Már megint a magyar a hunyó…

Minap Magyar csalódás címmel közölt írást az ukrán nemzeti és nacionalista erőkhöz közel álló zakarpattya.net.ua blogjában Oleg Diba újságíró-vállalkozó.

Szerinte árulással ér fel, hogy a magyarok nem vettek részt azon a múlt vasárnapi ungvári megmozduláson, mellyel az ország európai uniós társulási szerződésének aláírását támogatták az ellenzéki pártok.
„Mindig példaként hozom fel honfitársaimnak a magyar hazafiságot és nemzeti fegyelmezettséget. És mindig annak voltam a híve, hogy egyesíteni szükséges Kárpátalja ukrán és magyar hazafiainak erőfeszítéseit egy valóban civilizált, jó értelemben véve európai Ukrajna felépítésére” – indítja írását lehengerlő arcátlansággal annak a portálnak a munkatársa, amely évek óta nyilvánosságot, fórumot biztosít mindazoknak a erőknek, köztük a nacionalista Szvoboda pártnak is, amelyek rendszeresen támadják a kárpátaljai magyarságot.
„Emellett máig emlékszem az ukrán-magyar együttműködés példáira, melyeket az UÁE diákjai mutattak fel a ’80-as évek végén, a ’90-es évek elején, amikor például az ukrán nemzeti (akkor még nem állami) zászló a magyar nemzeti mellett lobogott azon a közös „szubotnyikon”, amelyen Mihajlo Lucskajnak a szovjetrendszer által elrondított kápolnácskáját tisztítottuk meg. Gondolom, emlékszik arra a jó együttműködésre Kovács Miklós, a KMKSZ vezetője is.
Éppen ezért a vasárnapi ungvári JevroMajdan legnagyobb csalódása az volt, hogy hiányoztak a magyar zászlók az ukránok mellől; és ebben az összefüggésben [csalódás] a kárpátaljai ukrán európai integrációs erőfeszítések támogatásának csendes, zavarodott és indokolatlan elmaradása is a kárpátaljai magyar közösség részéről. Annál is inkább, mivel magam mindig is az államaink közötti határok megszüntetését hirdettem az egyesült Európa keretében, mint a magyar etnikai területek felosztásában megnyilvánuló Trianon utáni igazságtalanság semmissé tételének legrealisztikusabb változatát. Ebben a vonatkozásban szinte nem is tudom, kinek előnyösebb Ukrajna, s ezen belül Kárpátalja integrálódása Európába: az ukránoknak, vagy a kárpátaljai magyaroknak” – írja Diba, s bizonyára nemcsak e sorok szerzőjének állt el egy pillanatra a lélegzete az ukrán újságíró képmutatásától. A kárpátaljai internetes újságírásban kevéssé jártas olvasók kedvéért tegyük hozzá: talán egyetlen helyi ukrán portál sem emlegeti írásaiban annyit a magyar szeparatizmust, s követel gyakrabban szigorúbb fellépést ellene az ukrán államiság védelmében, mint éppen a zakarpattya.net.ua.
Való igaz, hogy a rendszerváltás napjaiban kárpátaljai ukránok és magyarok együtt tették meg az első lépéseket egy új, demokratikus ukrán állam kialakításának rögös útján, ám az is kétségbe vonhatatlan tény, hogy amint átvette az irányítást, a többségi nemzet szinte azonnal megfeledkezett „útitársairól”, így rólunk, magyarokról is. Elmondható, tettek róla, hogy soha, egy pillanatra se érezhessük magunkat egyenrangú és -jogú állampolgároknak ebben az országban. (Az egyenjogúság ára vélhetően a teljes beolvadásunk lenne, hogy megszűnjünk magyarnak, közösségnek lenni, vagyis az önfeladás.)
