S.O.S., avagy én fapados Ukrajnám

A válságból kivezető utat, a felemelkedés megkezdésének feltételeit kutatja a Dzerkalo Tizsnya országos hetilap legutóbbi számában megjelent írásában Julija Mosztovaja.

[…]

A vegetálás van napirenden. Még csak nem is a túlélés, és bizonyosan nem a fejlődés. […] Túlnyomó többségünk az iránt sem érdeklődik, hogy mi történik az ukrán portán túl. Pedig a világ változik. Rohamosan, könyörtelenül. A múlté immár a sztereotípia, amely stabilan civilizált és állandóan fejlődő részre osztja a földgolyót. Amikor a legközelebbi évtizedekről beszélünk, Amerika hatalma már nem tűnik alternatíva nélkülinek és kikezdhetetlennek, Európa jóléte predesztináltnak, és hát a kínaiak is rájöttek már, hogy a rizs csupán köret.

Nemcsak az egyes államok vonatkozásában omlanak le a bevett sztereotípiák, az olyan nemzetközi struktúrák hatékonyságát, szerepét és célszerűségét is kétségbe vonják, mint amilyen a WTO, az IMF, a Világbank, amelyekről évtizedekig azt hittük, hogy nélkülük összedől a világ. Egyre kíméletlenebbé és veszélyesebbé válik a világ. Már folynak a látható és láthatatlan háborúk a forrásokért (földért, energiáért, ásványokért, vízért), s az elkövetkező évtizedekben csak nőni fog a számuk. Ukrajnának a legkíméletlenebb konkurenciával kell majd számolnia, ha meg akar küzdeni a helyéért a nap alatt (többek között a nemzetközi munkamegosztás tekintetében is).

[…]

Ebben a helyzetben az ország elitjének, politikai osztályának nincs joga úgy élni, hogy csak 2015-re (a következő elnökválasztás éve – a szerk.) gondolnak, mert felelősséggel tartoznak az ukrán államért a ma élők és az eljövendő nemzedékek előtt. Azért az államért, amelynek ilyen hatalom, ilyen ellenzék és ilyen társadalom mellett nincs esélye a túlélésre, a méltó helyre a holnap világában. Az ország formális élcsapatának jelenlegi intellektuális és erkölcsi felelősségi szintje mellett Ukrajnára egyedül az a sors várhat, hogy donorrá válik. Amint az emberi test is felbontható szaruhártyára, vesékre, vérerekre és májra, akként országunknak is nagy az esélye arra, hogy földre, nyersanyagokra, olcsó munkaerőre, ivóvízre, és bizonyos jól megfizetett agysejtekre szedjék szét.

[…]

Kétségtelen, hogy Oroszország donori sorsot szánt nekünk. Nem nehéz kibelezni a magatehetetlen testet a korrupció, a törvénytelenség, az emberi jogok és szabadságok hiányának zavaros vizében. Tulajdonképpen a Nyugat sem veti meg a világon oly szűkös források képében felkínálkozó trófeákat. Nem kell mást tenniük, mint felosztani a területet a megszokott utcákra meg sugárutakra, legalább a saját tulajdonuk védelmének felté­teleit megteremtve. És nincs okunk feltételezni, hogy Ukrajnához való viszonyukban valamiben is különböznének tőlük Kína vagy az arab országok, akiknek a milliárdjaira a kormányunk az IMF-pénzek alternatívájaként kacsingat.

Miközben a hatalom azon töri a fejét, melyik milliárdosnak adhatná oda a kincstárba befolyó milliárdot úgy, hogy abból neki magának is jusson, az ellenzék pedig azon mesterkedik, miként szedhetnék rá egymást azzal, hogy Kijev vagy Csernyivci polgármesterének jelölik a konkurens vezérét, az ország végérvényesen elmerül a kilátástalanságban és a leépülésben.

