Akiknek szívügyük a kárpátaljai magyar nyelvű oktatás
Az elmúlt héten családjával együtt Kárpátaljára látogatott Oláh Gáborné, a Klebelsberg Intézményfenntartó Központ gazdasági elnök-helyettese, korábban az Emberi Erőforrás Minisztériuma Oktatásért Felelős Államtitkárságának helyettes államtitkára a Kárpátaljai Református Egyház tanügyi tanácsosával, dr. Pándy-Szekeres Dáviddal és feleségével, Annával. Az egyházi iskolákban tett körútjuk alkalmával rövid kitérőt tettek a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolára, ahol találkoztak Orosz Ildikó elnök asszonnyal. Ittjártukkor utazásuk céljáról, tapasztalataikról beszélgettünk velük.
– Kérem, mutatkozzanak be röviden a Kárpátalja.ma olvasóinak!
– Pándy-Szekeres Anna: Énmagam a Nagyberegi Református Líceumnak vagyok az alapító tanára, az első igazgatója. 1993-ban indult a líceum, akkor még gimnáziumnak neveztük. Mondhatom azt, hogy az életem azóta van összekötve a kárpátaljai egyházi oktatással. Családommal itt éltünk hosszú időn keresztül, s a férjem is bekapcsolódott az egyházi oktatásba. A gyermekeink Magyarországon születtek, de már egyhetes korukban itt voltak, Kárpátalján, ide jártak fiaink óvodába és általános iskolába. 2005-ben visszaköltöztünk Magyarországra, Sárospatakra, de ugyanazt a munkát, melyet 19 évvel ezelőtt elkezdtünk, ma is folytatjuk. Számunkra megtiszteltetés az, hogy Dávid most már sok esztendeje a Kárpátaljai Református Egyház tanügyi tanácsosa, most pedig én is megkaptam ezt a megtisztelő megnevezést, kitüntetést vagy címet. Mindezért Istené legyen a dicsőség, mert Kárpátalja a mi számunkra nagyon nagy áldás. Nagyon nagy ajándék minden diák, aki a líceumokban végzett, minden tanár kolléga, akivel együtt taníthattunk.
Hadd mutassam be a kedves vendégeket Budapestről: Oláh Gábort, a Patrona Hungariae Katolikus Iskolaközpont igazgatóhelyettesét, kedves feleségét, Oláh Gáborné Maricát, az Emberi Erőforrások Minisztériumának oktatási államtitkár helyettesét és András fiukat. Ővelük legalább harmincéves baráti kapcsolatban vagyunk, együtt tanítottunk a Marica húgával és Gáborral egy budapesti technikumban és szakközépiskolában. Onnan datálódik a mi barátságunk, kapcsolatunk. Mivel a helyettes államtitkár asszony Isten kegyelméből ilyen magas pozícióba került, hogy az ő kezében futnak össze az oktatás financiális szálai, ezért úgy gondoltuk, hogy feltétlenül el kell jönnie Kárpátaljára, hogy azokat az iskolákat, amelyeket nemzeti jelentőségű intézményekké nyilvánítottak, lássa, nyerjen betekintést az életükbe, vigye el ezeknek az iskoláknak a gondjait, örömeit Budapestre, a minisztériumba.
Megérkezésünkkor jótékonysági esten vettünk részt Nagydobronyban a líceum megsegítésére. A vendégek elmondták Katona Béla igazgató úrnak, Horkay László, Kolozsy András tiszteletes úrnak, Balogh Attila esperes úrnak, Bátori József Ung megyei gondnoknak, hogy mekkora élményt jelentett ez a számukra. Másnap részt vettünk a vasárnapi gyülekezeti istentiszteleten, majd egy cigány istentiszteleten, hallhattuk a hívő cigány testvérek istenfélő megnyilatkozásait. Megnéztük a nagydobronyi néprajzi múzeumot Kupás Gizella vezetésével, találkoztunk olyan nénivel, aki a mai napig, nyolcvan éven felül még mindig képes szőni. Utána elmentünk a Karácsfalvi Sztojka Sándor Görögkatolikus Líceumba, ahol Magyar Vita igazgatónő, Tóth Jenő plébános atya, a hitoktató Pősze Roland atya, tanárok, diákok fogadtak bennünket. Előadtak egy nagyon szép, lelki töltetű színdarabot, énekeltek nekünk, részt vettünk az esti vecsernyén.