A független Ukrajna történetének első évtizede még inkább a szovjetrendszer maradványainak és hatásának továbbélése, semmint a nemzetállam építésének jegyében telt – hangzik el nemegyszer válaszul az ukrán államépítés hiányosságait és lassúságát firtató kérdésekre. Csakhogy a kárpátaljai magyarságot a legtöbb támadás és igazságtalan intézkedés éppen azután érte, hogy a posztszovjet korszak dinoszauruszait az állítólagos nemzeti erők váltották fel az ország kormányánál a XXI. század első évtizedének derekán.
Bizony, kedves Oleg Diba, az igazi Majdan, a narancsos forradalom napjaiban Kárpátalján a magyar zászlók még együtt lengtek az ukránokkal, s a kárpátaljai magyar szavazatok többségét Viktor Juscsenko, az ellenzéki elnökjelölt kapta. Emlékezhetünk, hogy 2004-ben, az elnökválasztás második fordulóját megelőző napokban az a bizonyos ungvári diákból lett KMKSZ-elnök, Kovács Miklós Orbán Viktornak, a Fidesz elnökének jelenlétében választási megállapodást írt alá Kijevben a későbbi államfővel, aki a kárpátaljai magyarság támogatásáért cserébe számos kötelezettséget vállalt. Így írt erről szinte napra pontosan kilenc évvel ezelőtt a Kárpátalja hetilap: „A megállapodásban a KMKSZ vállalja, hogy az ukrán elnökválasztás november 21-i második fordulójában minden rendelkezésére álló eszközzel támogatja Viktor Juscsenko elnökjelölt megválasztását Kárpátalja magyarlakta településein. Ennek fejében Viktor Juscsenko megválasztása esetén támogatja a KMKSZ-nek a Tiszamelléki járás létrehozását célzó kezdeményezését, elősegíti a sztálinizmus magyar áldozatainak rehabilitálását és kárpótlását, valamint azon mechanizmusok létrehozását, melyek biztosítanák az ukrajnai kisebbségek, köztük a magyarok érdekeinek hatékony megjelenítését a Legfelsőbb Tanácsban. Az ellenzéki elnökjelölt ugyancsak vállalta a kárpátaljai magyarság nyelvi jogainak bővítését és gyakorlati megvalósításukat, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola átfogó támogatását, a magyar oktatási intézményrendszer fejlesztését, s az annak irányítására hivatott külön állami intézmény létrehozását.”
Csakhogy a forradalom euforikus napjait a csalódás, a kiábrándulás évei követték, Juscsenko fenti vállalási listájából végül semmi sem teljesült. Sőt, az elnök mögött álló nemzeti erők hatalomra kerülve nemcsak hogy nem teljesítették a vállalt kötelezettségeket, hanem módszeresen nekiláttak megnyirbálni a magyarság jogait és lehetőségeit.
Talán elég, ha emlékeztetünk, hogy az emelt szintű érettségi bevezetésekor az oktatási hatóságok nem biztosították a magyar diákoknak a lehetőséget, hogy anyanyelvükből érettségizhessenek, és sokáig még a tesztkérdések fordítása is bizonytalan volt. (A fordítás minősége egyébként máig elmarad az elvárhatótól.) Mivel pedig egyúttal kötelezővé tették a vizsgát ukrán nyelvből, anélkül, hogy lehetőséget biztosítottak volna az államnyelv megfelelő szintű elsajátítására, gyakorlatilag kizárták az ukrajnai felsőoktatási rendszerből a magyar fiatalok egy jelentős részét.
Akkor sem derűsebb a kép, ha azt vesszük sorra, mit sikerült elérnie a nemzeti oldalnak az államépítés, a civil társadalom megerősítése, a demokratikus értékek meghonosítása terén. Ebből az időszakból legtöbbünk elsősorban a rendszeres parlamenti verekedésekre és végeérhetetlen válságokra, a gázháborúkra, a szinte mindig gyanús lefolyású választásokra emlékezik.
