsahedek…
Ez csak egyike azoknak a paradox történeteknek, amelyekkel az oly sokat emlegetett szabadság szavunk szolgálhat, jegyzi meg Mihajlo Dubinyanszkij, rámutatva, hogy a fogalom mostanság ismét igen aktuálissá válik Ukrajnában, ahol szerinte nem állunk túl jól a szabadságjogokkal. Mint emlékeztet, a szakemberek szerint Viktor Fedorovics államfőnknek mindössze egy év alatt sikerült megtennie egy akkora darabot a diktatúrához vezető úton, amihez elődjének, Leonyid Danyilovicsnak (Kucsmának – a szerk.) tíz évre volt szüksége. A szerző a továbbiakban ennek kapcsán az ukrajnai szabadságfogalom paradoxonait boncolgatja.
Miért torkollik munkatáborokba és mesterséges éhínségbe a dolgozók felszabadításáért folytatott küzdelem? Miért járnak a nemzeti felszabadítási mozgalmak a legsúlyosabb terrorral, s vezetnek nemegyszer véres diktatúrákhoz? Úgy tűnik, azért, mert a szabadság fogalma összeegyeztethetetlen bármiféle kollektivista koncepcióval. A szabad nemzet vagy a szabad nép ugyanolyan nonszensz, mint a szabad kaptár vagy hangyaboly. A szabadság csak az egyes ember számára érhető el. Ez egy individuális érték, mely szorosan kötődik egyéni értékeinkhez és prioritásainkhoz. A szabad állam ismertetőjegye sem színes rongyok lelkes lengetése, hanem a polgárok személyes szabadságjogainak biztosítására való törekvés – érthető módon annyiban, amennyiben azok nem ellentétesek egymással.
A szabadság a választás lehetősége, és minél több az alternatíva, annál több a formális szabadság. De az alternatívák iránti igény túlságosan eltérő, sokféle. E sorok szerzőjének, írja Dubinyanszkij, elengedhetetlenül szükséges a publikálás szabadsága, hogy közzétehesse mélyenszántó gondolatait, míg egy egyszerű vízvezeték-szerelőnek vagy közlekedési rendőrnek ez ingyen se kellene. A tojásfejű értelmiségi szabadon akarja olvasni Paszternakot és Szolzsenyicint, a lelketlen spekuláns viszont örömmel elcseréli ezt a lázító irodalmat az adómentességre. A lakosság néhány százaléka számára rendkívül fontos az egyneműek szabad egybekelése, amely teljesen felesleges a heteroszexuális többség számára. Egyeseket ugyanakkor az a lehetőség vonz, hogy szabadon betörhessék mások fejét, szabadon eltulajdoníthassák mások javait, vagy hogy a környezetükre erőltessék a saját akaratukat.
Érdekeink csak részben esnek egybe, ezért a szabadságért folytatott közös küzdelem elkerülhetetlenül konfliktusokhoz vezet. A peresztrojka éveiben szovjet polgárok milliói lázadtak fel az SZKP diktatúrája ellen. De míg a pápaszemes disszidens szólásszabadságra és a választás szabadságára vágyott, addig az egyszerű átlagpolgár szerette volna szabadon fogyasztani a kolbászt, a farmert, az import elektromos készülékeket és a hollywoodi filmeket. Megkapva, amire vágyott, a szerény kispolgár átállt Putyin és Lukasenko oldalára, a szerencsétlen disszidens viszont magára hagyatottan értetlenkedett: hogyan köthettek ki tegnapi harcostársai a demokráciáért vívott csatározásokban az ellenséges táborban?!
A posztszovjet átlagembereket gyakorta nevezik raboknak, akik készek felcserélni a szabadságot a stabilitásra és az anyagi jólétre. De valóban így van-e?
A szabadságszeretet minden ember sajátja, azoké is, akiknek nincsenek különösebb szellemi igényei. Az ilyen embert vonzza a szabadság, hogy változatosabbá tehesse az étrendjét, ahelyett, hogy takarékoskodnia kelljen az élelemmel. Szüksége van a szabadságra az új ruha kiválasztásához, ahelyett, hogy tovább kellene viselnie a régit. Arra vágyik, hogy szabadon élvezhesse a friss levegőt, a tengert és a napot, ahelyett, hogy pénz híján otthon, a négy falm között kényszerüljön eltölteni a szabadságát. Szeretné szabadon járni az utcákat a nap bármelyik szakában, ahelyett, hogy reszketnie kellene a testi épségéért és a pénztárcájáért.