[…]

Az értelem lekerült a napirendről. Az ellenzék által vallott populizmus, a testvérgyűlölő vágyakozás a „régi szép idők” után, amelyet a hatalom erőltet, és a társadalom által generált paternalizmus három sehová sem vezető utat jelent. Nem teszik Ukrajnát egységesebbé, nem varázsolják dinamikusabbá, sem versenyképesebbé a gazdaságát. A túléléshez országunknak becsületesen el kellene beszélgetnie önmagával. Hogy miről? Az alábbiak szubjektív kísérletet jelentenek az aktuális vitatémák felvázolására.

Miként állítható helyre az állam hatékonysága és irányíthatósága? Úgy tűnhet, hogy a hatalomnak az Olekszandr Lavrinovics által kiépített felhatalmazáspiramis csúcsára ültetett elnök kezében való összpontosítása választ adott erre a kérdésre. De így csak azok gondolhatják, akik az államigazgatás hatékonyságát össztévesztik a behajtás hatékonyságával.

Ukrajnában gyakorlatilag nem létezik államhatalom. A különböző színezetű politikusok, a különböző szintű kormánykerekeknél állva gyakorlatilag megsemmisítették a maguk „tisztogatásaival” azoknak a szakembereknek a rétegét, akik biztosították az intézményi emlékezetet az ágazatokban. Több mint 20 éves története során Ukrajna irányítóinak nem sikerült megérteniük a politikus és a hivatalnok közötti különbséget. A miniszterek számtalan cseréje a helyetteseik, a kormányhivatalok és főosztályok vezetőinek cseréjével járt. Valamennyien a saját alárendeltjeikkel érkeztek. A hatékony irányítói réteg eltávolítása lehetővé tette, hogy eluralkodjék a törvénytelenség. A nagyarányú személycserék, a dezintellektualizáció, az átpolitizálás és az üzleti lojalitás előtérbe helyezése végeredményben az ország immunrendszerének megsemmisüléséhez vezetett. […]

Hogyan történhetett, hogy mára az ukrán politikumban a vezető szerepek a régi iskola legrosszab képviselőinek jutottak, s egyúttal az új iskola legkevésbé megfelelő neveltjeinek? A természetellenes kiválasztódás révén az ország irányítása egy sor olyan ember kezébe került, akiknek semmiféle tapasztalatuk nincs a társadalmi felelősségről és a leghalványabb elképzeléssel sem bírnak az állam rendeltetéséről.

[…]

Az ilyenek számára a társadalommal való osztozkodás követelménye nem a célból vagy a szükségszerűségből következik, hanem abból a kötelezettségükből, hogy nem feledkezhetnek meg az „istenadta” népszerűségi mutatóról. Ukrajna gazdaságának kormánykerekénél nem olyan emberek álnak, akik saját sikerük kovácsai voltak, hanem olyanok, akik felajánlották a szolgálataikat és fel is esküdtek! Az ilyenekből nem lesznek alapítóatyák. Az ilyenekből államgyilkosok válnak.

A következő miniszter gyakorlatilag minden területen visszalépést jelent intellektus és erkölcs tekintetében az elődjéhez képest. […] A miniszterek ma nem egyebek afféle melegházi igazgatóknál, akik megteremtik a „felvigyázók” munkájának feltételeit, azokét, akik a pénzügyi dokumentumokat aláíró hivatalnokok kezét irányítják. […] Többek között ennek is betudható, hogy az országban egy sem valósult meg a jelenlegi hatalom által meghirdetett 26 reform közül.

Apropó reform. Észrevették, hogy ez a szó szinte eltűnt a hatalom által generált információáradatból? Központi szinten ez csak nemrég vált feltűnővé. Regionális szinten viszont… […] Az értelmes információs politika hiánya újabb bizonyítéka annak, hogy a kormányzók elé állított egyéb feladatok élveznek prioritást. Dolgozószobáikban nem a belpolitika alakításáért felelős főosztályok vezetői ülnek éjt nappallá téve, azok ugyanis be sem tudnak jutni hozzájuk. Ott mindig a helyi ügyész, az adófelügyelő, az SZBU-s és a belügyminisztériumi főosztályvezető tanácskozik. Hiszen Ukrajnában a politika nem a lehetőségek művészete, hanem a lopási lehetőségek művészete.

