Más forradalom

Lépten-nyomon azt hallani, hogy más forradalom ez a mostani, mint amilyen az a bizonyos narancsos volt 2004 és 2005 fordulóján.

Akkoriban például nem volt kérdéses, mondják, hogy ki melyik oldalon áll: a hatalmon lévő szocdemeket (az egyesítetteket) leváltani összefogott az egész ország – vagy majdnem az egész. Ukrajna keleti és déli részein persze annak idején is másként gondolták ezt sokan, nyugaton azonban bizonyosan nem volt különösebb vita a tekintetben, hogy az akkori hatalomnak távoznia kell, az államfői tisztet Leonyid Kucsmától megörökölni igyekvő Viktor Janukovics nem lehet az ország elnöke. Nem is lett.

Kijevben annak idején nem építettek barikádokat, nem dobálták kockakővel a rendőröket, s azok sem öltek, aláztak meg embereket. Akkoriban inkább énekeltek a tüntetők, akik sokkal többen voltak, mint manapság, és sokkal többet is nevettek. A rendőrök parancsra sem merték volna megkockáztatni, hogy nekirontsanak a valóban békés civileknek.

A mostani ezzel szemben egy komor forradalom. Csikorognak a fogak, lecsapnak a gumibotok, büntetnek a hivatalok. Egyre fokozódik az elkeseredettség és az elszántság mindkét oldalon. A kulturális minisztérium például gyakorlatilag megfenyegette minap a görögkatolikus egyházat, amiért papjai a tüntetők között, a kijevi Majdanon is szolgálnak. Hasonlóra Ukrajna fennállása óta nem volt még példa!

Azt halljuk, hogy a fővárosban tiltakozó tömeg hemzseg a hatalompárti bérencektől, akik erőszakos összecsapásokat igyekeznek kiprovokálni a karhatalom és a demonstrálók között. De a tüntetők egy részét is fizetik – rájuk az ellenzék költ, hogy akkor se aludjon ki a forradalom lángja, amikor a hatalom éppen semmivel sem szítja a lakosság elégedetlenségét.

Másmilyen forradalom ez a mostani. A narancsos forradalom idején mindenki tudta, de legalábbis érezte, hogy mi a tét: az emberek nemet mondtak arra a rezsimre, amely fokozatosan magához ragadta a hatalmat, megfojtotta a demokráciát. Az akkori ellenzéki pártok – a mostaniak elődei – ezt az elemi erejű tiltakozást meglovagolva tudtak végeredményben felülkerekedni a pénz és a megfélemlítés hatalmán.

Ezúttal viszont inkább az ellenzéki pártok húzzák maguk után a tömeget. Másképpen fogalmazva: akik a jelenlegi hatalom miatt kerültek hátrányos helyzetbe 2010, a legutóbbi elnökválasztás után, igyekeznek meggyőzni polgártársaikat arról, hogy azoknak miért lenne érdemes küzdeniük.

A hangulat ennek megfelelően most nem annyira rendszerváltó, inkább csak hatalomváltó. A polgárok döntő többsége egy argentin és egy mexikói szappanopera között a napi események krónikáját bámulva a híradóban valójában nem hiszi, hogy ha újra Timoseko, Jacenyuk, esetleg Tyahnyibok vagy Klicsko kerül hatalomra, alapvető változások történhetnek ebben az országban. S főleg azt nem hiszi, hogy ehhez az ő részvételére, közreműködésére is szükség volna. Túl régóta élnek túl sokan nincstelenségben Ukrajnában, s túl sokszor becsapták már őket. A legkeserűbben talán éppen a narancsos forradalom után kellett csalódniuk, amikor pedig azt hitték, hogy ők győztek. Ráadásul lényegében éppen azok a politikusok hagyták őket cserben, akik ismét a bizalmukat kérik. Ha ezek az emberek most mégis újra az utcákra, terekre vonulnak, azt az esetek többségében nem az ellenzék hívó szavára teszik, hanem a kilátástalanság, a kétségbeesés mozgatja őket.

Másmilyen forradalom ez a mostani, hisz ígérni is képtelenek már a politikusok. Az ellenzék részéről nem ígérhetnek gazdasági fellendülést és jólétet a romokban heverő országnak, mert senki sem hinne nekik. Nem ígérhetnek őszintén és hitelt érdemlően demokráciát és törvényességet sem – legalábbis rövidtávon –, hisz nem szoktak hozzá, hogy éljenek vele, s egyébként is úgy éreznék, hogy azzal a saját kezüket kötik meg hatalomra kerülésük esetére. Úgyszintén kecsegtetik semmivel az országban élő oroszokat és a kisebb nemzetiségi közösségeket, mert változatlanul kizárólag ukrán Ukrajnát akarnak, amilyet 2005 és 2010 között próbáltak ránk erőszakolni. Végül nem ígérnek semmit, mert nem tanultak a múltból, ismeretlen előttük a kompromisszum, a kiegyezés, a megbékélés fogalma, mint a válságból való kilábalás gyakorlatilag egyetlen megmaradt eszköze.

Magától értetődően a hatalom sem ígér semmit, hiszen a Régiók Pártja kormányoz, a PR rendelkezik ma még minden eszköz felett a pénztől egészen a gumibotig, s változatlanul nyeregben érzi magát. Nem ígér semmit a hatalompárt, mert tagjai és vezetői nem szoktak a demokráciához, de legfőképpen azért nem, mert ismeretlen előttük a kompromisszum, a kiegyezés, a megbékélés fogalma, mint a válságból való kilábalás gyakorlatilag egyetlen megmaradt eszköze.

Egyedül Európát ígérték-ígérik nekünk a politikusaink rendületlenül. Előbb a hatalom áradozott róla, mostanában az ellenzék hiteget vele. Európa azonban feltartóztathatatlanul távolodik tőlünk, amint egyre több vér hull a kijevi utcák kövére. Miközben Brüsszelt emlegetik Kijevben, egyre jobban közeledünk Moszkvához és Minszkhez.