Még egy kis orosz birodalmi sugallat

A kárpátaljai olvasó számára bizonyára nem újdonság a megállapítás, hogy az ungvári ua-reporter.com hírportál oroszpárti.

A jelek egyértelműek: lekezelően bánik a kiadvány a Jevromajdannal és az ukrán tüntetőkkel, viszont lelkesen véd mindent, ami orosz, illetve mindent, amit moszkvai ihletésre orosz világként szokás emlegetni napjainkban, s ami legtöbbször nem jelent egyebet, mint az orosz befolyási övezetet a posztszovjet térségben.

Néhány nappal ezelőtt számoltunk be róla, hogy az ua-reporter.com közölte egy oroszországi portál írását arról, miként vezethet Ukrajna európai integrációja az ország nyugati területeinek elvesztéséhez, miután azokra állítólag Magyarország és Románia is igényt tart. Amint egy fecske sem csinál nyarat, úgy egyetlen cikkből sem ildomos messzemenő következtetéseket levonni, a napokban azonban egy újabb hasonló szellemű írást közölt a portál, ami már nem tekinthető véletlennek, ráadásul az ostor már megint a magyarok hátán csattan.

Jellemző, hogy az ua-reporter.com ezúttal sem verte nagydobra, eredetileg hol látott napvilágot az általa átvett cikk, ám nem volt nehéz utánanézni a világhálón, hogy a Vagyim Truhacsev által jegyzett írás először valószínűleg az Orosz Népi Világtanács (VRNSZ) elnevezésű szervezet portálján (vrns.ru) jelent meg. Ennek beállítottságáról sokat elárul, hogy a honlap címlapján közölt egyik fotón Kirill pátriárka látható, amint éppen kitünteti a VRNSZ nevében Vlagyimir Putyin elnököt az orosz államiság megőrzéséért kifejtett tevékenységéért…

A Wikipédia által Közép-Európa szakértő történészként ismert Vagyim Truhacsev írása eredetileg Románia és Magyarország igényei Ukrajna egy részére valóságosakká válhatnak az európai integráció után címmel jelent meg. Ezt az ua-reporter.com jobbnak látta ekként módosítani: Románia és Magyarország mégiscsak igényt tart még Ukrajna egy részére. Mintha csak azt mondanák, hogy ugye, mi megmondtuk, itt a bizonyíték.

Ha valaki számára esetleg nem lenne elég egyértelmű, mit is állít a cím, az orosz szakíró bevezetőjében kifejti: „Amennyiben Ukrajna a felgyorsított európai integráció felé veszi az irányt, szembe kell néznie az EU két tényleges tagjának – Romániának és Magyarországnak – az igényeivel. Mindkét állam az útleveleit osztogatja Odessza, Csernyivci és Kárpátalja megyék lakóinak. A román és magyar politikusok némelyik beszédéből a területi engedmények követelése is kihallható”.

A kevésbé tájékozott orosz és/vagy ukrajnai olvasó kedvéért a cikkíró összefoglalja a legfontosabb tudnivalókat a témáról, vagyis azt, hogy Ukrajna nyugati részének egyes régióiban moldávok, románok és magyarok élnek, s hozzáteszi: a bukaresti és budapesti hatóságok árgus szemekkel figyelik, nehogy Ukrajna megsértse nemzettársaik jogait.

„Sajnos el kell ismerni, hogy az ukrán hatóságok politikája, legalábbis Viktor Janukovics hatalomra kerüléséig nyugtalanságra adott okot Romániában és Magyarországon, sőt útmutatást is a cselekvéshez – írja Truhacsev. – Az oktatás ukránosítása, az ukrán nacionalisták felmagasztalása nemcsak az orosznyelvű lakosság elégedetlenségét váltotta ki, hanem a moldávokét, a románokét és a magyarokét is. Ennek eredményeként sokan közülük nemzetállamaik felé fordultak.

Az elmúlt évben Ukrajnában hatályba lépett egy törvény, melynek értelmében a nemzeti kisebbségek nyelvei hivatalos státust nyertek azokon a területeken, ahol egy tömbben élnek. A románok és a magyarok már aktívan éltek is ezzel a lehetőséggel. A baj az, hogy az adott intézkedés megkésett. A fentebb jelzett három régió több tíz-, ha nem többszázezer lakója szerezte meg a szomszédos országok állampolgárságát (bár Ukrajna törvényei tiltják a kettős állampolgárságot).”

Érdemes megfigyelni a fenti helyzetismertetés virtuóz tendenciózusságát, amely kísértetiesen emlékeztet arra a stílusra, amellyel az ukrán sajtóban is oly gyakran találkozhatunk. (Talán a közös szovjet gyökerek teszik?) A szerző anélkül, hogy egyértelműen kimondaná, érzékelteti: a tárgyalt problémát a Viktor Janukovics hatalomra kerülése előtt kormányzó narancsos erők politikája okozta, amit a jelenlegi elnök – ha megkésve is – a nyelvtörvénnyel próbált orvosolni. Finoman elhallgatja ugyanakkor, hogy a szóban forgó, bár nevén nem nevezett nyelvtörvény legtöbb rendelkezése valójában soha nem működött, vagy legalábbis soha nem tartották be számos meghatározó passzusát – kivéve talán azokat az eseteket, amikor ez az ukrajnai orosz kisebbség érdekeit szolgálta… Példának elég ennyi: egyedül az orosz kisebbség tehet emelt szintű érettségi vizsgát az anyanyelvéből Ukrajnában, a többi – beleértve a magyarokat is – nem.