Törvények, rendeletek, elnöki megbízások, kormányhatározatok és rendelkezések, mindenféle programok és üzenetek halnak el szinte azonnal, amint megszárad az aláíráson a tinta. Mindezért senki sem felel, ha jól működnek az inkasszációs „liftek”, amelyek felszállítják a zsákmányt. Bármilyen újságírói nyomozás csak akkor válik veszélyessé az abban szereplő számára, ha a felsőbb vezetést meri bírálni. […]

Az olyan állam, amely kizárólag bűnözői szindikátusként működik, s nem lát el védelmi funkciókat, nem teremti meg a feltételeket a társadalom fejlődéséhez, kudarcra van ítélve.

[…]

Egy közbevetett kérdés: miként állítható meg a professzionalizmus totális mélyrepülése? A szakmai hanyatlás szinte mindenütt kéz a kézben jár az erkölcstelenséggel. Egészen pontosan: a megvesztegetéssel. Az ügyvéd-postásoknál a törvények ismeretének szükségességét felváltotta a tudás, hogy kinek és mennyit kell bevinniük. A bírák, akár Pavlov kutyái, csak a felülről érkező telefonhívásra vagy az alulról érkező bőröndre reagálnak. A rendőrséget a tettes fényképe zavarja a gyilkos kézrekerítésében…

[…]

Kinek van szüksége 823 felsőoktatási intézményre, melyek közül egy sem tartozik a világ száz vagy ezer legjobb egyeteme közé? Kinek van szüksége a diplomás, de tudatlan szakemberekre, amilyeneket ezen felsőoktatási intézmények közül körülbelül 770 bocsát ki? Hiszen végső soron az ország versenyképességét polgárainak versenyképessége határozza meg. Ljubomir Huzarnak (az Ukrán Görögkatolikus Egyház egykori feje – a szerk.) igaza van: „kis” emberekkel nem lehet „nagy” országot építeni. A mi diplomáink viszont túlnyomó többségükben a státusról tanúskodnak, nem a tudásról. A magát áruba bocsátani kénytelen tanár devalvációja csupán egyetlen példája a szakmai színvonal általános zuhanásának, amit mi a rejtett dollárkörforgással igyekszünk ellensúlyozni. De kihez fordulunk holnap, ha orvosra lesz szükségünk? Kihez forduljunk védelemért? […]

A szovjet iskolához tartozó szakemberek természetes fogyásával egész gazdasági ágazatok halnak el. […] Ukrajnának meg kell találnia a helyét a nemzetközi munkamegosztásban, amihez ki kell alakítania a maga egyedi kínálatát. És nem csak az a kérdés aktuális a számunkra, hogy milyen intellektuális források révén biztosítható ez, de az is, hogy milyennek kellene lennie Ukrajna egyedi kínálatának.

Mindinkább azzal vagyunk érdekesek a világ számára, amit Isten hozott létre a területünkön, és egyre kevésbé azáltal, amit a hozzáadott érték révén, a saját agyunkkal és kezünkkel hozunk létre. […] Továbbra is tehetünk úgy, mintha űrnagyhatalom, fegyveripari óriás lennénk, és elfedhetjük lecsúszásunkat a kőkorszak felé a kiszervezésben dolgozó fiúkkal és lányokkal, akik a világ vezető IT-cégeinek adják el a szürkeállományukat. De meg akarózik kérdezni: mit tett az általunk felfogadott állam annak érdekében, hogy fejlessze az előbbieket, s itthon tartsa az utóbbiakat?

[…]

Ha azt mondjuk: Franciaország, elsősorban a parfümök, a bor és a gasztronómia jut eszünkbe; ha Németország, akkor a gépkocsik és a műszergyártás; ha Olaszország, a divatra, a turizmusra és megintcsak az autókra gondolunk […] Mire gondolunk, amikor Ukrajna jut az eszünkbe? A Boeingre, amely nem tudta átverekedni magát a korrupciós torlaszon a honi repülőgépgyártásig? A svájciakra, akik Európa legnagyobb repülőterét szerették volna megépíteni az uzini katonai reptér helyén? A spanyolokra, akik megpróbálták felfejleszteni a friss ukrán termékeket kínáló üzletek láncát, ám képmutató csinovnyikok hálójába kerültek? Mindez a 90-es években történt. Akkor még érdekesek voltunk mint partnerek… Most Európa és Amerika vezetőinek lojalitását biztosítandó az ukrán hatalom szétosztogatja természeti kincseinket a külföldi vállalatoknak, amelyek gyakorlatilag egy szuverén állam jogaira tesznek szert a kiaknázásra kiutalt területeken. De hogyan viszonyulhatnának másként ahhoz a hatalomhoz (immár a sokadikhoz Ukrajnában), amely számára a bíróság szava nem perdöntő, s még a kenőpénz sem kötelezi semmire?