Nagyberegen volt a szállásunk. Itt Tóth László lelkész-igazgató, Dencs Elemér tanügyi igazgató, valamint a tanári kar több tagja és a diákok fogadtak bennünket. Beszélgettünk a diákokkal, belehallgattunk egy tanórába. Vendégeink megcsodálták a nagyberegi református templomot, végigsétáltunk az épülő ebédlő, tornaterem és bentlakás folyosóin. Következő nap a Kárpátaljai Református Egyház székházába mentünk, ahol találkozónk volt Zán Fábián Sándor püspök úrral és az oktatási kuratórium néhány tagjával, akikkel megbeszéléseket folytattunk. Délután a Péterfalvi Református Líceumba utaztunk, ahol Seres János lelkész-igazgató úr, Brikk Irma igazgató asszony, valamint Veres Edit tanárnő bemutatta a vendégeknek a líceumot. A diákok itt is énekeltek, szeretettel fogadtak. Bejártuk az új épületet, megnéztük a régi szárnyat. Este aztán igyekeztünk vissza Beregszászba, hogy megnézzük a Magyar Állami Népi Együttes csodálatos műsorát.
A Munkácsi Szent István Líceumba szintén meghívást kaptunk. Megtekintettük az október 23-ai ünnepségüket, amelynek a forgatókönyvét maguk a diákok írták, és nagyon szép, könnyfakasztó előadást láthattunk. Itt Kristofori Olga igazgató asszony, Gulácsy Éva magyartanár, Henkel Beatrix igazgatóhelyettes, Tegze József tanár úr fogadott bennünket. Megtudtuk, hogy a most már nyugdíjas kémia szakos tanárnőjük magas állami kitüntetést kapott Budapesten, és ehhez hasonló szép dolgokat láttunk, hallottunk. Itt is bentlakás épül a diákok számára.
A beregszászi főiskolán Orosz Ildikó elnök asszonnyal találkoztunk. Vele a nemzeti jelentőségű intézmények pénzügyi nehézségeiről beszélgettünk. Reményünk van arra, hogy ez a probléma valamilyen módon megoldódik. Ezután részt vettünk Váradi Natália Az 1956-os forradalom és szabadságharc kárpátaljai dokumentumai című kötetének bemutatóján.
– Kedves helyettes államtitkár asszony! Ön és a családja először járnak Kárpátalján? Milyen benyomást tett Önökre a látogatás?
– Oláh Gáborné: Nekem nagyon nagy élményt jelentett, mert a férjemhez hasonlóan még sosem voltam Kárpátalján. Az ember azt gondolná, hogy amikor átlépjük a határt, egy másik világba kerülünk, de valahogy az volt a benyomásom, mintha hazajöttünk volna, főleg amikor csak magyarokkal, csupa hazámfiaival találkoztunk, mert Nagydobronyban mindenki magyarul beszélt. Az a szeretet és Istenszeretet, melyet megtapasztaltunk, azon túl, hogy ezek az iskolák tényleg a létükért küzdenek, nagyon nagy élményt nyújtott. Magyarországon az egyházi és az állami iskolák valamilyen szinten egy színvonalon működnek. Itt látszik az a szegénység, az a küzdelem, amelyben és amely által ezek az egyházi intézmények egyáltalán létrejöttek, s az, hogy nagyon sok erőfeszítés kell ahhoz, hogy működni tudjanak. Láttam Annának és Dávidnak a küzdelmét, hogy hogyan, milyen úton-módon próbálnak ezeknek az iskoláknak segíteni. De nagyon sok tervvel találkoztam, tele voltak élettel, hogy hogyan tudnak tovább lépni, hogyan tudnak még többet segíteni, és nemcsak a gyerekeknek, hanem maguknak a családoknak is, attól függetlenül, hogy ilyen nehéz helyzetben vannak. Megdöbbentett az, hogy a közösségalkotás, a családok megsegítése az iskolán, az egyházon keresztül mennyire fontos ezekben az intézményekben. Főleg az az összefogás, amely például ezen a jótékonysági hangversenyen is megnyilvánult: lelkesedéssel, összefogással teremtették meg azokat az énekkarokat, zenekarokat, amelyek ott felléptek. A plébániák, a lelkészségek élete is megmutatkozott azon keresztül, amit a színpadon láttunk. Ezeket az iskolákat az egyház, az oktatás, a tanári és a családi összefonódás és erőfeszítés hatja át és működteti. Nagy szükség van a magyarság megtartása szempontjából az ezekben
az intézményekben folyó oktatásra, hogy a gyerekek eljussanak akár Magyarországra, akár az itteni felsőoktatási intézményekbe, és továbbvigyék ezt a lelkületet oda, ahová majd kerülnek, s magukkal vigyék a családjaikba is.