A szerző a továbbiakban részletesen ismerteti azon, jelenleg Ukrajna részét képező régiók történetét, amelyeket az állítólagos román és magyar területi igények fenyegetnek. Az olvasó engedelmével eltekintenénk e helyütt a román kérdés tárgyalásától, s arra koncentrálnánk, amit a szerző Kárpátaljáról, s az itteni magyarságról ír.

„A hivatalos adatok szerint Kárpátalján nagyságrendileg mintegy 150 ezer magyar él, ami a vidék lakosságának 12 százaléka. Azonban a régió délnyugati járásaiban ők képezik a többséget. Ez a kép annak a következménye, hogy a magyarok még 896-ban megjelentek a fehér horvátok keleti szláv törzsének földjein, és már a XI. században majdnem az egész Kárpátalja a Magyar Királyság része lett. A XIII. században a vidék egy része rövid ideig a Halics-Volinyi Fejeledemséghez tartozott, de azután ismét visszatért magyar fennhatóság alá.”

A szerző tehát oly sok szerzőtársához hasonlóan szintén előrángatja a naftalinból a „Kárpátalja ősi szláv föld” kifejezéssel jellemezhető modern legendakört. Korábban a szovjet történészek igyekeztek megindokolni a vidék Ukrajnához csatolását a második világháború után ezzel az egyébként minden tudományos alapot nélkülöző elmélettel, amely bizonyos jelekből ítélve a legújabb moszkvai és kijevi vezetésnek is tökéletesen megfelel. Miután e helyt nem volna értelme hosszadalmas okfejtésekbe bonyolódni a kérdés kapcsán, érjük be annak a kétségbe vonhatatlan ténynek a felidézésével, miszerint Kárpátalja jelenlegi szláv lakosságának sem genetikailag, sem kulturálisan nincs semmi köze az említett fehér horvátokhoz vagy bármely más, a magyar honfoglalás előtt a mai Kárpátalja területén élt népességhez. Ennélfogva, a magyarság ma joggal tekinthető a régió legrégebben itt megtelepedett, autentikus népcsoportjának, amit semmiféle csűréssel és csavarással nem lehet kétségbe vonni.

Most pedig ugorjunk egy nagyot az időben, kapcsolódjunk be újra Truhacsev rögtönzött történelemórájába abban a pillanatban, amikor a második világháborút követően Kárpátalja a Szovjetunió részévé vált. „Azonban a magyar lakosság csökkent ugyan, de nem tűnt el teljesen. És röviddel azután, hogy a Szovjetunió széthullott, Budapestről emlékeztettek, hogy a probléma létezik. Magyarország közreműködésével Kárpátalján megjelent két párt: az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség és a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség. Beregszászban magyar egyetem nyílt (valójában főiskola – a szerk.), több tucat iskolában magyarul oktatnak (magyar oktatás a Szovjetunió idején is folyt Kárpátalján, megjelenése semmiképpen sem köthető a rendszerváltáshoz – a szerk.). Vannak magyar nyelvű tömegtájékoztatási eszközök. Napjainkban a magyar nyelv hivatalos státust kapott Kárpátalja megye Beregszászi és Nagyszőlősi járásaiban (valójában ennél összetettebb a helyzet – a szerk.). Az egész nem lenne annyira veszélyes, ha a dolog a fentebb elmondottakra korlátozódott volna. Az ukrajnai európai integrátorok legnagyobb bánatára azonban nem ez a helyzet.”

A továbbiakban a szerző néhány a fentebbieknél is súlyosabb tárgyi tévedést enged meg magának, például azt írja, hogy az első Orbán-kormány (1998–2002) idején fogadták el Magyarországon azt a jogszabályt, amely megkönnyítette a határon túli magyarok számára a magyar állampolgárság megszerzését, holott, mint tudjuk, erre az intézkedésre a jelenlegi kormányzati ciklusban került sor. S ha már lúd, legyen kövér, gondolhatta Truhacsev, azt írja ugyanis, hogy egyes adatok szerint már 200 ezer kárpátaljai lakos kapott magyar útlevelet, ami legalábbis megmosolyogtató túlzás.