Ukrajnának szüksége van a vitára a gazdasági fejlődés irányairól. Csábító a nagy tranzitország státusa? Akkor nem kellene kizárólag Oroszországot hibáztatni amiatt, hogy adminisztratív nyomással ez év első negyedévében megfosztotta Ukrajnát a vasúti teherforgalom 40 százalékától. Mit tettek önök maguk azért, hogy a kikötőinkben gyorsan ki lehessen rakodni; hogy a határt „jegyesítés” nélkül lehessen átlépni; hogy vasúton gyorsabban és olcsóbban lehessen utazni; hogy az inkább holdfelszínre hasonlító autóutakon az ember ne tegye tönkre se magát, se az autóját? Szeretnénk a tiszta és jó minőségű élelmiszerre helyezni a hangsúlyt, előnyben részesíteni az agráripar fejlesztését? Akkor döntsenek a szakosodásról: gabona és ipari kultúrák tömege, teljes körű feldolgozás vagy drága kukacos alma? Még van idő, mielőtt Peking bevetné a területeinket repcével és a saját embereivel.

[…]

Állandóan hazudnak a jövőről. Miért? Az egymást váltó csapatok hatalomra kerülve ugyanazt teszik. Ellenzékbe kerülve ugyanazt mondják. Eközben szinte senki sem próbál meg becsületesen beszélni az emberekkel. Senki sem akar lemondani a populizmusról, mivel senki sem akarja elveszíteni a hatalmat, vagy annak a reményét. Az egyik hatalmi garnitúra fél beismerni, hogy a meglévő sebeket be kellene kenni tinktúrával: „Miről beszél?! Hiszen csípné a népet!”. A másik elhallgatja a műtét szükségességét. A harmadik fővesztés terhe mellett meg se mer pisszenni az amputáció időszerűségéről. A negyedik arra számít, hogy jól kereshet a temetésen. Úgy tartják, hogy annak a politikusnak, aki becsületesen válaszol a „mit tegyünk?” kérdésre, nincs esélye a választási győzelemre. A jelenlegi háttérrel valóban nincs. Alakítja-e valaki a társadalmi igényt a tényleges változások iránt? Ki dolgozik az állam információs – és nem propaganda – politikáján, amely a populizmus ellen irányul? Ki igyekszik elmondani az embereknek: „Nép, rendkívül eltúlzottak a jövővel kapcsolatos várakozásaid ahhoz képest, hogy te magad polgárként, alkotóként, adófizetőként, dolgozóként mit vagy hajlandó befektetni ebbe a bizonyos jövőbe.” De tudják, mi az érdekes? Az értelmetlen, behízelgő („mi megemeljük…”) és a félelmetes („mi megállítjuk…”) beszédek már gyakorlatilag senkit sem érintenek meg.