A főiskolával kapcsolatban megdöbbentett – ha csupán a tetőépítést nézzük–, micsoda elemi küzdelem folyik itt, hogy ez itt a semmiből teremtődött majdnem. Látva az Elnök asszony, Orosz Ildikó habitusát, valóban azt gondolom, ő elemi erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy minden működjön, mindenre találjon forrást, pénzt, mindent bevet annak érdekében, hogy ez itt működőképes legyen. Egy ilyen patinás épület felújítása óriási pénzekbe kerül, mégis sikerül. Ráadásul nagy dolog elfogadtatni az itteni hatóságokkal egy magyar főiskolát. De pont arra van szükség, hogy azok a pedagógusok, akik az intézmény falai közül kikerülnek, továbbvigyék a tanultakat, s arra, hogy egyáltalán legyenek magyar pedagógusok Kárpátalján.
– Oláh Gábor: Én megköszönöm Dávidnak és Annának ezt a négy napot, hogy itt lehettem. Pedagógusként egy dolgot szeretnék kiemelni: rendkívül sok hiteles és elkötelezett emberrel találkoztam, találkoztunk. Mind Dáviddal és Annával, akik sok-sok éve a református egyháznak ezt a misszióját segítik, mind azokban a líceumokban, ahol megismerhettük a lelki vezetőket, az igazgatókat. Számomra nagyon megható volt azt a végtelen elkötelezettséget és elszántságot megtapasztalni, amelyet Krisztus ügyéért tesznek a lelki és a világi elöljárók, s ha szabad ezt így mondanom, a pedagógiai elöljárók. Megdöbbentő és nagyon mélyen átérzem azt az igényt, amely a szülőket arra indítja, hogy a gyerekeket magyar iskolákba adják, látva a nagydobronyi estét, látva azokat a műsorokat, amelyeket Anna már szépen felsorolt. Hálás vagyok Istennek, hogy eljuthattam Kárpátaljára, és ennek a hírével megyek haza a magam iskolájába, hogy fölrázzam magunkat, hogy van mit tanulni ebből az elkötelezettségből, ebből az odaszánásból, ebből az akarásból, élni akarásból nekünk, odaáti magyaroknak.
– A fiuk, András is először jár nálunk?
– Oláh András: Én 2008-ban érettségiztem a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban, és a bencéseknél van egy olyan szokás, hogy Szent Márton-napkor, november 11-én jótékony célra gyűjtenek. Ennek keretében 2006-ban a karácsfalvi görögkatolikus líceumnak gyűjtöttünk, amely testvériskolája a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumnak. A legtöbbet gyűjtő osztályok egy-egy tagja néhány tanár kíséretében elutazott Karácsfalvára, közöttük voltam én is. Egy nagyon szép műsorral leptek meg minket, és ott is töltöttünk egy éjszakát, utána pedig visszautaztunk. Ezen egy alkalommal voltam Kárpátalján, illetve most ebben a négy napban, amely nekem is nagy élményt jelentett. Jó érzés volt látni református, római és görögkatolikus testvéreinket, akik nagyon elkötelezettek a hitben.
– Dr. Pándy-Szekeres Dávid: Én csak annyit szeretnék hozzáfűzni az elhangzottakhoz, hogy nagyon sok mindennel foglalkozom itt, de ez a mostani út kifejezetten az itteni, határon túli magyarok látogatására irányul. Ugyanis nagy híve vagyok annak, hogy minél többen jöjjenek el Magyarországról, és ismerjék meg a határon túli magyarság életét, küzdelmeit. Voltunk Munkácson a várban, ahol több koszorút is láttunk, amelyet azok a résztvevők, gyermekek hoztak, akik a Határtalanul program keretében látogattak el ide Magyarországról. Ezt szeretném én továbbra is szorgalmazni minden körben, ahová esetleg eljut ez az interjú, ez a hír, hogy szélesebb körben ismertessük azt a lehetőséget, hogy el lehet jönni ide, meg lehet látogatni az itteni magyarokat.
– Reméljük, hogy minél többen élnek majd a lehetőséggel. Köszönöm szépen a beszélgetést!
Kocsis Julianna
Kárpátalja.ma