„Mi magunk tehetünk legtöbbet önértékelésünk erősítéséért”

Kozma-Vízkeleti Dániel kiképző család-pszichoterapeuta, klinikai szakpszichológus február 6-án a Kezünkben a Jövő Alapítvány Mentálhigiénés Műhelyének meghívására érkezett Beregszászba a közelgő Házasság Hete alkalmából. Mivel családokkal és párokkal foglalkozik, így most különösen aktuális a mondanivalója.

– Milyen témával, üzenettel érkezett hozzánk, Kárpátaljára?

– Előzetes egyeztetés alapján az önbizalom, az önértékelés és kapcsolataink lett az a témakör, amelyről előadásaim során beszéltem. Mindennek a legfontosabb tanulsága talán az, hogy mi tehetünk legtöbbet az önértékelésünk erősítéséért, a saját önbecsülésünk fejlesztéséért és ebből kifolyólag a kapcsolataink javításáért. Ezt pedig úgy valósíthatjuk meg, hogy összegyűjtjük a ránk vonatkozó építő visszajelzéseket, és elhisszük azokat. Közben pedig nem feledkezünk meg a körülöttünk élőkről sem: biztatjuk őket, elmondjuk nekik elismerésünket, mert ez majd visszaszáll ránk.
Második nap műhelymunka keretében olyan személyekkel találkoztam, akik maguk is a segítő szakmában dolgoznak, ennek az estének a témája A segítőnek ki segít? volt.

– Mi a különbség előadás és műhelymunka között?

– Egy előadáson általában sokan vannak, az előadó mondja el gondolatait, tapasztalatait, a hallgatóság pedig passzív marad, a jó gondolatokat elviszi magával, és jó esetben meg is valósítja azokat. Egy műhelymunkán leginkább a résztvevők dolgoznak: a vezető felvet néhány kérdést, a jelenlévők saját ötleteikkel, tapasztalataikkal egymást erősítik. Ezért a műhelymunka sokkal intimebb, kevesebben is vannak, akik részt vesznek rajta.

– Elegendő-e ez az egy-két alkalom ahhoz, hogy fejlődjünk az önismeret terén?

– A résztvevők önismereti útja nem itt kezdődik és nem itt ér véget. Az önreflexió egy soha véget nem érő út. Ez az alkalom egy apró állomása ennek a nagyon hosszú folyamatnak, ahol megbeszéljük, hogy ki hol tart éppen. Ha valakit megérintett valami, további kérdései merülnek fel és segítségre lenne szüksége, akkor el kell kezdenie ezen dolgozni: naplót írni, megfogalmazni kérdéseit, vagy keresnie kell egy másik segítőt, akivel ezt meg tudja beszélni.

– Miért lesz valaki család- és párterapeuta?

– Mindig is a kapcsolati kérdések érdekeltek. Hogy az emberek mi mindent tudnak kihozni egymásból. Magyar történelem és pszichológia szakra jártam. Már az egyetem befejezése előtt elkezdtem a család- és párterápiás módszer specifikus képzést.
Ez a nyilvános válasz, de emellett van egy személyes is. Szüleim elváltak. Ez gyerekként nagyon nehéz, utólag pedig egy érdekes tapasztalat volt. Minden gyerek figyelme ki van élezve a szülei kapcsolatának az alakulására, minden idegszálukkal arra figyelnek, hogy a szüleik jóban vannak-e egymással, mert pontosan tudják, hogy ez rájuk nagyon nagy hatással van. Ha már a szüleimet nem sikerült összetartani, hát hivatásommá választottam azt, hogy mindenki másnak megpróbálok segíteni.

– Milyen problémákkal fordulnak leggyakrabban Önhöz?

