Van élet a Régiók Pártja után?

A hét „sajtóeseménye” kétségtelenül Dunda György Szpaszibo című jegyzete volt, mely a levitézlett hatalompárt és az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség (UMDSZ) kárpátaljai magyar „szócsövében”, a Kárpáti Igaz Szóban jelent meg.

Az írásra még az egyébként edzett kárpátaljai olvasóközönség érzékenyebb része is felhördült, a főszerkesztő-helyettes ugyanis azt találta leírni, hogy „Az országban élő kisebbségek akár hálásak is lehetnének az orosz hadsereg ijesztő fellépése okán”.

A szerző is érezhette, hogy állítása „meredeknek” tűnhet, ezért magyarázni próbálta: „Nem kell túl sokat visszamennünk az időben, hogy emlékezzünk, mivel is kezdte »uralkodását« az új hatalmi többség a parlamentben. Miközben az ország a csőd szélén táncol, legfontosabb teendőjük a kisebbségbarát nyelvtörvény eltörlése volt. Jól emlékezhetünk még a forradalmi vezetők agresszív és éles retorikájára, a radikálisabb majdanosok szavaiból kiérződő oroszgyűlöletre és ezzel együtt általános kisebbségellenességre. Alig pár nap alatt viszont nagyot változott körülöttük a világ. A lembergiek egy toleranciaakció keretében elkezdtek oroszul beszélni, mélynemzeti érzelmű politikusok, közszereplők szólalnak meg oroszul, az országos tévécsatornák kétnyelvű »Egységes ország« logót sugároznak napok óta. Az ideiglenes államfő, aki másfél hete még bőszen szidta a régiósok nyelvtörvényét, most megszeppenve jelentette be, az új nyelvhasználati jogszabály megszületéséig érvényben marad a régi, nem írja alá annak hatályon kívül helyezését. Igyekeznek demonstrálni, az új törvény garantálni fogja minden kisebbség szabad anyanyelvhasználatát. Újabban a szélsőséges képződmények is mintha kicsit visszavettek volna abból a bizonyos nagy mellényből, végre kevesebbet látni őket a híradásokban, nem rohannak be dorongokkal, késekkel közintézményekbe.”

Dunda György természetesen megosztja velünk elképzelését a változás okairól:

„Vajon mi történt velük? Mivel magyarázható ez a nagy pálfordulás a nyelvhasználat kérdésében? Belátták volna tévedésüket? Rájöttek, hogy retorikájuk, viselkedésük nem egyeztethető össze az oly sokat hangoztatott európaisággal?

Sajnos nem erről van szó. Az az érzésem, egyszerűen csak megijedtek. Az orosz csapatok gyors és határozott fellépése a Krímen, az orosz többségű régiókban eluralkodott közhangulat, Moszkva katonai válasszal fenyegető magatartása késztette megtorpanásra, számunkra is előnyös hátrálásra az új vezetést. Amíg Európa csak szépen csengő nyilatkozatokkal, esetleg egy kis diplomáciai ejnye-bejnyével szokta kezelni a kisebbségeket ért sérelmeket, s ebből kifolyólag általában hatástalanul, addig a Kreml nagyon szigorúan és rémisztően, ugyanakkor hatásosan lépett fel az oroszokat ért sérelmek és jogfosztások miatt. S ettől bizony az új Kijev igencsak megrettent. A Kreml keménykezű ura értésükre adta, mire számíthatnak, ha túlzásokba esnek kisebbségi kérdésekben.”

Nem csodálkozhatunk, ha az elmúlt napok-hetek ukrajnai eseményeinek hatására az elkeseredett polgár első olvasásra talán úgy érzi, hogy bizony, van igazság, logika a fenti érvelésben. Csak hát a probléma nem a szöveg logikájával van, hanem a szellemiségével, pontosabban a címben megfogalmazott végkövetkeztetéssel, hogy tudniillik köszönettel tartozunk az oroszoknak. Hiszen, még ha igaz is, hogy a békülékenyebb ukrán hangnem a kisebbségek vonatkozásában az orosz kardcsörtetésnek tudható be, tisztességes, magát európainak, demokratának valló ember nem fogadhatja el, hogy bárki erőszakkal, fegyverrel próbáljon megoldani egy problémát. Márpedig azt, ami ma a Krímben történik, csupán egy lépés választja el a háborútól.

A józan észre és a történelmi tapasztalatra apelláló további satnya ellenérvként 1936, a rajnai megszállás jut eszembe. Amikor Hitler katonái egy puskalövés nélkül bemasíroztak a demilitarizált Rajna-vidékre, még senki nem sejtette, hogy nemsokára milliók halnak majd meg világszerte.

Egyébként is, nekünk kárpátaljaiaknak különösen gyanúsnak kell lennie minden hasonló, keletről érkező „segítségnek”. Legutóbb a „felszabadítók” ártatlan kárpátaljai magyarok ezreit hurcolták lágerekbe, így bár Sztálin legyőzte a másik gonoszt, a fasizmust, mi magyarok aligha lehetünk hálásak az eljöveteléért. Arról nem is szólva, hogy a felszabadítók megszállókká alakultak át, s itt ragadtak úgy egy fél évszázadra. Emellett alig hiszem, hogy azok a kárpátaljai magyarok, akik a minapi mozgósítási álhírek hatására Magyarországra menekültek, valaha is képesek lesznek őszintén köszönetet mondani ezért az élményért az orosz elnöknek.

