Puska a pénztárgép mellett

Újabb írással jelentkezett minap a mukachevo.net rejtélyes szerzője, Miklos Szekeres.

Róla annyit tudni, hogy szinte kizárólag magyarokkal foglalkozik a portálon megjelenő cikkeiben, s gondolható, hogy nem dicsérni szokott bennünket. Mintha csak az lenne a kötelessége, hogy riadóztassa a kárpátaljai ukrán közvéleményt, valahányszor úgy érzi, hogy Ukrajna területi egységét fenyegetjük, hisz tudvalevő, nekünk magyaroknak máson se jár az eszünk, mint hogy „elszakadjunk” – s persze vinnénk magunkkal egész Kárpátalját is. Ezúttal a székelyek múlt vasárnapi nagy menetelése verte ki nála a biztosítékot annyira, hogy tollat ragadott.

Korábbi cikkeiből is tudhatjuk, hogy a szerző igen jól tájékozott a magyarság dolgait illetően, ügyes író, de talán még az ember tányérján heverő rántott hús formája miatt is képes volna összeesküvésre gyanakodni. (Ugye hallották már: egy mikroblogger szerint Magyarország államformája a rántott hús. Nos, Szekerest ismerve adott esetben neki bizonyára nem volna mindegy, hogy Nagy-Magyarországot vagy Csonka-Magyarországot formázza-e az a bizonyos hússzelet, miközben – feltételezem – legtöbbünket inkább a hús és a panír minősége izgat.) Komolyra fordítva a szót: szerzőnk nem azon „kényszerújságírók” közé tartozik, akik stílusukkal és otromba ferdítéseikkel a számítógépek merevlemezeit is képesek megríkatni, hanem a kifinomultabb tudat- és valóságformálók egyike ő.

Ebben a mostani – „székely” – esetben nem szorult különösebb furfangra célja eléréséhez, jobbára elegendő volt a román sajtó tudósítása alapján tálalnia a tényeket, ami végső soron nem tilos. Például a cikk első mondatában Románia északnyugati részén élő etnikai magyarokat emleget, s hiába használja később bizonyos vonatkozásokban a székely megnevezést is, és kerül elő az Erdély, pontosabban a „Трансільванія” kifejezés, nem várható el egy átlagos ukrán olvasótól, hogy tisztában legyen az Erdély – erdélyi magyarok, Székelyföld – székelység fogalmak összefüggéseivel. Annál is inkább, mivel következetesen román fogalmakat használ, így Székelyföld helyett megjelenik az abból „románosított” Szekuj (secui) vidék vagy a szekujság (Секуйській край). Mindjárt hozzáteszi „természetesen”, hogy ezt a képződményt Bukarest sohasem ismerte el. Így Szekeresnek egyúttal sikerül azt a látszatot keltenie, mintha Székelyföld korunk találmánya lenne, melynek létezése Bukaresten múlik, mintha nem is ezer éve élnének ott magyarok-székelyek.

Miután román forrás alapján számolt be a székelyföldi eseményekről, ugyancsak nyugodt lelkiismerettel írhatta le szerzőnk többek között azt is, hogy a szervezők szerint az akcióban több mint 100 ezren vettek részt, a román csendőrség adatai szerint viszont a résztvevők száma közel 15 ezer volt, hozzátéve, hogy „A rendőrség állítása szerint a transilvaniai menetben való részvételre Magyarországról is szállítottak embereket”. És ezzel az utóbbi állítással a cikk végérvényesen „elmeszeli” a magyarokat az olvasó szemében, mert ugyan mi oka lenne ezek után bárki kívülállónak azt hinni, hogy nem egy a magyar állam által pénzelt akcióról volt szó? Különösen akkor nehéz másként gondolkodni, ha valaki eleve hajlamos azt hinni – például mert folyton ezt sugallják neki –, hogy Magyarország esetleg szeparatista mozgalmakat pénzelhet a szomszédos országokban.

