Minisztériumi ötletelés

Egy újabb agyrémmel lettünk „gazdagabbak”. Dmitro Tabacsnik oktatási miniszter most azt találta ki, hogy idén kezdeményezik, minden iskolában vezessék be az úszás órát. Tegnapi sajtótájékoztatóján azt is elmondta, hogy a megfelelően felszerelt oktatási intézményekben medencékben fogják tartani a foglalkozásokat, falun pedig nyílt vízen májustól-júniustól kezdve.

A hír hallatán minden ismerős pedagógusnak a feje búbjára szökött fel a szemöldöke a csodálkozástól, reakciójuk mégsem volt olyan erőteljes, mint reméltem. „Mire számítottál? Naponta érkeznek fentről hasonlóan őrült rendeletek, az ember előbb-utóbb belefásul a dologba” – legyintett beletörődően egyik iskolaigazgató ismerősöm.

Előfordult már, meséli, hogy felsőbb parancsra játszószobát kellett kialakítaniuk az alsósoknak, holott az osztályok elhelyezésére is alig volt termük, a szükséges anyagiakról nem is szólva. A tanárok hazulról hordták össze egyenként a berendezést és a játékokat, aztán amikor a tanügyi ellenőrzés rendben talált mindent, hazavitték a holmijukat, s az osztályba visszakerülhettek az iskolapadok. A számítógépes szaktanteremmel is „csak a baj van” általában. Az elavult, meghibásodott gépek fele nem működik, internetes kapcsolatra nincs pénze a helyi önkormányzatnak, így az osztályterem ajtaja csak ritkán nyílik ki. Persze ha a „járástól” ellenőrök jönnek, nagyszerű számítástechnika órát tudnak tartani még mindig…

És most következik az úszásoktatás. „Ha ez a parancs, hát végrehajtjuk, ahogy tudjuk. Ha kell, medencét ásunk az iskolaudvaron” – von vállat vigyorogva az ismerősöm, de vidámsága tettetett volt. Úgy vettem észre, azt méregeti a szeme sarkából, hogy szükség esetén elférne-e az úszómedence az iskolai étkezde és a szomszédos családi házak kertjei között.

Az egyik Beregszászhoz közeli falusi iskolában azt mondják, ők jobban örülnének végre egy tornateremnek, de tisztában vannak a realitásokkal. Lám, a félévszázados iskolaépület nyílászáróit is csak a Keleti Partnerség program keretében, magyar támogatásból sikerült kicserélni. Érthető, ha egyelőre nemigen izgatják őket az afféle apróságok, mint az, hogy nemcsak a faluban, de annak 15 kilométeres körzetében sincs se úszómedence, se „nyílt víz” – a Vérkén kívül, amelyben viszont már rég nem lehet fürödni. Víz nélkül, csupa elméleti foglalkozással viszont a halat is nehéz megtanítani úszni.

Gondolhatjuk, hogy a szülők sem lelkesednek maradéktalanul az elképzelésért. Ismereteink szerint Kárpátalján jelenleg gyakorlatilag egyetlen, a célnak teljesen megfelelő úszómedence sem működik, így érthető, ha aggodalommal tölti el őket a gondolat, hogy mégis hol, miféle „nyílt vízen” szándékoznak úszni tanítani a család szeme fényét. Arról nem is szólva, hogy az újabb ötlet bizonyára újabb kiadást jelent a családoknak, amelyeket pedig már így is éppen eléggé megterhel az állítólag ingyenes ukrajnai oktatás. Azok után, hogy a szülőknek fel kell öltöztetniük iskolába készülő gyermekeiket, be kell szerezniük a tanszereket, össze kell dobniuk az osztálypénzt a tanterem felújítására stb., s fizetniük kell az iskolán túli különórákért is, ha azt akarják, hogy a csemeték később megfeleljenek az emelt szintű érettségin, most még a fürdőruhát is kötelezővé tennék…

Érthető, ha a hasonló híreket olvasva sokan felteszik a kérdést, vajon a minisztériumi dolgozók miért nem az oktatás színvonalának emelésével foglalkoznak ahelyett, hogy efféle költséges csacsiságokon törnék a fejüket. Mindjárt volnának is javaslataik arra, hogy mivel kezdhetnék a munkát a hivatalnokok. Például máig megoldatlan az ukrán nyelv oktatása a kárpátaljai magyar tannyelvű iskolákban. A tanügyi hatóságok feladata volna ezzel kapcsolatban gondoskodni megfelelő számban, jól képzett szaktanárokról, kidolgozni a szükséges, a jelenleginél hatékonyabb oktatási programokat és módszereket, megjelentetni a nélkülözhetetlen tankönyveket, szótárakat és módszertani anyagokat. Többéves a lemaradás ezen a téren, s amíg fel nem számolják, nehéz komolyan venni Tabacsnik úr legújabb bürokratikus agyrémét.