Vendégmunkások: Két történet

Első történet

Akinek nem sikerül munkát találnia a városban (falun végképp nincs semmiféle munka), nem marad más választása, mint hogy idegenben keresse a kenyerét. Az a legjobb ilyenkor, ha ismerősöknek, rokonoknak már sikerült elhelyezkedniük valahol messzi idegenben, mert legalább abban biztos lehet az ember, hogy nem verik át. Ezenkívül persze egy kis szerencse sem árt. Sok földink keresi a boldogulást a határainkon túl azt remélve, hogy majd éppen neki lesz szerencséje.

Így gondolta Petro is. Rég várta-kereste már a lehetőséget, hogy jól fizető állásra tegyen szert, amikor egyik ismerőse felajánlotta, hogy utazzon vele Oroszországba, egy Moszkva-környéki építkezésre. Az út száz dollárba került, ennyit kért fejenként annak a mikrobusznak a sofőrje, amely a brigádot a helyszínre szállította. A kárpátaljai fiúk egy úgynevezett „kliensnek” dolgoztak – így nevezik azt a személyt, aki közvetít a megrendelő és a brigád között. A „kliens” általában maga is ukrajnai munkás volt egykor, aki kapcsolatteremtési készségének, üzleti érzékének köszönhetően önállóan kezdett megrendeléseket felhajtani különböző építési munkálatok elvégzésére. A megrendelő a kliensnek fizet, aki azután elszámol a brigáddal. De az is előfordul, hogy az utóbbi nem fizeti ki az elvégzett munkát, ha hiányosságokat fedez fel, vagy egyszerűen úgy dönt, hogy átveri a földiket.

Keményen dolgoztak, reggel hét órától sötétedésig, az ebédidő legfeljebb 15-20 perc volt, aztán újra munkához láttak. El kellett végezni a betervezett munkákat, különben nem fizettek. Egy szobában laktak mind a négyen, a közelben talált deszkákból készítettek bútorokat maguknak, az ágyakat és a kis televíziót a gazda adta. A közelben volt egy kis üzlet, a városba beutazni messze lett volna meg drága is, hiszen a brigád a gazdag oroszoknak épülő elit nyaralók területén élt. Egyetlen szabadnapjuk a szombat volt.

Másfél hónapnyi kemény fizikai munkáért fejenként körülbelül 1600 amerikai zöldhasút ígértek nekik. Akinek szerencséje lesz, az évekig a jó helyen maradhat és lesz munkája. Előfordul, hogy egész családok járnak így dolgozni – az apa és fiai szinte egész évben elvannak, felváltva látogatnak haza egy-két hónapra, aztán újra indulnak pénzt keresni.

Mikor eljött a fizetés ideje, kiderült, hogy a „kliensnél” nincs pénz, s a brigád üres kézzel utazott haza. Igaz, később a brigadérosnak mégiscsak megküldték a pénzt, de kevesebbet, mint amennyit eredetileg ígértek. „Nincs mit tenni, ez is több a semminél…” – mosolyodott el Petro. A kérdésre, hogy beáll-e újra vendégmunkásnak, így válaszolt: „Természetesen. Lehet, hogy ezúttal szerencsém lesz”.

Második történet

A nő Európáról álmodott. Valamikor nagyon régen egy öreg cigányasszony azt jósolta neki, hogy férjhez megy és „határon túlra” utazik… Már elmúlt 31 éves, de egyre az „import” vőlegényre várt, a helyi fiúknak nem volt esélyük nála. Ám az idő ellene dolgozott.

Valaki azt tanácsolta: „Keress az interneten, tele van külföldiekkel, akik kedvesek a lányainkhoz”. Miért is ne? Megpróbálta. Talált is valakit. Kiderült, hogy a férfi egy sovány testalkatú, nem túl magas, fekete bőrű „majdnemportugál” nagy szürke szemekkel. Hogy miért majdnem portugál? Mert valójában a mi huculunk ő, aki már 12 éve lakott Portugáliában, elvált, volt egy lánya valahol Kolomijában. „Légy a feleségem – mondta –, vállalkozásom, lakásom van, mindened meglesz!”

Összeházasodtak. Megérkeztek Portugáliába. Úgy tűnhetne, íme, ez maga a boldogság. De a mesénk itt nem ér véget. A „portugál” hazavitte a fiatal feleségét, aki se a nyelvet nem beszélte, se az ottani embereket nem ismerte, s megérezte a „hatalmát”, hiszen a nő teljes egészében tőle függött. Féltékeny volt. Szörnyen féltékeny. De vajon szerette-e a nőt? Nálunk a lányok szépek, úgyhogy a boltba se járhatott el nyugodtan: füttyögtek a háta mögött, érthetetlen zaftos portugál szavakat kiáltottak utána a helyi macsók.

Talált munkát magának – házakhoz járt takarítani. Rendesen fizettek, nem sokat, de meg lehetett élni belőle, egy keveset még haza is küldhetett a pénzből a szüleinek. De a férje haragudott. Elvette mobiltelefonját, mert hazatelefonálni a rokonoknak Ukrajnába sokba került, amikor pedig megtudta, hogy pénzt küld haza, azt ordította, hogy ő nem jótékonysági alapítvány. Egyszer még kezet is emelt a feleségére, aki pedig egyszer megtette, az feltétlenül megteszi újra.

De csoda történt. A nő állapotos lett, erősen vágyott haza. A férje nem engedte, hogy elutazzék, fenyegette, bezárta a házba. Ám akadtak jó emberek, akik segítettek megvenni az egy irányba szóló buszjegyet. Hazautazott. Beadta a válókeresetet. Most a lányát neveli. Egyszer majd elmondja neki, hogy ne nagyon higgyen abban, amit öreg cigányasszonyok beszélnek.