– Két fontosabb csoportja van a hozzám fordulóknak. Az egyik esetben a kapcsolat szorul javításra: nem úgy működik a szexualitás, nincs már az a vonzalom, amit az elején megtapasztaltak. Ez egy természetes folyamat, de sokan megijednek a krízisektől. Vannak, akik akkor jönnek, amikor már komolyabb a válság, de ilyenkor is orvosolható a probléma.
A másik eset, amikor a családban valakinek pszichoszomatikus vagy lelki nehézsége támad. Ilyenkor nagyon fontos és hatékony, ha az egész család részt vesz a terápián, hiszen nekik többlet rálátásuk van, és minden családtag hozzá tud adni valamit ahhoz, hogy közelebb kerüljenek a probléma megoldásához.

– Egyetemen is tanít. Hogyan látja, a fiatalok milyen problémákkal küzdenek leginkább?

– Nem szívesen lennék ma egyetemista. Az az életstílus, amelybe beleszülettek, nem igazán kedvez a tanulásnak, az elmélyülésnek, a lecsendesedésnek, az önreflexiónak. Kultúránknak a fölgyorsulása próbára teszi a figyelés képességét. A hír- és egyéb műsorok tempója olyan gyors, hogy hagyományos hozzáállással lehetetlen követni. Az esti mesében is tizenhét másodpercenként történnie kell valaminek. Holott a valóság, az életünk nem szokott, és nem is kell, hogy ilyen legyen. Klienseimnek szoktam javasolni, hogy egy napig vagy a nap egy bizonyos órájában minden teendőjüket végezzék fele olyan tempóval, mint ahogyan szokták. Majd figyeljék meg, milyen hatással van mindez rájuk.
Úgy gondolom, hogy a mai fiataloknak nem lesz könnyű dolguk az alkalmazkodás terén, hiszen ez éppen az a generáció, melynek szülei jónak látták, ha a gyereket nem korlátozzák semmiben. Ugyanakkor a szülők, nagyszülők minden korban újra és újra azt fogalmazzák meg, hogy a mai fiatalok hozzájuk képest egy nehezebb generáció. Ez okot ad arra, hogy higgyünk abban, most is sikerül valamilyen megoldást találni, hiszen mindig kitalálunk valamit. Mindig van rá lehetőség, hogy ki-ki megtalálja életében azt a vezérfonalat, azt a spirituális lelki irányítást, amely támpontként szolgál.

– A spiritualitás, a hit milyen szerepet játszhat egy krízissel küzdő ember életében?

– Krízisben, kilátástalan helyzetben a hit a legjobb erőforrás, kiváló kapaszkodó abban az esetben, ha tényleg megélt hitről van szó. Értelmet adhat a valóban nehéz helyzeteknek. Biztatást nyújthat, reményt adhat az elviselhetetlennek tűnő élethelyzetekben. Amint a nemrégiben elhunyt Placid atya mondta, még a szibériai munkatáborban is feladata volt. Tehát hit által még a legnehezebb helyzetből is jól jöhetünk ki. A krízis egyébként egy görög szó és „döntést” jelent. Mi általában félünk a válságoktól, amelyek az élet kikerülhetetlen állomásai, döntési lehetőségei. Hiszen, ha nagyon rossz az életünk, akkor dönthetünk arról, hogy máshogy legyen. Máshogyan pedig akkor lesz, ha mától, holnaptól valamit másképpen teszünk.

– Egy napja van Kárpátalján. Milyennek látja az itteni embereket?

– Bejártuk a piacot, a belvárost, azokat a helyeket, ahol zajlik az élet. Az elkapott félmondatokból, beszélgetésekből azt látom a helyieken, hogy az olykor nagyon rossz körülmények ellenére dolgoznak, küzdenek, a legnehezebb helyzetből is kihoznak valami jót. A problémák ellenére megszervezik az életüket. Ha kevés a pénz, vállalnak még pluszmunkát, ha nem jár a busz, megszervezik másképpen az utazást. Feltalálják magukat. A nehézségek találékonnyá teszik az embereket. Sok bizakodó és mosolygó arcot láttam, ami például Budapesten, a metrón nem gyakori jelenség. Azt hiszem, sokat lehet tanulni az itt élő emberektől.

Bunda Fehér Rita
Kárpátalja.ma