Miért jár az ellenzék gyűléseire olyan kevés ember? Sokan úgy tartják, hogy az ok a vezetők iránti bizalom hiányában keresendő. Ez részben igaz is. A számottevő népszerűséggel rendelkező ellenzékiek többsége a liberális demokrata szerepét erőlteti magára, ugyanakkor baloldali jelszavakkal fordulnak a néphez, és annak a rendszernek az oszlopai pénzelik őket, amely ellen harcolnak. Talán nem mindenki fogalmaz ennyire nyíltan, de sokan ezt érzik. Az őszintétlenségtől megbicsaklik a lendület. A másik ok, ami miatt legfeljebb a vidékről beszállított párthívekkel lehet megtölteni a tereket, az, hogy az emberek többsége valójában nem is él olyan rosszul. Ha húsba vágó lenne a dolog, senki sem törődne a vezetők őszinteségével. És tudják, miért nem húsba vágó? Viktor Janukovics nem nyúlt az „árnyékgazdasághoz”. Képzeljék el, mi történne az országban, ha hallgatott volna a tanácsokra, és valódi háborút indít a borítékban kapott fizetések ellen, megszünteti az egységes adót vagy pénztárgépeket állít fel minden nagybani piacon… Forradalom! Vagy minőségi (a gazdaságban), vagy mennyiségi (a tereken). De senki sem vette védelmébe a józan ész szavát… […] Az ellenzék nem szált szembe Janukovics visszalépésével, s ezzel biztosította a tápláló közeget egyrészt a lakosság egy jelentős részének „árnyékbeli etetéséhez”, másrészt Janukovicsnak az „árnyékból” táplálkozó családi opricsninája számára.

A becsületes vita hiánya az országban kialakult helyzetről arra készteti az embereket, hogy mindinkább azt higgyék, az életük kizárólag azoktól a szabályoktól és lehetőségektől függ, amelyeket ők maguk állapítanak meg, s maguk is teremtenek meg a saját mikrokozmoszukban. A szociálpszichológusok felhívják a figyelmet, hogy az embereket egyre kevésbé érdekli az ország sorsa, és egyre inkább a saját közvetlen környezetüké. Ezt védelmezik aztán feje tetejére állítva az öntelt vezetők autóját, ezért reagálnak erőteljesebben Okszana Makar meggyalázására, mint Julija Timosenko megcsúfolására, ezért gyújtják fel a megvehető helyi hivatalnokok, ügyészek és bírák személygépkocsijait.

[…]

A szociológia tanúsága szerint az ukránok többsége nem szereti a hatalamat, ugyanakkor „felkelni” sem igen szándékoznak ellene, ráadásul újra az „erős kézről” ábrándoznak és az igazságos cárra számítanak, aki eljő, s akitől mindenki érdeme szerint részesül. Ez afféle polgári paternalizmus, amely a gyűlölt diéta és tornaterem helyett egyetlen tablettában reménykedik, mely által elnyerheti Vénusz testének paramétereit. Miután egy ízben kimerészkedett az illegalitásból, s lenyelve a Majdan tablettáját, az nem hozta meg a várt eredményt, a tömeg visszatért az évszázadok által tesztelt túlélési módszerhez. […]

Mi teheti polgárokká a lakosokat, akik kiábrándultak a színes Dankókból (Makszim Gorkij magát népéért feláldozó hőse – a szerk.), s kizárólag a saját szűk környezetük jólétére koncentrálnak? Nekem úgy tűnik, hogy elsősorban két dolog: a bíróságok és az adók.

Amíg a polgár nem bizonyosodik meg arról, hogy a bíróságok igazságot szolgáltatnak a számára a csinovnyikkal – polgármesterrel, társadalombiztosítási ügyintézővel, adminisztrációvezetővel, rendőrrel, vámossal – szemben, az emberek nem fogják érzékelni a saját jelentőségükből fakadó magabiztosságot, és a képességet, hogy bármit is megváltoztassanak az országban.

[…]

Az adókról. Amíg egyáltalán nem fizetik azokat, vagy a kötelező levonásokat a munkaadó végzi, s nem az adófizető adja át saját kezűleg a kincstárnak a véres verejtékkel megkeresett pénzének egy részét, bármilyen patetikus szónoklat az ország szétrablásáról nem váltja ki a kívánt hatást. Látták, hogy az ellenzék blokkolta volna a Legfelsőbb Tanács szószékét, követelve, hogy fogadjanak el törvényt az általánosan kötelező jövedelembevallásról? Hát azért.

[…]

Amíg az ellenzék a mézesmázosság terén fog vetélkedni a hatalommal, addig országunkban folytatódni fog a mézre való vadászat ahelyett, hogy megmentenénk a zuhanó kaptárat. Közben a föld egyre közeledik… […]

Fordította: hk
Kárpátalja hetilap