A cikkírónak a magyar alaptörvénnyel is problémái vannak: „2012-ben Magyarországon új alkotmány lépett hatályba, mely többek között így fogalmaz: »Magyarország az egységes magyar nemzet eszméjétől vezérelve felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért«, „»minden magyar állampolgárnak joga van ahhoz, hogy külföldi tartózkodásának ideje alatt Magyarország védelmét élvezze «”. Nem nehéz kitalálni, hogy Truhacsev ebben az esetben egy esetleges magyar beavatkozás veszélyére utal, amihez a Kárpátalján élő magyar állampolgárok szolgáltathatnák az indokot, valahogy úgy, ahogyan azt Oroszország tette néhány évvel ezelőtt Grúziában.

„Ezen kívül ugyanakkor lépett életbe az a törvény, amely lehetővé tette a határon túli magyaroknak, hogy szavazzanak a magyarországi parlamenti választásokon. Tavaly Bayer Mihály, Magyarország ukrajnai nagykövete támogatólag nyilatkozott a magyar autonómia létrehozásáról Kárpátalja délnyugati részén. 2013 őszén viszont a Jobbik párt, amely nem titkolja az Ukrajnával szembeni területi követeléseket, már fórumot tartott a kárpátaljai Beregszász városában.”

E szép kerek – bár mint jeleztük, helyenként hibás, pontatlan – okfejtés végén a szerzőnek nincs más dolga, mint hogy levonja a következtetéseket:

„Azt kapjuk, hogy Románia és Magyarország nyíltan semmibe veszik Ukrajna törvényeit, s a saját érdekeikkel összhangban cselekednek. Kitartásuknak köszönhetően Ukrajna több százezer lakosa lett az állampolgáruk, némelyik régióban pedig már a román és a magyar állampolgárok képezik a többséget. A bukaresti és budapesti politikusok nem is titkolják különösebben az Ukrajnával kapcsolatos étvágyukat. De nem is vádolhatók tulajdonképpen semmivel (egészen addig, amíg nem tartanak igényt keleti szlávok által lakott területekre). A nemzettársak védelme természetes dolog.

Amikor azonban szóba kerül Ukrajna belépése az EU-ba, Románia és Magyarország újabb engedményeket követelhet. Ha nem is területieket, hát pénzügyieket. Például azt, hogy térítsék meg polgáraiknak a szovjethatalom idején elvesztett tulajdont. Talál erre forrásokat Ukrajna? Nagy kérdés. De ha nincs pénz, törleszthet természetben, vagyis földdel. Érdemes-e hát az európai álomért legalábbis anyagi, de talán területi veszteségeket is kockáztatni?” – zárja sorait Vagyim Truhacsev.

Ezen a ponton ismét tetten érhető a hasonlatosság a szerző és az ukrán közírók-közszereplők gondolkodásában. Truhacsev ugyanis egy röpke gondolat erejéig sem foglalkozik azzal a kérdéssel, vajon volna-e adott esetben bármiféle jogalapja egy esetleges román vagy magyar területi követelésnek Ukrajnával szemben (ami nem is csoda egyébként, hiszen a posztszovjet térségben a jognak nincs túl nagy becsülete, akkora meg végképp nincs, mint egy jogállamban, ahol mindennek a törvény az alfája és az omegája). Ehelyett a szerző képmutatóan olvasóinak szegezi a kérdést: vajon készek lennének-e megfizetni az európai integráció árát? Ismerve kisemmizett, sokszorosan becsapott és megtévesztett népünket, joggal számíthat arra, hogy a válasz nemleges lesz.

A hasonló propagandacikkeket olvasva az ember tisztában van vele, hogy azok célja alapvetően a Moszkvától most éppen távolodó, Brüsszelben kuncsorgó Ukrajna visszacsábítása, kényszerítése az orosz érdekszférába a lakosság manipulálásával. De nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a fejünk felett zajló médiapárbaj repeszei időről időre bennünket, kárpátaljai magyarokat is megsebeznek. Az efféle írások annyi féligazsággal, ferdítéssel – és néha sajnos közönséges hazugsággal is! – árasztják el a közvéleményt, hogy később még nehezebb lesz bárkit meggyőzni követeléseink jogosságáról, s még hosszú ideig lehetetlen lesz megszabadulni a Budapest ukrajnai ötödik hadoszlopának címkéjétől, amely máris ránk tapadt a többségi nemzet egyes csoportjainak szemében.

Ennél is elszomorítóbb, hogy ebben a jelenlegi ukrajnai politikai huzavonában, amely állítólag az ország haladásának további irányáról hivatott dönteni, valójában nem a nyugati demokrácia hirdetői néznek farkasszemet a szovjet-bizánci örökség letéteményeseivel – ahogyan azt mondjuk 2004-ben, a narancsos forradalom idején is hittük. A szembenállók mindkét tábora azt várja ráadásul, hogy a kárpátaljai magyarság majd mellettük foglal állást. Csakhogy a magyarok nemcsak az ukrajnai közéletből ábrándultak ki – az ország polgárainak egy igen jelentős részéhez hasonlóan –, hanem a pártok nemzetiségi politikájából is, miután eddig a szembenálló felek egyike sem volt képes felülemelkedni az államalkotó nemzet, a hatalom gyakorlójának önzésén, hogy figyelembe vegye a kárpátaljai magyarság jogos igényeit.