Bizonyára érzékeli az olvasó, miként játszik a tájékozatlanság óhatatlanul a mukachevo.net véleményformáló újságírójának kezére. Mert ugyan honnan kellene ismernie az ukrán internetböngészőknek a székelység és a Székelyföld történetét? Honnan tudhatnák, hogy a tervezett romániai közigazgatási reform keretében Székelyföldet több nagy közigazgatási egység között osztanák fel úgy, hogy azok közül egyikben se legyen többségben a magyarság. S ha egyszer valaki nem ismeri múltjukat és jelenlegi helyzetüket, ugyan hogyan tudná megítélni követeléseik jogosságát? Nem tudhatja, de hát nem is az a cél, hogy szimpátiát ébresszenek a tüntetők iránt. Ellenkezőleg: a cél az, hogy megdöbbentsenek, majd közöljék: Kárpátalja következhet.

„A romániai Transilvania magyarjai azt ígérik, hogy folyamatos polgári engedetlenségi akciót hirdetnek, ha a hivatalos Bukarest nem egyezik bele záros határidőn belül a Szekuj vidék autonómiájába. Ezt a tiltakozó menet alatt elfogadott állásfoglalásban jelentették be. Érdemes megjegyezi, hogy egy hasonló helyzet kialakulása teljességgel elképzelhető a jövőben Kárpátalján is, ahol a magyar politikusok aktívan támogatják az úgynevezett Tiszamelléki magyar járás és az ennek megfelelő választási körzet létrehozásának elképzelését” – írja Miklos Szekeres, végre kiterítve kártyáit, elárulva, miért értekezett ilyen hosszasan a székelyekről.

A szerző nem lacafacázik, majdhogynem államközi konfliktust kreál az ügyből: „Tavaly decemberben a Tiszamelléki járás létrehozásának élesen felmerülő kérdése miatt 18 éves története során először (!) nem írták alá a nemzetiségi kisebbségek jogainak biztosításával foglalkozó ukrán-magyar kormányközi vegyes bizottság záró jegyzőkönyvét. Sőt mi több, az ukrán küldöttség tiltakozása jeléül kis híján felállt a tárgyalóasztal mellől”.

Miklos Szekeres itt bizonyára túloz egy kicsit, a szóban forgó testületben ugyanis soha nem tomboltak különösebb indulatok. Ráadásul a bizottság munkája hosszú évek óta gyakorlatilag szünetel, méghozzá egyértelműen az ukrán fél hozzáállása miatt. Emlékezetem szerint – s persze némi költői túlzással – a testület ukrán tagjai az aktuális kijevi politikai kurzustól szinte függetlenül mindig, már a jelenlegi magyar nemzeti kormányt megelőző időkben is igyekeztek mindent elkövetni annak érdekében, nehogy a vegyes bizottság jegyzőkönyvébe bármilyen olyan, a kárpátaljai magyarságot érintő konkrét ukrán vállalás bekerüljön, amelynek a teljesítése utóbb számon kérhető lett volna rajtuk. Emlékezhetünk arra is, hogy a nem éppen kisebbségbarát Gyurcsány-kormány idején a Tiszamelléki járás kérdésének komoly, magas szintű felvetése a két ország között majdhogynem elképzelhetetlen lett volna, a vegyes bizottság hosszú ideig mégse ülésezett. Valószínű tehát, hogy ha volt is köze a magyar járásként is emlegetett közigazgatási egység kérdésének a legutóbbi vegyes bizottsági ülés kudarcához, az mindenekelőtt azért fordulhatott elő, mert ezt használták fel indokul a testület működésének további jegeléséhez.

A lényeg azonban az, hogy a mukachevo.net újságírója jó dramaturgként ügyesen használta fel ezt az eseményt is arra, hogy fokozza írásában a feszültséget, lekösse az olvasó figyelmét, aki – ím! –, a diplomácia boszorkánykonyhájába is bepillantást nyerhetett.

Mindez azonban csak felvezetésül szolgált ahhoz, hogy a szerző érzékletesen bemutassa, kik és miként követelik a Tiszamelléki járást. Ebben az összefüggésben történik említés a cikkben a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetségről (KMKSZ) és a Jobbik Magyarországért Mozgalomról.

Kovács Miklósnak, a KMKSZ elnökének egy korábbi lapinterjújából idéz Szekeres, amelyben a politikus egyebek mellett nem rejtette véka alá szervezete véleményét, miszerint a kárpátaljai magyarságnak identitása megőrzéséhez területi autonómiára van szüksége. Az is egyértelművé válik azonban szavaiból, hogy a KMKSZ ezt a követelését még a kétezres évek elején fogalmazta meg először.