Mivel a pénz és a biztonság felszabadít, inkorrekt e javaknak a szabadságra való elcseréléséről beszélni: valójában egyes javakat cserélnek el másokért. A hétköznapi ember elveti a számára szükségtelen politikai szabadságokat cserébe az aktuálisabbakért.
Csak hát nehéz megbékélnünk a gondolattal, hogy más elképzelése a szabadságról lényegesen eltérhet a sajátunktól. Ezért előszeretettel emlegetünk „rab pszichológiát”, „szolgai mentalitást”, sőt még „rab géneket” is.
Nos, íme egy tanulságos részlet a rab nemzetek egyikének történetéből. A franciák 1848-ban letaszították trónjáról az utált Lajos Fülöp királyt. Párizs utcáin zengett a Marseilles, a polgárok boldogan köszöntötték a szabadságot és a köztársaságot. De már 1851-ben Louis Napoleon Bonaparte elnök magához ragadta a hatalmat, és a franciák többsége a füle botját sem mozdította. Franciaországban a nép támogatásán alapuló tekintélyelvű rendszert vezettek be, és a Victor Hugóhoz hasonló politikai emigránsok hiába írták leleplező pamfletjeiket, felkelésre buzdítva honfitársaikat.
Talán egy titokzatos genetikai mutáció változtatta a szabadságszerető franciákat alázatos szolgákká? A dolog lényegesen egyszerűbb. A bonapartista rendszer véget vetett a demokráciának, ugyanakkor stabilizálta a gazdaságot, biztosítva a polgároknak a lehetőséget, hogy pénzt keressenek és el is költhessék azt. A hatalom elnyomta a független újságírást, viszont engedélyezte a könnyed szórakozást és a XIX. századi mércével mérve merész erotikát. Az ilyen liberté tökéletesen kielégítette az átlagos burzsoát vagy proletárt, de nem a Nyomorultak szerzőjét…
Ám térjünk vissza a jelenkori Ukrajnába. Kinek van valóban szüksége polgártársaink közül a politikai szabadságjogokra? Legyünk őszinték: ők nem fanatikus aszkéták, akik készek durva vászoninget ölteni és szikkadt kenyéren élni a demokrácia nevében. Ők jobbára a hivatali középosztályhoz tartoznak, akiknek a fogyasztói igényei lényegében már kielégítettek. Felfelé kapaszkodva Maslow piramisán, ezek az emberek egyre többet akarnak – nyomasztja őket a szükségszerűség, hogy az elnöki akarat túszainak kell lenniük, arra vágynak, hogy befolyással lehessenek országuk jövőjére. Sajnos a szóban forgó réteg nem túl népes, s kénytelen állandóan körbepislogni hatalmasabb útitársakat keresve.
Az ukránok elégedetlensége a jelenlegi hatalommal rohamosan nő, de csak keveseket nyugtalanít Janukovicsnak az a szándéka, hogy egy újabb Lukasenkóvá váljék. A polgárok döntő többségét az keseríti el, hogy Viktor Fedorovics képtelen átalakulni bőkezű „backává” (vagyis apává; így becézik hívei, s csúfolják ellenfelei Lukasenkót Fehéroroszországban – a szerk.), aki anyagi felszabadulással ajándékozza meg a népet a polgári szabadságjogokért cserébe.
Az utóbbi időben az ukrán értelmiséget aggasztani kezdték a köznép szociális problémái. Egyesek már a bázisról és a felépítményről szóló régi elméletet is elkezdték leporolni, mert úgy tűnik, a demokratikus közvélemény Janukovics elleni faltörő kost vél felfedezni a tömegek társadalmi elégedetlenségében. Szemük előtt lebeghet napjaink arab diktátorainak példája, akik meghátráltak a kisemmizett tömeg előtt.
De mennyire reális ez a szövetség? A demokrácia csak ott ereszthet gyökeret, ahol valóságos az igény iránta. Az azonban, hogy a politikai szabadság a fogyasztói szabadság kulcsa, üres ígéret. A demokratikus rendszer nem garancia a gazdasági növekedésre és az anyagi jólétre, aminthogy egyébként a tekintélyelvű sem az. Amint az utca embere ráébred az ígéret hamisságára, azonnal megszabadul tőle.
El lehet játszani, hogy a tekintélyelvű rendszer elleni éhséglázadás a polgári szabadságjogokért folytatott küzdelem. De nem érdemes meglepődni azon, hogy az így kiharcolt demokrácia életképtelennek bizonyul, és hamarosan összedől, mint egy kártyavár.
Forrás: karpataljalap.net