Nemcsak a kárpátaljai magyarság, hanem az egész ország közvéleménye előtt hitelüket veszítették azok a „hazafiak”, akiknek a neve ezt a kaotikus időszakot fémjelezte (s akik közül egyébként sokan ma is meghatározó politikusai Ukrajnának). Ennek megfelelően 2010-ben nem csak a kb. 150 ezres kárpátaljai magyarság szavazatain múlott, hogy a narancsos pártok vereséget szenvedtek az elnökválasztáson, majd a parlamentben is kicsúszott kezükből az irányítás. Magyarán: az ukrán nemzeti erők élvezték a kárpátaljai magyarság bizalmát, de gőgös, önző, szószegő, értelmetlen és a demokratikus értékekkel össze nem egyeztethető politizálásukkal eljátszották azt.
Oleg Diba cikkének felvetése azért is érthetetlen és hamis, mert – némi költői túlzással persze – azt a látszatot kelti, mintha a kárpátaljai magyarság az ukrán nemzetet hagyta volna cserben egy sorsdöntő pillanatban múlt vasárnap, holott szó sincs ilyesmiről. Az a száznál alig valamivel több tüntető ugyanis, aki az említett ungvári gyűlésen megjelent az elmúlt hétvégén, aligha téveszthető össze az ukránsággal. A valóság ezzel szemben éppen az, hogy nemcsak a kárpátaljai magyarság „hagyta cserben” a tüntetés szervezőit, hanem az egész lakosság, méghozzá nemzetiségre való tekintet nélkül. A tavalyi parlamenti választási vereség után a JevroMajdan eddigi sikertelensége is bizonyítja, hogy a nemzeti ellenzék politizálása változatlanul hiteltelen, abból éppen az hiányzik, amire Ukrajnának a legnagyobb szüksége volna: a demokrácia értékei és szabályai melletti következetes kiállás, azoknak feltétel nélküli és mindenre kiterjedő érvényesítése – a saját tevékenységüket is beleértve –, a kibontakozás lehetőségét magában hordozó reális program felmutatása.
Ebből a szempontból egyébként a kárpátaljai ukránság nemzeti-nacionalista vonulata különösen hiteltelen, nem utolsó sorban a helyi magyarság vonatkozásában folytatott politikájuk okán. Például hogyan várhat bizalmat és szolidaritást a zakarpattya.net.ua cikkírója azoktól a kárpátaljai magyaroktól, akiket portálja hasábjain (is) folyamatosan gyanúsítgatnak, néha szinte leplezetlenül szeparatizmussal vádolnak, akikre ki nem mondottan az állítólag régi területeit visszaszerezni igyekvő Magyarország ötödik hadoszlopaként tekintenek? (Ezért hangzik különösen cinikusan Dibának a trianoni igazságtalanság orvoslására vonatkozó, fentebb is idézett megjegyzése!)
Ott van azután a zászlókérdés. Diba 20 éve még természetesnek tartotta az ukrán nemzeti zászló használatát az akkori állami mellett, az utóbbi időben viszont a portálján publikálók nem egy esetben megtagadnák ezt a lehetőséget a magyaroktól. Cikkéből ítélve a szerző már két évtizede is pontosan tudta, mi a különbség a nemzeti és az állami zászló között, s miért lehet fontos az előbbi, ma viszont „elvtársainak” vagy szövetségeseinek némelyike leparancsolná a piros-fehér-zöld nemzeti lobogókat közintézményeinkről azt állítván, hogy azok magyar állami jelképek. Az ukrán nemzeti oldal, de a teljes jelenlegi ellenzék hiteltelensége is elsősorban abból adódik tehát a magyarok szemében, hogy sem a példaként felhozott esetekben, sem máskor nem álltak ki egyértelműen és hathatósan jogaink védelmében.