Távol álljon tőlem, hogy Vlagyimir Putyint Sztálinhoz vagy Hitlerhez hasonlítsam, de látni kell, hogy Ukrajnával kapcsolatos szándékai egyáltalán nem önzetlenek, Oroszország nem is tagadja, hogy Ukrajnát a saját befolyási övezetének tekinti. Sajnos a másik oldalon is lépten-nyomon kilóg a lóláb, a Nyugat sem teljesen önzetlenül támogatja Ukrajnát. Bizony, elkeserítő látni, amikor az európai vezetők úgy tárgyalnak a jelenlegi ukrán miniszterelnökkel, mintha nem tudnák, hogy kormányának a radikális nacionalista Szvoboda is tagja. Arról a pártról van szó, amely például elfogadható megoldásnak tartotta a vereckei magyar honfoglalási emlékmű felgyújtását.

De hagyjuk meg a geopolitikát az erőseknek, és térjünk vissza a hétköznapi ember dimenziójába, ahol általában két fogalom, a jó és a rossz körül forog minden. Az a megoldás, amelyet Putyin kínál az ukrajnai oroszok problémáira, elsősorban azért elfogadhatatlan, mert nem kiegyezésen, kölcsönösen előnyös megállapodáson, hanem erőszakon alapszik. Márpedig az erőszak rossz.

Jobban meggondolva ugyanez a gond a Dunda György által kisebbségbarátnak titulált jelenlegi nyelvtörvénnyel is. A korábban a jegyzetíró lapja által is sokat ajnározott Régiók Pártja szinte a szó szoros értelmében ráerőltette ezt a jogszabályt a társadalomra, így hiába volt a törvény összességében előremutató, számunkra, kárpátaljai magyarok számára pedig minden korábbi ukrajnai szabályozásnál kedvezőbb, esély sem volt rá, hogy hosszú távon hatályban maradjon, s nem is maradt.

Dunda felrója a jelenlegi nemzeti-nacionalista ellenzéknek, hogy a sok gond közepette első dolga volt eltörölni a nyelvtörvényt. Nem látja, vagy nem akarja észrevenni, hogy ez egy erőszakos cselekedetre (hiszen a törvényt ráerőltették a nyugat-ukrajnaiakra) adott erőszakos válasz volt. A jogszabály eltörlésére vonatkozó döntésben észérvek valószínűleg semmilyen szerepet nem játszottak, hacsak azt nem feltételezzük, hogy valaki szándékosan akart ellentétet szítani. Az oroszajkú lakosságnak a krími és délkelet-ukrajnai tiltakozó megmozdulásai azután – legalábbis részben – erre a meggondolatlan lépésre adott ugyancsak erőszakos reakciónak tekinthetők. Talán mondanom sem kell, hogy amíg valakinek nem sikerül kitörnie ebből az ördögi körből, s tárgyalásos útra terelni a rendezést, esélyünk sincs csitítani az indulatokat, s jó, mindenki számára elfogadható megoldást találni a problémára.

Úgy gondolom, azt sem volna szerencsés máris elfelejteni, hogy a jelenlegi nyelvtörvény egyetlen közösség, az orosz kisebbség számára készült, s a magyarok vonatkozásában számos rendelkezését soha nem alkalmazták. Amikor tehát ezt a jogszabályt siratjuk, valójában egy illúzióért ejtünk könnyeket. Pontosabban: máris visszasírjuk az eddigi állapotokat, mert tudjuk, hogy ha az ukrán nacionalistákon múlik, a következő jogszabály a mostaninál sokkal kedvezőtlenebb helyzetet teremt a számunkra.

Eközben viszont nem vesszük észre, hogy időnként éppen azok igyekeznek a nacionalizmus elleni „küzdelem” élére állni, akik a belpolitikai válságot előidézték. Mondjuk ki: a nacionalizmus jelenlegi térnyerése nem kis részben annak az eredménye, hogy az előző hatalompárt, az arrogáns Régiók Pártja végérvényesen leépítette Ukrajnában a demokráciát, holott az azelőtt sem volt éppenséggel domináns jelenség. Ebben a folyamatban meg volt a szerepük azoknak a kárpátaljai magyaroknak is, akik ismét megpróbáltak az aktuális hatalom oldalára állni Gajdos István és az UMDSZ vezetésével. Velük együtt a Kárpáti Igaz Szó az elmúlt évek során kiszolgálta és túlélte már az Ukrajnai Szociáldemokrata Pártot (azt a bizonyos egyesítettet), az Ukrán Szocialista Pártot, s éppen most igyekszik bizonyítani, hogy van élet a Régiók Pártja után is. Ennek tudatában már nem is tűnik olyan furcsának, hogy Dunda György most éppen az orosz módszerekkel szimpatizál, hiszen világos, hogy az elvek aligha jelentenek számára korlátot.