Az írás ezután felidézi a Jobbik októberi beregszászi politikai fórumán elhangzottakat, ahol Kovács Béla, a párt európai parlamenti képviselője a Vesztyi FM tudósítása szerint ismét autonómiát követelt Ukrajnától a helyi magyarság számára. „Ellenkező esetben Kovács az európai integráció folyamatának megnehezítését ígérte Ukrajnának”.

„A hivatalos Kijev számára az ilyen autonómia a szeparatizmus potenciális veszélyét jelenti: a magyarok megfogalmazhatják a történelmi hazával való újraegyesülés igényét, sőt egész Kárpátaljára igényt formálhatnak” – idézi Szekeres a Vesztyi FM írását jegyző Vlagyimir Szinyelnyikovot. Hozzáteszi azonban, hogy az újságíró végső soron arra a következtetésre jut, hogy a magyar radikálisok nem képesek meghiúsítani az Ukrajna és az Európai Unió közötti társulási szerződés aláírását. „Lehetőségeik határát a politikai kirohanások jelentik. Azonban az Európai Unió geopolitikai befolyásának szférájába kerülve Ukrajna kénytelen lesz annak szabályai szerint játszani. Vagyis a hivatalos Kijev kénytelen lesz figyelembe venni a magyar közösség jogait. Még abban az esetben is, ha arra fognak törekedni, hogy Kárpátalját visszaadják Magyarországnak” – írja Szinyelnyikov. Nem tudni, hogy az újságírót az Ukrajna területi egységét fenyegető állítólagos veszély, vagy az ország EU-integrációjának lehetősége aggasztotta-e jobban e sorok papírra vetésekor, Mikola Szekeresnek mindenesetre jól jött a véleménye, hogy még sötétebbre fesse azokat a bizonyos viharfelhőket, melyek szerinte országunk egén gyülekeznek.

„Érthetően nem túl vidám ez a forgatókönyv. Tény azonban, hogy a magyar politikusok, többek között a radikálisok otthon érzik maguk Kárpátalján. S nem csupán az autonómiára vonatkozó hangzatos nyilatkozatokról van szó, hanem a magyar állampolgárság tömeges megadásáról Ukrajna állampolgárainak (ráadásul nem csak a magyar közösség tagjainak). Ami pedig a viharos romániai eseményeket illeti, azoknak az ukrán hatalom figyelmét is fel kellene kelteniük. Hiszen Kovács Béla irodáján Beregszászban (ahol ő teljesen nyíltan ténykedik) már majd egy éve függ a meghatározatlan Szekuj vidék zászlaja – emlékeztetőül, hogy a következő pontja a »területi autonómiát« követelő demarsoknak akár Kárpátalja is lehet” – hangzik Miklos Szekeres összegzése.

Helyben vagyunk: a szerzőben – az ukrán politikusok és közírók többségéhez hasonlóan – változatlanul fel sem merül a lehetőség, hogy a székelyek, vagy éppen a kárpátaljai magyarok autonómiaigényei jogosak is lehetnek, s célunk nem az elszakadás, hanem csupán a megmaradás, az emberhez és európai polgárhoz méltó élet abban az országban, ahová és akként, akiknek születnünk rendeltetett. Az ukránok – amint egyébként a románok, vagy a szlovákok is – láthatóan félnek, s közben nem veszik észre, hogy félelmeikkel önmagukat kötik gúzsba. Félelemben élve ugyanis csak rettegni és gyanakodni lehet, kölcsönös haszonnal együttműködni nem. Pedig nem véletlen, hogy a rablók miatt állandó rettegésben élő amerikai kiskereskedők nem a pénztárgép mellé teszik ki a pumpás Remingtont, hanem a pult alá dugják, különben azt kockáztatják, hogy elijesztik a vásárlót, s akkor nincs értelme fenntartani a boltot.

Ráadásul mélységesen megalázó és kiábrándító ez a folytonos és irracionális gyanakvás. A személyes sérelmen túl érdemes belegondolni: mire számíthat a kisebbség, a magyarság, ha a többségi nemzetnek, vagyis az ukránoknak folyton azt sulykolják, hogy a velük együtt élő idegen ajkúak, a más kultúrájúak, a szomszédos ország lakói potenciális ellenségek, akik bármikor kirabolhatják a „boltot” – pontosabban magukkal vihetik annak egy részét? És végül: mire számíthat így maga a nemzetalkotó többség?