De térjünk vissza Oleg Diba írásához! A szerző a magyar közösség vezetőit is alaposan kiosztja, akiknek viselkedését véleménye szerint jelen körülmények között nem a nemzeti érdekek, hanem kizárólag „a saját mindennapi merkantilista cél” határozza meg. „Van, aki szépen rátapadt az állami vályúra, amelyet a Régiók Pártja tolt eléje, van, aki tudatára ébredt a saját feleslegességének, ha eltűnnek a határok, s azokon keresztül megszűnnek folyni Magyarországról a dotációk a magyar diaszpóra támogatására…. Ám az okok nem fontosak. Akárhogyan is, de Kárpátalja magyar közössége éppen abban a pillanatban dermedt abszurd tanácstalanságba, amikor Ukrajna egy lépésnyire került Európától. Szerintem ez árulás, melyet magyarázgatni lehet, de igazolni nem…” – írja.
A szerző ezután meglehetősen zavaros fejtegetésbe bonyolódik arról, miként cselekedtek az európai integráció ellen egyes kárpátaljai magyar vezetők és önkormányzati képviselők, érthetetlen módon egy kalap alá véve e tekintetben a hatalom Gajdos István fémjelezte magyar embereit és pártjukat, valamint a kárpátaljai magyarság érdekeit képviselő KMKSZ-t, majd így zárja sorait: „És végképp nem vagyok hajlandó hinni abban, hogy a november 28-án 17.00 órai kezdettel Ungvárra tervezett vicsén (amolyan tanácskozó népgyűlés – a szerk.) ismét nem lesznek magyar zászlók. Mert ezután magyar barátaim már egészen biztosan nem tudnak majd a szemembe nézni, nekem pedig egyszerűen nem akarózik majd kezet nyújtani nekik…”
Mindenekelőtt szögezzük le: csodálkoznánk, ha Oleg Dibának fentebb ismertetett írása után még maradnának igaz magyar barátai.
Mint már utaltunk rá, hűséget és szolidaritást csak az várhat el, aki hasonlókkal tud válaszolni, ám jól tudjuk, mit kaptunk eddig mi kárpátaljai magyarok ukrán polgártársaink némelyikétől: vádakat és rágalmakat a kettős állampolgárság okán, azért, mert hallattuk a hangunkat a nyelvtörvény betartását, a magyar oktatást érintő kérdések rendezését, autonómiát követelve. Igazi szolidaritás és együttműködés is csak egyenlő felek között alakulhat ki, s mi egyelőre nem vagyunk azok.
Diba úr felvetheti esetleg, hogy a bennünket érő méltánytalanságokban ő személy szerint nem ludas, igazságtalan az ő fejére zúdítani minden vádat. Csakhogy jól tudjuk: „vétkesek közt cinkos, aki néma”, s ő nem éppen arról ismert – amiként portálja sem –, hogy mindjárt és következetesen tollat ragadna a magyarok védelmében, valahányszor szükségessé válik. Pedig lehetetlen, hogy újságíróként ne tudott volna róla, hányszor lett volna szükségünk az igazi ukrán demokraták támogatására az elmúlt években.
Azt se feledjük, hogy Magyarország, s a határon túli magyar közösségek Ausztriában, Szlovéniában, Horvátországban, Romániában és Szlovákiában már az Európai Unió részei. Már csak ezért sem valószínű, hogy a kárpátaljai magyar közösség vétke lenne, hogy Ukrajna eleddig még egy távoli időpontot sem kapott a csatlakozásra Brüsszeltől.
De talán így van ez jól. Mert való igaz, hogy a kárpátaljai magyarság Európába vágyik, ám nem mindenáron. Az európaiságnak ugyanis nem az a lényege, kedves Diba úr, hogy mindenhová kiaggatjuk az aranycsillagos kék logót, miközben változatlanul semmibe vesszük a törvényeket és eltapossuk a nálunknál gyengébbeket, ahogyan azt az elmúlt húsz évben megszokhattuk Ukrajnában – legalábbis szeretnénk hinni, hogy így van, mert csak ennek van értelme. Ezért jobb, ha előbb az emberek, a törvények, az intézmények válnak európaiakká, s csak azután a külsőségek, amilyen a társult tagág státusa is. Különben azt kockáztatjuk, hogy nem az európaiság hatja át Ukrajnát, hanem az itteni közállapotok fertőzik meg az Uniót.